Esti Hírlap, 1988. november (33. évfolyam, 259-283. szám)

1988-11-29 / 282. szám

SZOBAFESTŐKÉNT IS DOLGOZOTT Miller lánya Pesten Brandauer rendezi A kézművesben Magas, jó alakú, sötétbarna hajú és zöldeskék szemű, különlegesen csinos, sőt, határozottan szépnek is mondható fiatal hölgy. A Gellért Szállodában találkozunk, ahol lakik. Fürkészem az arcát, de nem lelem édesapja vonásait. Talán inkább édesanyjára, Inge Morath egykori osztrák fotóriporterre hasonlít. Apja egyszer maga is járt Budapesten, mint a Nemzetközi PEN Klub elnöke, az utóbbi években pedig ismét az egyik legfölkapottabb színpadi szerző nálunk. A világhírű apát úgy hívják, hogy Arthur Miller. Rebecca Millernek hívják 26 éves lányát, aki most Budapesten filmet forgat. Nyugatnémet produkció, angolul beszélnek benne, angol a címe is: The Artisan. Magyarul : A kézműves. (Vagy: Az iparos.) S éppenséggel nem érdektelen a férfi főszereplő — nálunk oly jól ismert, s annyira otthonos — személye, aki egyúttal a film rendezője is: Klaus Maria Brandauer. — Mindig színésznő akart lenni? Vonzotta, hogy édesapja elsősorban drámaíró, tehát színházi ember? — A Yale egyetemre jártam, ahol irodalmat hallgattam és elkezdtem festegetni. Festőművésznek legalább annyira érzem magam, mint színésznőnek. Még meg se próbálkoztam a színészettel, amikor már több kiállítást rendeztem képeimből New Yorkban és másutt. — Milyen irányzatot követ? Meg is élt a képeiből? — Absztrakt festő vagyok, s ha eladtam is már jó néhány festményemet, rendszeresen nem tudok megélni az ecsetből. — Ha nem? — Például: gyakran dolgoztam szobafestőként, mint a rengeteg New York-i festőművész legtöbbje. Működtem könyvesbolti eladóként és más egyéb munkáim, állásaim is voltak, mindjárt kapott is szerepet? — Kétszer elutasítottak. A harmadik jelentkezésem bevált, egy négyórás tévéfilmsorozathoz szerződtettek, amelyben Jack Lemmon volt a sztár, de az én szerepem sem volt kicsi. Ráadásul illett is az egyéniségemhez. Csehovban — Az elsőt mindjárt követte a második? — Nem. Néhány hónap múlva mentem el jelentkezni Peter Aunokhoz. Korunknak ez az egyik legzseniálisabb rendezője már sok éve Párizsban tartja állandó színházát, de valaki meghívta New Yorkba a Cseresznyéskert című Csehov-dráma megrendezésére. Anja szerepét kaptam meg benne. — Volt ebben valami jelentősége annak, hogy — Arthur Miller leánya? — Sem ebben, sem az előző munkámban. Amerikában a színház, a film, a tv és minden más sikerorientált. Nyerésre játszanak, az tehát önmagában nem elég, hogy valaki Miller lánya, fontosabb, hogy tehetségesnek tartsák és bízzanak abban, jól oldja meg a feladatát. Peter Brook a szemembe mondta: nincs szükségem olyan olcsó előzetes propagandára, hogy az én produkciómban játszik A. M. leánya. — Brook választását tehát igazolta a siker? — Szeretném hinni. Egyébként ennek a Cseresznyéskertnek az egyik főszereplője a világhírű svéd színész, Erland Josephson. Vagy százszor adták elő New Yorkban, a Brooklyn Acamedy of Music óriási színháztermében. — Miért hagyták abba? Kifulladt a közönség érdeklődése? — New Yorkban többnyire bizonyos előadásszámra vesznek meg egyegy produkciót. Mi januártól áprilisig játszottunk. — S ezzel vége? — Nincs vége. Cseresznyéskert-produkciónk februárban a Szovjetunióba utazik vendégszereplésre, onnan Tokióba megyünk. — Sokat próbáltak? — Két hónapig. Brookkal próbálni: ez a legjobb színiiskola. — És a film? — Brandauerrel igen kellemes a munka. Nyitott, invenciózus, sosem tudom előre, mi történik aznap a forgatáson, annyi az improvizáció, az újítás. Brandauer nemcsak remek színész, hanem izgalmas rendező is. Elutasították — Mikor kezdett játszani? — Elég későn, pedig mindig szerettem volna, de 24 éves koromban mentem csak el az első meghallgatásra. New Yorkban úgy áll össze