Esti Hírlap, 1988. december (33. évfolyam, 284-309. szám)
1988-12-03 / 286. szám
MŰFAJ ÉS ALKOTÁS Video: más ez a képvilág Beszélgetés Réz András esztétával Bár a videózás hazánkban mind nagyobb népszerűségnek örvend, még nem igazán feltérképezett terület. Egy rövid műfajtörténeti kalandozásra, a videózás hazai állásának felvázolására vállalkozott Réz András film- és videóesztéta. Látáskultúra — Melyek a videofilm főbb ismérvei, formanyelvi sajátosságai? — Eredendően eklektikus műfaj, amelyben a megörökített világ nem annyira — mesterségesen — homogenizált, mint a hagyományos — bizonyos stílusegységet feltételező — mozifilmben. A videofilm tárgyszerűbb valóságtükrözésre ad lehetőséget: alkotójának módjában áll szabadabban improvizálni, képességeit próbára tenni, egy olyan világ felrajzolásával, amely végül is maga a rendezetlenség. — Öntörvényű műfaj-e tehát a video? — Természetesen. Egészen más látáskultúra ez, alkotói más idősíkokban gondolkodnak, funkciói is számottevően eltérnek a hagyományos filmekétől. — Tehát szakítanunk kell a hagyományos filmkultúra-szemlélettel ? — Erről szó sincs. Jó videót csakis az tud készíteni, aki elsajátította az egyetemes filmkultúra alapjait. De bizonyos: a videóművészet nagyon látványosan, néha igen keményen tagadja a képalkotás eddigi hagyományait, de mindig a „jó öreg” mozgóképkultúra szellemi örökségének birtokában. Filmnyelvi sajátosságai révén itt minden töredezetté válik, a nézőnek magának kell egyfajta személyes rendet belevetíteni abba a másságba, ami elé tárul. Tehát: egy erőteljesebb közreműködés szükséges e sajátos világ befogadásához, hagyományos film révén tudnának ellátni. A mozifilm inkább a szórakoztatóipar egyik fő ága lett, a videoműfajok elsősorban a televíziós műsorfolyamba épülnek bele. A néző átállása nem könnyű, a kezdeti bizonytalanság természetes, ám úgy vélem, fokozatosan ráhangolódunk erre a sajátos műfajra is. Bár a kettő még sokáig a maga útját járja, az az érzésem, hogy a video bizonyos szerkesztési elvei, elemei cserélődnek majd, épülnek a mozifilmbe, s viszont. Tehát: végül is egymást támogató-fejlesztő hatásfolyamatról beszélhetünk. Oktatás — Melyek e műfaj újabb látványos hazai alkotásai? — Alapfilmnek tekinthető az annak idején nagy sikert aratott Egészséges erotika, Tímár Péter filmje, amelynek érdekessége, hogy ugyan még hagyományos kamerával vették fel, de új videoszemlélettel. Már látható Grunwalsky Ferenc: Egy teljes nap című filmje és Xantus János Rocktérítője.ezek a filmek nagyban támaszkodnak a videotechnika sajátos kifejezésrendszerére. — Hogyan áll a hazai videózás képzése-oktatása? — Néhány helyen kívül — a Televízió, a főiskola — számottevőbb képzésről még nem beszélhetünk. Ma mintegy 300 kisebb-nagyobb bejegyzett videovállalat működik az országban, ez a szám már indokolttá tenné átgondoltabb képzési rendszer megalapozását. Egy sokszínű mód szükséges, amelybe bárki, bármikor bekapcsolódhat, törekvésének és felkészültségének megfelelően: a profik, a non-professzionalisták, az amatőrök, a hobbivideósok és így tovább. Több, jószerével még kiaknázatlan terület, felderítetlen út lehetséges, amelyen egy jó érzékű grafikus, fotós vagy éppenséggel zeneszerző is elindulhat — az utóbbira jó példa Márta István komponistánk kitűnő videoklipje is. Tóth Ádám Kapcsolat — Milyen a kapcsolat a hagyományos filmek és a video között? — A videofilmek alkotói természetesen — hiszen nagyobb részük aktív mozifilmrendező is — nem akarják kiszorítani a filmet a moziból. Csupán olyan funkciók betöltésére vállalkoznak, amelyeket a