Esti Kurir, 1936. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
1936 I. 1. SZERDA Felfordult világ Egy mérnökbarátommal — tehetséges és művelt ember, vívódó lélek — beszélgettem a napokban. Amit elmondott, annyira érdekes volt, annyira jellemző és megvilágító, hogy igyekszem szórólszóra visszaadni, anélkül, hogy egy szót is hozzáfűznék és felemlíteném megjegyzéseimet, amelyeket itt-ott előadása közben megkockáztattam. — Szeretnék veled egy kicsit beszélgetni — mondotta a klub egyik sarkában, ahol elvonulva ültünk. — Szeretném elmondani neked érzéseimet és gondolataimat életem 30-ik karácsonyán. Fontos fordulópont ez, nemcsak azért, mert a napokban lettem harmincéves, de azért is, mert gyönyörű karácsonyi ajándékot kaptam az élettől. Képzeld, állást kaptam. Életem első állását. Egy nagy gyárban, havi 120 pengős fizetéssel. Furcsa, még el sem tudom hinni. Ezért akartam beszélni veled, nézz meg közelről. Egy nyolc évvel ezelőtt kitüntetéssel végzett vegyészmérnököt, akinek könnybe lábadt a szeme az örömtől, hogy harmincéves korára állást kapott. Berlintől Moszkváig és Newyorktól Tokióig lázad és viharzik az emberiség, politikai elméletek és világszemléletek viaskodnak egymással, gazdasági és szociális elméletek birkózása folyik az egész világon, és én úgy érzem, ami nyugtalanság és bizonytalanság hullámzik, ami szenvedély és gyűlölet tombol és izzik a behavazott orosz síkságon, vagy a berlini Unter den Linden fái alatt, az mind belőlünk árad, belőlünk fakad, a mi kietlen életünkből, hiábavaló szívünkből és értelmetlen lelkünkből. Nekem ez szent meggyőződésem. Hogy mindennek mi vagyunk, mindennek én vagyok az oka. Igenis én! Én! Az én őszülő fejemmel, nyolc esztendeig szegre akasztott diplomámmal, apám gondjaival és anyám könnyeivel, szűkös zsebpénzemmel, amelyből se könyvre, se szerelemre, legfeljebb komisz cigarettára jutott.... .... aki majdnem egy évtizedes késéssel indulok el az életbe. És mégis:-"kitárom a karjaimat a túláradó örömtől, mintegy a, fölkelő nap felé. Azért mondom figyelj most minden szavamra, minden gesztusomra. Ez olyan, mint amikor a tudós a mikroszkóp alatt felfedezi egy betegség, a világ betegségének bacillusát... ... nem akarom, hogy félreérts. Nem arra gondolok, ami gyűléseken, lapokban, itt-ott, a parlamentben ágál és gesztikulál és harsog az ifjúság nevében. Ez nagyrészt rosszhiszemű, önző, meghamisítása és elferdítése a problémának. Ez politika, legtöbbször hatalmi politika, sőt még rosszabb: taktika. Ez a harmincötévesek, negyvenévesek és negyvenötévesek elhelyezkedési harca. Akik kisajátítják az igazi ifjúság jogos kívánságait, akik elállják a mi utunkat és árnyékba borítják a probléma valódi lényegét... — Én nem politikáról és gazdasági kérdésekről beszélek. Ezek transcendentális dolgok. Valamiben nekünk is hinni kellett. Valamivel megborogatni lüktető homlokunkat, amikor este lefeküdtünk, éveken keresztül hiábavaló álláshajsza után. Én hiszek abban, hogy az én sóhajtásom, amikor eloltottam a lámpát az éjjeliszekrényemen, tovább szállott az éjszakában és beleolvadt a többi sok százezer és százezer távoli sóhajba. És amikor elkóborogtam az ebédidőt és a gyárak kapujában elmondhatatlan fájdalommal és vágyakozva bámészkodtam a hivatalnokok és munkások után, akik kiözönlöttek a kapukon, úgy éreztem, szemem tüze tovább harapózott az éterben. Hiszem, ahogy néha összeszorítottam az öklöm — én és még sok százezren a világon — ujjaink görcsös összegörbülése lebírhatatlan energiává forrott össze az országok és világrészek felett az ég alatt... — Ez az az erő, amely ma uralkodik a világon. Az emberek nem tudják, talán csak érzik öntudatlanul. Mi vagyunk a misztikus jövő. Az elháríthatatlan titok. Megjelenésünk: feloldhatatlan