a legtöbb produkció — a Chorus Line című filmben ezt a magyar közönség is láthatta —, hogy meghirdetik a meghallgatást, s néha egyetlen szerepre több tucatnyi színész jelentkezik. Én akkor már festettem, tehát nem tettem fel erre az egész életemet, jóllehet komolyan veszem ezt a pályát is. Hogy mennyiben befolyásolt „színházi” apám? Nem tudom, tudat alatt mennyi a része benne, hogy színésznő lettem. De már olyan életkorban, hogy immár csak beszélgetek vele róla, ahogyan két felnőtt ember beszél egymással, anélkül, hogy apailag megpróbálna befolyásolni, le- vagy rábeszélni. Bízik bennem, érzi, hogy életemről megfelelően döntök. — S ahogy az első meghallgatásra jelentkezett. 2 &sfTfHr&*. fx 1988. november 29., kedd Két turné — Hogy tetszik Budapest? — Szebb, mint Bécs. A két város között sok az építészeti és egyéb hasonlóság. Csakhogy Bécs ápolt, gondozott, Budapest pedig kissé kopott, nyúzott. Kár. — És az emberek? — Amennyire megismerhettem a magyarokat, főleg a humorérzékük tetszik. — Innen hová? — Spanyolországba megyek festeni. Aztán, mint említettem, jön a szovjet és a japán turné Csehovval. Barabás Tamás DRÁMAI MŰVÉSZETEK ISKOLÁJA Játék a színházzal A színházművészetben már a formabontásnak is iskolája, a fenegyerekeknek is típusai vannak, sőt történelme. Ha tehát itt valakit formabontónak és fenegyereknek neveznek, az még semmit sem mond. Színházi kultúrájától, avantgárd hagyományaitól és toleranciájától függően más és más az a határ, amitől egy bizonyos közönség már fölháborodik, vagy amit még hagyományosan befogadhatónak tart. „ Az Anatolij Vasziljevről hozzánk eljutó hírek ilyen színházi formabontót sejtetnek, s színháza, a Drámai Művészetek Iskolája vendégjátéka után már nekünk, magyar közönségének kell eldöntenünk, vajon Vasziljev különcsége hat-e ránk, vagy egészen más szempontok alapján közeledünk előadásaihoz. A Karikajátékot és a Pirandello-darabot látva, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Vasziljev inkább csak egy — a miénkhez hasonlóan merev — művészi struktúrából „lóg ki”. Alkotóként határozott formavilág, a színészi játék szigorú megkomponáltsága, a témák sokoldalú és mélyreható megközelítése jellemzi: az a típusú kísérletező (legalábbis, amennyire ez két művéből sejthető), akinek műhelyében a sokféle apró eredmény és melléktermék néha színházi előadást szül, melyet közönség elé vihet. Vasziljev válogat, A Karikajáték olyan mai szovjet dráma, mely újszerű formával (az abszurdok egymás mellett „elbeszélő” monológszerkesztését használva) egy társadalompszichológiai jelenséget világít meg. A mai szovjet negyvenesek kiúttalanságérzését, az előre- és hátratekintés egyforma értelmetlenségét. S mivel ezt nem — mondjuk — Csehov Platonovjával mondta el a színház (bár tehette volna, hiszen az a darab sokkal jobb, mint Viktor Szlavkin Cerceauja), alkalmas arra is, hogy nyugati kritikusai a mai szocialista értékeket megkérdőjelező művet lássanak benne. Minket nem hatnak meg annyira a negyvenévesek keservei, hiszen láttunk már néhány távlatot vesztett nemzedéket — inkább Vasziljev tér-, formaalkotó művészetének hódolunk. Úgy ülteti le nézőit (a játéktér középen van és a nyárilak-díszlet üres falain keresztül a közönség egyik fele a közönség másik felét is szemlélheti), hogy lehetőleg egy pillanatig se érezzük magunkat kényelmes biztonságban, hol a színfalak mögé tűnő, hol az emeletre kúszó, hol egy fehér falhoz simuló színészekre figyelve, még a négy és negyed órás játék alatt se lankadjon figyelmünk. „Vasziljev ... üdvözli a színházzal való játékot, de nem bocsátja meg a játékot az élettel.” Galina Holodova olyan frappánsan határozza meg a Hat szerep keres egy szerzőt Vasziljev-adaptációját, hogy kénytelen vagyok idézni. A már-már bohókásan laza szövetűnek tetsző előadás, mely