MONTEVERDI-KÓRUS Reneszánsz és mai művek Az Okisz Monteverdi kamarakórusa alapító karnagyával, Kollár Évával beszélgettünk az immár Európában is mind jobban számon tartott együttes múltjáról és kiteljesedő művészi teljesítményéről. A kezdetek: a Leövey Gimnáziumban Andor Ilona kórusában énekeltem, majd később, a Zeneakadémia elvégzése után tanártársaként együtt tanítottam-vele. Itt kamarakórust alakítottam, s a kórusvezetés szeretete ekkortól erősödött meg bennem. Régi tanítványaim és újak egyaránt énekelnek a Monteverdi kamarakórusban. — Úgy tudom, ma is tanít. De nem „középiskolás” fokon. — Az ELTE tanárképző karán az énekkarvezető tanszék vezetője vagyok. — A nagy művészegyüttes, amelynek égisze alatt állnak, az Erkel Ferenc Művészegyüttes negyvenesztendős. — Az Okisz tizenhat esztendeje patronál minket. Amikor 1979-ben megnyertük az ausztriai Spattalban a kórusversenyt, ismertté vált a nevünk külhonban is. A barátságok szálai ekkortájt szövődtek mindenfelé, a találkozások mind sűrűbbé váltak, s ezt a folyamatot gyakori meghívások is erősítették. Arezzóból 1985-ben a nagydíjat hoztuk haza, s különdíjakat is nyertünk több kategóriában. Hozzátehetem: idehaza is sok díjat sikerült elnyernünk az évek folyamán. — Repertoárjuk, gondolom, a névadó szelleméből eleve meghatározott... — Sok reneszánsz művet énekelünk, ám fontosnak tartjuk kortárs alkotások megszólaltatását is. Rendszeresen énekelünk Daróci-, Bárdos-, Borsody László-darabokat, és más magyar énekkari alkotásokat. Bartók- és Kodály-művek természetesen sok koncerten elhangzanak. — Olvastam a nyáron a hírt: ön Kanadában, az edmondi francia egyetemen karvezetői kurzust vezetett... — Nagy megtiszteltetés volt ez, tovább erősítette bennem a zene hivatását, annak szolgálatát. — Mit hoz a jövő a kórus számára? — 1989-ben részt veszünk a pécsi kamarakórus-fesztiválon, s Olaszországban, Schióban a reneszánsz zenei fesztiválon képviseljük hazánkat. Földes Károly Mondjuk, írjuk, olvassuk gyakran — ünnepeken okvetlenül —: munkásosztály, munkásság, munkásállam, munkáshatalom, munkáspolitika. De vajon e fogalmak időszerű tartalmán elgondolkodunk-e néhanap? Arról például, hogy ez a munkásosztály már nem az a munkásosztály, mely a klasszikusoknál szerepel? S látjuk-e a szociológiai megjelölés mögött a hús-vér embert? S halljuk-e az ő hangját, átütve jelszavakon, szólamokon? Előlép-e a korszerű technikával százezres példányokban sokszorosított plakátok mögül? Akinek nincsenek személyes élményei mindezzel kapcsolatban, ajánlom szeretettel Andrassew Iván és Pál János könyvét,, de azoknak is, még nyomatékosabb rábeszéléssel, akik maguk is az érintett társadalmi szférából valók, vagy családi, munkahelyi, baráti kapcsolatok folytán tájékozottak az itteni viszonyok felől: megerősítés, fogódzó lehet számukra ez a kötet. Andrassew Iván üzemi lapnál dolgozott, amikor a marhavágóhíd munkáját, KISZ-titkárát, Pál Jánost megismerte. Kettejük beszélgetései, elmélyülő barátságuk nyomán született 1981—1982- ben ez az egyszemélyes „munkásszociográfia”. Az újságíró társszerzőjévé fogadta a kötet címlapján az akkoriban „krisztusi korba” lépő, 33 éves fiatalembert. Méltán. De senki ne várjon félistent, héroszt, brosúrafigurát, „bezzeg” mintát. Kiváló tulajdonságokkal, képességekkel és fogyatékosságokkal egyaránt megáldott-megvert ember Pál János. A könyv megírásakor négy gyermek apja. Körülményei, származása sematikus prolimodellé tehették volna, olyanná, amilyennek az ötvenes évek regényeiben, filmjeiben, színdarabjaiban képzelték el — s hiszik nemegyszer ma is — az „öntudatos