disszonancia. Előttünk jönnek, érkezésünket jelzik a sóhajok és a gondok hírnökei. Olyan ez, mint amikor vihar jön. Előtte jár a sűrű szél. Az ember észre sem veszi és öntudatlanul összébb húzza magán a kabátot. Nem tudom, nem hiszed-e, hogy egy kicsit meghibbantam a nélkülözéstől? Pedig szó sincs róla. Ezek realitások, csak ti nem látjátok. Mert nem láthattok tisztán. Ti a mi helyzetünket csak összehasonlítás formájában észlelitek. Ti a békéből jöttök. Itt van köztünk az áthidalhatatlan ellentét. Ti az egész problémát csak egy fordulatnak, változásnak érzitek... Hogy magyarázzam meg, amivel rávilágíthatnék arra a szakadékra, amely köztünk tátong. Megállj, talán számokban! Ti erre reagáltok legjobban. A ti kultúrátokban a számoknak volt egyedül jelentősége. Számokban mértétek a társadalmi tekintélyt, amit úgy hívtatok: vagyon. Országok méltóságát, amit úgy neveztetek: hadrakelt sereg. Szóval számokban. Én nyolcéves voltam, amikor kitört a háború és tizenkét esztendős, amikor elvesztettük a háborút. Lefordítva magyarra: az első újságra a kommunizmusból emlékszem, négy sárga oldalra. A régi Magyarországot térképről tanultuk megismerni az iskolában. Erdély elvesztése feletti fájdalmat vezércikkekből szívtam magamba. A háború előtti kulturális és világnézeti küzdelmek, amelyekben nagyrészt ti személyesen is részt vettetek, úgy élnek bennünk, mint a Rákóczi-felkelés, vagy a napóleoni háborúk emléke. Könyvekből, kezünkbe akadt folyóiratokból értesültünk róluk száraz betűkből. Én akkor találkoztam először Ady verseivel, sikongó balsejtelmeivel és forradalmi hevével, amikor már a romokon a kisajátítási harc folyt Ady nevéért. Amikor én első lelki és szellemi gyakorlataimat végeztem, már minden össze volt zúzva és össze volt keveredve. Amikor én meg akartam ismerni a világot, a világ fel volt fordulva. Amikor ráeszméltem arra, hogy a világ szét van darabolva, én is szét voltam darabolva lelkileg és szellemileg. Lehet, hogy bennetek is kettészakadt a háborúval a világkép. De mi fél lélekkel, sántán mentünk neki az életbe. Mi nem tudtunk sem fájdalomért, sem vigasztalásért a múltba menekülni. A fájdalmunk egészen a miénk volt és a jövőtől vártuk hiába a vigasztalást... — Érted már mire célzok? Hogy már harmincévesek vagyunk, akiknek nincs semmi kapcsolatunk a háború előtti világgal. Azért mondom, az őszhajú negyvenéves ifjúság problémája csak gazdasági probléma. A mi problémánk a legsúlyosabb lelki probléma. Nekünk nincs semmi visszhangunk a múlttal. Mi kiabálunk és nem jön rá válasz. Százszor egy évben leírjátok: felfordult világ. Nézz rám! Én egy felfordult világban születtem. Én vagyok a felfordult világ. Nekem ez volt a természetes. Én nem tudom, milyen volt a másik. Csak tőletek tudtam meg, hogy ez egy «új» világ. Ez olyan, mintha egy gyereket sétálni vinnének a mezőre és azt mondanák neki, hogy a fűnek kéknek kellene lenni és az égnek zöldnek. Ti azt állítjátok, hogy évtizedeken keresztül úgy volt a világon, hogy aki dolgozni akart, az dolgozhatott és munkájából megélhetett. Mire mi megismertük a világot, ez már nem így volt. De mi csak ezt a világot ismerjük. A mi lelkünk, csak ebből a világból alakulhatott ki. És a holnapi harmincötesztendősök és a holnaputáni negyvenesztendősök mi leszünk. Ezzel a lélekkel, amely annyira idegen tőletek és amelytől annyira idegenek vagytok ti. — Én azt hiszem, ebből az idegenségből két egymással határos generációnak ebből a szembenállásából születhetik meg a mai világnak egész tragédiája. Az a feszültség, amely ebből az idegenségből és ebből a szembenállásból fakad, érezteti hatását máris a láznak és izgalommnak abban a légkörében, amely az egész világra borul. Ez az izgalom, a tragédia fenyegetése mi vagyunk, akik a föld