nem átall időnként még a paródiába is átcsúszni a Santa Lucia édeskés gitárakkordjaival és az „olaszosra” vett figurákkal időnként sokkol. Egy sikoly, egy rövid monológ, vagy felcsattanó párbeszéd figyelmeztet: a szerepet lehet eljátszani, a színész, rendező csinálhat belőle művészetet („nem, ezt a fajta művészetet én nem veszem igazán komolyan” — sugallja a rendező), de ahol igazi ember, megélt sors van a szerep mögött, ott nincs helye manírnak, nincs helye még játéknak sem. Ott az indulatok, az érzelmek beszélnek. Vasziljevnek iskolája van. Ezt nemcsak színháza nagyon találó nevéből — Drámai Művészetek Iskolája — tudjuk. Amilyen alázattal és odaadással viseltetnek színészei egymás és közönségük iránt, az az örökké tanuló, legjobb értelemben vett amatőrséget juttatja eszünkbe. Játékszenvedélyük belülről fakad és nélkülöz minden profi manírt. Úgy hírlik, a mostani turné után lekerül a színpadról ez a két darab. Vasziljevet és társait más izgatja, talán hosszú évekig tartó műhelymunka következik. Szerencsések vagyunk, hogy ebbe az elmélyült és kevéssé látványos tevékenységbe legalább most — a két előadás segítségével — bepillanthattunk. Molnár Gabriella GÖRÖG ÉNEKESEK BIZÁNCI ZENE A budapesti görög nagykövetség rendezésében különleges koncertet rendeznek a Petőfi téri ortodox templomban december 1-jén délután 6 órakor: két görög énekművész, Michalis Patseas és Dimitris Bouzanis bizánci — görög egyházi — énekeket ad elő. Nem ez az első fellépésük : korábban hasonló koncertet adtak Kecskeméten az ottani ortodox templom felújítása tiszteletére. Szentesen már kétszer is énekeltek, legutóbb A görög egyházművészet a Tiszántúlon című kiállítás megnyitóján. Jelenleg mindketten a kecskeméti Kodály Intézetben folytatják zenei tanulmányaikat. Egyikük, Michalis Patseas, a görög Kodály Társaság alelnöke. Ez a nemrég alakult társaság szervezi 1939 augusztusában a IX. nemzetközi Kodály-szimpóziont Athénban. • A Zenés Tv-színház dramaturgiája újabban szívesen böngészi az elsárgult kottákat, hogy a nézőknek fölidézzen régi értékeket a magyar operairodalomból. A választás ezúttal Hubay Jenő egy olyan operájára esett, amelyről Tóth Aladár, a kiváló zenekritikus, később operaigazgató egyik tanulmányában ezt írta: „Nem hirdette-e dicsőségesen világszerte Hubay Cremonai hegedűse zenedrámai kultúránk drámaiságát?’’. Csakugyan, ez az 1894-ben bemutatott dalmű méltón reprezentálja a Liszt Ferenc és Brahms által is nagyrabecsült Hubay Jenő művészetét. Létrejötte nem kevéssé annak köszönhető, hogy szerzője éppen Liszt ajánlatára töltött hosszabb időt Párizsban, ahol virtuóz hegedűjátékáért lelkesen ünnepelte a közönség, s ahol megismerkedett második operájának, A cremonai hegedűsnek szövegírójával, Francis Coppée-vel, a parnasszista költővel és Beauclairrel. Az operát annak idején Ábrányi Emil fordította magyarra. A librettó korszerűsítésére, azaz stílszerűvé tételére most Ruitner Sándor vállalkozott, s feladatát kielégítően oldotta meg, ahogy Dalos László is az Ábrányi-versek felfrissítését. De a legfontosabb: Hubay dallamai mindmáig megőrizték szelíd tónusukat, s a változatlanul briliáns hegedűszóló még napjainkban is szívesen játszott részlete a dalműnek. A tévéváltozatban most Káté László tolmácsolta stílusosan. Gáli László rendezése és Fejes Cecília zenei rendezése mind játékban, mind hangzásban, a szereplők kiválasztásában jól érvényesült, beleértve a kifogástalanul érthető énekszöveget is. Valamenynyi közreműködő elismerést érdemel Medveczky Ádámmal, a karmesterrel, az operai kórussal és az énekesekkel együtt, akik közül Rost Andreára (Giannina pompás hangalakításával) bizonyára még sok szép feladat vár. (Kristóf) Kunkovács László fotóművész száz képéből álló tárlatot nyitottak meg az ausztriai Köpcsényben. A