proletárt”. Fölszaladhatott volna ily módon az érvényesülés magasába kaptató „problétrán”. Ám Pálról lefoszlik minden efféle ráaggatás. Megszenvedett tapasztalatok — hazaiak és külföldiek —, fizikai munka, iskolai tanulmányok alakították személyiségét, gorkiji értelemben kijárt „egyetemek”. (Bár a valódira is majdnem bejutott, a jogi karra, közéleti tevékenységéhez látta volna szükségesnek, de az egyetem „fura elvtársa” megóvta tőle a felsőoktatást.) Pál János erkölcsisége, ez az ízig-vérig közösségi gondolkodás- és létezésmód, a másság megnyilvánulása. Pál János r nem nyáj ember. Mert „kilógni a sorból”, szót emelni a gyöngébbek, félrelököttek képviseletében és érdekében. Hirdetett eszme és valós gyakorlat ellentmondását nem fogadja el. Anélkül, hogy fejjel akarna falnak rohanni. Kommunista, nem csupán párttag ,S társra, barátokra talált, és — remélhetőleg — gyerekeiben látja visszaigazolódni olykor kilátástalannak tetsző küzdelmeit. Szabó Pál a parasztban mutatta meg az érző, gondolkodó, tehetséges embert. Andrassew Iván és Pál János könyve pedig azt bizonyítja, hogy Déry Tibor, Vészi Endre, Fejes Endre, Kertész Ákos értékes munkásszereplői nem légből kapottak. Kiábrándult, törtetésnek is zöld fényt adó, erőszakossággal fenyegető világunkban jó elhinni, hogy Pál Jánosok is vannak, s a Pál Jánosokkal a jelenleginél valami különbet is kiharcolhatunk. Az élet továbbrohant a (ki tudja, meddig hevertetett) kézirat fölött. Pál János ma már nyilván nem teljesen azonos a könyvben föltárulkozó társszerzővel. Lehet, hogy kiégettebb, fáradtabb, sok mindent másképp él meg és másképpen lát, 39 éves, hat gyereke van. De lényegi jegyei nem változhattak. Pál János, jelentkezzél! (Kozmosz Könyvek) Kőháti Zsolt KÖZÖSSÉGI GONDOLKODÁS Pál János „egyetemei” GOLDMARK-TEREM Rózsi, a handlélány A Goldmark Teremben folytatódik az előadások és hangversenyek sora. Hétfőn 7 órakor Kishonti Ildikó önálló estjét tűzik műsorra. A címe Rózsi, a handlélány. Az összeállításban sanzonok, musicalrészletek és jiddis dalok hangzanak el. Vendég Psota Irén, kísér Gyarmati István és együttese. NÁDUDVARON: Szabó Lajos képei Mintegy 40 éve foglalkoztatja az ipari munkások élete Szabó Lajos Munkácsy-díjas festőművészt. Most először paraszti témájú képeit láthatják az érdeklődök Nádudvaron, az Ady Endre Művelődési Központban. A kiállítást ma nyitják meg; a művész mintegy 30, mezőgazdasági munkafolyamatokat bemutató alkotása látható. A képek mellett kilenc rajz is helyet kapott. ÉVA A NEOTONBÓL A minap — gyönyörű borítóval — került a boltokba egy feltehetően sokakat érdeklő kiadvány, amelynek címe: Éva vagyok, a Neoton Famíliából, és Csepregi Éváról szól. A két szerző B. Tóth László és Erdős Péter. A kiadványt dicséri a látványos képmelléklet. A MAGYAR RÁDIÓ országos fafúvósversenyének díjkiosztó ünnepsége és a győztesek hangversenye holnap este negyed 8- kor kezdődik a Zeneakadémia nagytermében. Közreműködik a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara, vezényel: Sándor János. Paulikovics István szobrász munkáiból nyílt kiállítás a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében. Képünkön: a művész Az ember és alkotása című szobrával (MTI-Fotó : Rózsahegyi Tibor felvétele) Kivételes helyzetben volt a Tv-notesz írója tegnap este: a stúdióban ülve az alkotóművészek társaságában nézhette végig a Vitézi bál című tévéjátékot azzal a kötelezettséggel, hogy rögtönözve, élőszóban mondja el véleményét, amelyet majd megír a mai Esti Hírlapban. A szó szerinti közléstől, különösen, mivel kis vita is kerekedett, el kell tekintenem, de