alól jövünk, új erőkkel. Diktatúrák sikere, vagy bukása, a háború előtti erők mérkőzése, háború előtti reminiscenciák keveredése, háború előtti ürügyek jelszavaival a zászlókon. Ezeket mi nem értjük, ezért nem is lehetnek hatással ránk. Amikor vitustáncot lejtenek az ál-fiatalok a liberalizmus sírja körül, mi tisztán látjuk, hogy mi történik; a háborús generáció letiporja azt a korszakot, politikai rendszerével és személyi garnitúrájával, amely nem tudta megakadályozni a háború kitörését. Ez nem a mi pörünk. Mi nem hoztunk magunkkal gyűlöletet a lövészárkokból, mert nem voltunk a lövészárokban. A mi elkeseredésünk és keserűségünk a mából fakad. A mi izmaink azokkal szemben feszülnek harcra, akik erőszakkal befogják a szánkat. A mi harcunkat az emberi beszéd és élet jogáért nem lehet háború előtti bunkóval letörni. A mi győzelmünket nem tartóztat-* hatja fel az ál-fiatalok árulása sem, akik a diktatúrákat támogatják. Mirajtunk nem fognak az ő mérgezett nyilaik. Nekünk nincs múltúnk, csak tiszta lelkünk és fájdalmunk. És emberi vágyakozás sunk emberi életért. És jövőnk, amely a diktatúrák halálát jelenti... Boros László Kedves vevőinknek BOLDOG ÚJÉVET KIVÁRUNK Spitzers!Z2 L3!Érnsseik?. Elsal Ideális hashajtó a n'Mi WaSeiStalin safeletta és tea A Damjanich utca 2. számú házban lévő Damjanici-illatszertárban ma délelőtt tíz óra tájban hatalmas robbanás történt. A robbanás következtében a kirakat üvegei csörömpölve hullottak a kövezetre és az üzlethelyiségből vastag füstgomolyag tódult ki az utcára. A következő pillanatban rémülten rohant ki a bolt segédje, három vevővel együtt, majd hamarosan rendőr került elő, aki értesítette a tűzoltókat és a mentőket. A tűzoltók nagy készültséggel vonultak ki a robbanás színhelyére, ahol a segéd jajveszékelve fordult hozzájuk: — A főnök űrben van a laboratóriumban, ahol a robbanás történt... • A következő pillanatban a gázálarcos tűzoltók már behatoltak az üzlethelyiségbe, amely lángokkal égett, majd a hátsó kis laboratóriumi helyiségbe nyomultak, ahol eszméletlenül feküdt a földön az illatszertár tulajdonosa, Haller Elemér. Az illatszertár tulajdonosát a tűzoltók azonnal kihozták a friss levegőre, itt a mentők megállapították, hogy súlyos égési sebeket szenvedett és bevitték a Rókus kórházba. Közben a tűzoltók nagy erőfeszítéssel eloltották a nagy lángokkal égő tüzet, ami nem járt minden veszedelem nélkül. Egy tűzoltó oltás közben füstmérgezést kapott és többen rosszul lettek. A mentők a sérülteket elsősegélyben részesítették. Haller Elemér később a Rókus-kórházbantmagához tért és elmondta, hogy tejkrémot készített a laboratóriumban és valószínűleg az ehhez használt paraffin robbant fel. A tűzoltóság ma délután tartja meg a tűzvizsgálatot a Damjanich-illatszertár helyiségében. Tejkrémkészítés közben felrobbant egy Damjanich-utcai illatszertár laboratóriuma TUNGSRAM 5 a A villamos elé feküdt egy nő a főkapitányság előtt Ma délben tizenkét órakor egy síró nő rohant ki a főkapitányság Ferenc Józseftéri kapuján és egy arra haladó 8-as villamos elé vetette magát. A vezető fékezett, de a szerencsétlenséget már nem háríthatta el, a nő azonban csak könnyebb sérüléseket szenvedett. Az öngyilkos nő Klosszer Jenőné, akinek férjét zsebtolvajlás miatt előállították. Amikor a szerencsétlen asszony megtudta, h°gy férjét a toloncházba vitték, kétségbeesésében rohant le és feküdt a villamos alá. A mentők megállapították, hogy kórházi ápolásra nincs szüksége, bekötözték, de miután öngyilkossági szándékáról nem akar lemondani, a rendőrség életvédelmi osztályára vitték. Beteg a yorki hercegné London, december 31. A yorki hercegné náthalázt követő tüdőgyulladásban megbetegedett. Állapota és kézi érzete az orvosi jelentés szerint kielégítő.