felvételek a pásztorélet hagyományairól szólnak □ SÁNDOR JÁNOS vezényletével a Magyar Posta szimfonikus zenekara koncertezik a Zeneakadémia Nagytermében december 1-jén, csütörtökön este fél 8-kor. Közreműködik Vajda József fagotton. □ OBERFRANK GÉZA vezényli a Szegedi szimfonikus zenekart 2-án, pénteken este fél 8-kor a Zeneakadémia Nagytermében. Zongorán közreműködik Hegedűs Endre. □ ERDÉLYI MIKLÓS vezényli a MÁV szimfonikus zenekart 2-án, pénteken este fél 8-kor a Pesti Vigadóban. Közreműködik Kocsis Albert. □ MOLNÁR C. PÁL emlékkiállítás nyílik ma este 6 órakor a Fészek Klub Herman termében. A megnyitót művészbarátok visszaemlékezéseivel kezdik. A tárlat december 9- ig látogatható. Erzsébet (miért) nem Oscar... Mért mindig érkeznek olvasói levelek az Erzsébet-díj ügyében. Úgy gondoljuk azonban, vannak fontosabb kulturális események is Magyarországon, szeretnénk hát abbahagyni a díjkiosztás körüli hercehurcával kapcsolatos hozzászólások közlését. Egyben azonban még állást kívánunk foglalni: létrejött a magyar Oscar-díj legendája, holott a különbségek igen nagyok. Az Oscar-díj nem alapítvány, hanem a mintegy háromezer tagú hollywoodi Filmművészeti Akadémia (tehát egy szakmai testület) jutalma az általa (kategóriánként) legjobbnak tartottaknak. Nincs zsűri, hanem jelölés: szülészek színészeket, rendezők rendezőket, vágók vágókat jelölnek, a jelöléseket nyilvánosságra hozzák, és a titkos szavazatok összeszámolásának eredménye dönt. A díjkiosztó ünnepségen nem rendeznek véget nem érő gálaműsort (esztrádvagy hakniműsor), mindenki által százszor látott, rég megunt számokból, mint nálunk. A gálaműsor maga a díjkiosztás. Az Oscar-díj egyetlen fillérrel, pennyvel, centtel nem jár, csak oklevéllel és bronzszobrocskával. Minthogy az Erzsébet-díj olyan alapítvány, amelyből jövőre és még nagyon sokáig lehet pénzolni, talán érdemes volna megváltoztatni alapszabályait, átalakítani szerkezetét. A további botrányok elkerülése végett például így: Erőteljesebben kellene hangsúlyozni, hogy ez közönségdíj, ezért szélesebb körű lehetőőséget kellene teremteni a közönségnek a szavazásra. (Mert bár tavaly is, az idén is szemérmesen elhallgatták a beérkezett szavazatok számát, úgy tudom, azért tették, minthogy feltűnően kevés szavazat futott be.) Fel kellene oszlatni minden kategória zsűrijét, és ezzel együtt azt az — annyi sértődésre okot adott — gyakorlatot, hogy bizottság választja ki a három legjobb közül a legeslegjobbat. Módosítani kell. Minden kategóriában az legyen az Erzsébet-díjas, aki a legtöbb szavazatot kapja, még ha csak egyetlen eggyel kap is többet az utána következő másodiknál. Ezt egy erre hivatott, a közjegyző meg tudja számolni, s jegyzőkönyvezheti. Az utána következő másodiknak és harmadiknak a nevét meg sem kell említeni, épp úgy, ahogy a listán lejjebb kéretteket eddig sem nevezték meg. A díjkiosztás szerény keretek között menjen végbe, mondjuk a Fészek Művészklubban. Vagy az alapítványtevő — akitől nem lehet elvitatni jó szándékát, hiszen vagyonát rosszabb célra is költhetené — vagy valaki más adja át a díjakat. (Az sem ártana, ha — jó ízlés jeligére — Erzsébet asszony nem a saját szobrát, hanem mondjuk Henry Spéterét, elhunyt férjéét osztaná ki.) Az eseményt közvetítheti a Televízió, beszámolhatnak róla a lapok, s ennyi éppen elég. Műsor — se négyórás, se kétórás — semmiképpen ne legyen, művészek ne a díj át nem vételével becsüljék meg magukat, hanem inkább azzal, hogy nem állnak ki a televízió többmilliós közönsége elé ezerszer elnyűtt hakniszámaikkal. Mindezzel talán sikerülne az Erzsébet-díjak kiosztását egy szolid eseménnyé tenni a sok közül, amelyre sem a dühödt irigyek, sem a pántlikásan magyarkodók, sem a féltékenyek, sem az ellendrukkerek nem kapnák — mert nem kaphatnák — fel a fejüket. B. T.