íme a lényeg. Két dáma beszélget telefonon a 30-as évek elejétől 1945-ig. Szóba kerül az új cseléd szóhasználata, meg valamiféle Hitler Andor, a kertészkedő férj, s hogy nem lehet fekete gránitot kapni, holott a hősi halált halt fiú sírjára emléket kellene állítani. Jelentéktelenségekről fecsegnek, mint jelentős ügyekről, s a történelemről mint kényelmetlenségről. Két ember telefonbeszélgetése, igaz, elsősorban hangjáték témájának kínálkozik, de Karinthy Ferenc Bösendorfere bizonyította: színpadon is van mit kezdeni az ilyen szituációval. Görgey Gábor gyakran szellemes, leleplező dialógusai mögül azonban egy valami nagyon hiányzott: a konfliktus. Egy szándék a két beszélgetőtárs között, amelyet a másik megakadályoz, valamilyen akarat, amelyet a környezet — esetleg a beszélgetések alatt — vagy a drót végén a másik partner ellenakarata korlátoz. Azonban valódi feszültség híján jobbára csak külső szemlélői maradhattunk a történelmi illusztrációnak. S ezen az sem változtatott, hogy Horváth Z. Gergely rendező megpróbálta az 50 percen át voltaképp statikus helyzetet sok mozgással feloldani. Hol a szereplők bolyongtak telefonnal együtt a két lakásban Czabarka György érzékeny kamerája előtt, hol a kamera mozgott a szobákban, Mátay Lívia részleteiben is igen gazdag díszletei között. Kitűnő volt a két beszélgetőpartner, Meszléry Judit, a keményebb, ostobább, nyűgösebb asszony szerepében, a filmen, a képernyőn mostanában sajnálatosan ritkán látható Gyöngyössy Katalin, aki a lágyabb, érzelmesebb dámát játszotta. Mindketten alkati adottságaikkal színezték a figurákat, akikre rá is fért a segítség, hiszen szövegeik szerint alig voltak jellembélileg megkülönböztethetők. Akik ismerik a történelmileg megidézett kort, embertípust, azok talán helyenként jól szórakoztak, de azt is példázta ez a tévéjáték, hogy ez a műfaj sem nélkülözheti az ellentmondás drámáját, mert ennek hiányában alig lehet számítani a nézők részvételére. Ha a készüléket nem is, de a figyelmünket könnyen kikapcsoljuk alatta. (bernáth) • Vinkó József, aki egy ideje nincs jelen a képernyőn, mint a Stúdió *88 szerkesztőműsorvezetője, ezúttal a Premierben adott közre kitűnő televíziós interjút. Jean-Paul Belmondo, Yves Montand és mások után ismét nagyszerű művészegyéniséget szólaltatott meg: Roland Toport. Ez a lengyel-zsidó származású, Párizsban élő férfiú mintha a reneszánszból maradt volna itt a XX. században. Nemcsak azért, mert specializálódó korunkban igazi polihisztor — grafikus, festő, író, színész és még ki tudja, mi —, hanem azért is, mert teljes életet él. Élvezi a munka gyönyörét, de nem veti meg a lét egyéb örömeit sem. ..A televízióban nem szokás felszabadultan nevetni” — mondta, s mivel egész élete, egész egyénisége a szokások elleni lázadásról szól, ő hatalmas kacagásokkal szakította félbe olykor a lebilincselően izgalmas beszélgetést, miközben vörösbort kortyolt, s hol pipára, hol cigarettára gyújtott. Láthattunk jó néhányat eredetien szellemes, ragyogó rajzkészséggel megvalósított műveiből is, s azt hiszem, nézők ezrei örültek, amikor megfogalmazódott az igény: legyen mielőbb Toporkiállítás Budapesten. Már-már azt hittem, hogy Szegvári Katalin nyúl a telefonkagyló után, s felhívja a művészt — ha Karády Katalint lehetett a Zsüti-műsorban, őz miért ne? —, de ez a beszélgetés ezúttal elmaradt. Ennek ellenére remélem — s tudom, nem vagyok egyedül —, hogy mielőbb lesz Topor-tárlat fővárosunkban, s abban is bízom, Kocsy Vinkó — ha nem a Stúdióban, akkor a Premierben vagy más műsorban — folytatja nagyszerű interjúsorozatát. (morvay)