Észak-Magyarország, 1971. december (27. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-18 / 298. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 2 fi nagy tragédia gyökerei . Ilyen előzmények után született meg 1947. augusztus 15-én a hajdani gyarmat területén India brit és Pakisztán. A pakisztáni állam nyugati része Pandzsáb nyugati feléből, a hajdani Északnyugati Határtartományból Szind tartományból és Beludzsisztánból állott. Az ettől több mint kétezer kilo améternyire levő rész magva felosztott Bengál tartomány keleti fele, valamint Asszam tartomány egy kerülete volt. Az új pakisztáni állam már a felosztás pillanatában a földkerekség legnagyobb mohamedán országa volt: 70 millió Lalkossal Hz első vérözön Persze: az összes részvevők tudták, hogy a szakadás óriási feszültségeket hoz létre. Hiszen az angolok által kezdeményezett és a történelmi harcok során kifejlesztett vallásközösségi megoszlás azt jelentette, hogy megannyi gyűlöletgóc születik. A ,,tiszta” mohamedán, illetőleg hindu területek ritkák voltak. Hinduk és mohamedánok egymás mellett éltek, kevert tartományokban, városokban, falvakban. A kettéosztás tehát gyötrelmes operációt jelentett, amelyet a városok és falvak ezreiben kellett végrehajtani. A kettéosztás első eredménye ily módon egy szinte mindent elárasztó vérfürdő volt, amelynek emléke mindmáig mérgezi India és Pakisztán viszonyát! A vérengzés a kettéosztott Pandzsáb területén robbant ki. A Pakisztánhoz csatolt részen mohamedán tömegek megrohanták a sikh vallási közösség templomait, és a hívők százait pusztították el. A határ keleti részén, indiai területein nem késett a bosszú. Naponta szörnyű mészárlások követték egymást. Tízmillió ember lépte át akkor a határokat, a halálos áldozatok száma pedig elérte az egymilliót. Pokolgép Kasmírban A vallási ellentétek felszítása, a reakciós fanatizmus alaptalajának megteremtése mellett a felosztás két, mindmáig hat „politikai pokolgépet” helyezett el India és Pakisztán kapcsolatának egyébként is törékeny szerkezete alá. Ezek közül a fontosabb Kasmír volt, amely az utóbbi negyedszázadban már kétszer vált pakisztáni—indiai háború okozójává és ma is a két hadsereg fegyveres szembenállásának színhelye! Kasmír négymillió lakosú tartomány volt, amely déli részén Pakisztánnal, keleten a Kínai Népköztársaság részét alkotó és ahhoz a későbbiekben csatlakozó Tibettél, északon Sinkiang nevű tartományával volt határos. Emellett az északi határ egy szakaszán Kasmírt csak Afganisztán területének egy 20 —50 kilométer széles csíkja választotta el a Szovjetuniótól. 1947. október 24-én Pakisztán területéről „törzsi hadsereg” nyomult be Kasmírba és gyorsan közeledett a főváros felé. Mountbatten indiai főkormányzó úgy határozott, hogy hajlandó „megmenteni” Kasmírt a pakisztáni inváziótól, ha előzőleg a maharadzsa hivatalosan bejelenti a tartomány csatlakozását Indiához. A rémült uralkodó nyomban aláírta a csatlakozást. Az angolok célja azonban nem az volt, hogy Kasmírt a maharadzsa döntése alapján a maga egészében Indiának juttassák. Sokkal inkább azt tartották feladatuknak, hogy állandó tűzfészkeket hozzanak létre Pakisztán és India között. így aztán Mountbatten elindította ugyan az indiai csapatokat a pakisztáni betörés visszaverésére , de az angol tisztek utasítást kaptak, hogy az előnyomulást egy meghatározott vonalon állítsák meg. Ez a vonal később a Biztonsági Tanács 1949-es határozata alapján fegyverszüneti vonallá vált India és Pakisztán között. A fegyverszüneti vonal Indiának juttatta Kasmír területének kétharmadát és lakosságának negyedét. Mindmáig ez a vonal alkotja India és Pakisztán tényleges határát ezen a területen. A gyarmatosítás ebben az értelemben elérte célját: Kasmír kettéosztásával megteremtette az állandó szembenállás fizikai alapját India és Pakisztán között. Kasmír, ez a „beépített politikai pokolgép” a jelenlegi válságban is a konfliktus egyik góca — noha több mint kétezer kilométernyire van a tényleges válságközponttól, Kelet-Pakisztántól A két szárny A második, már rejtett akna: Kelet-Pakisztán. A jelenlegi válság gyökerei itt is a kettéosztás talajából táplálkoztak. Amikor India felosztása során az angolok létrehozták Kelet-Pakisztánt, kettévágták India Bengál nevű tartományát. A kettéosztást úgy hajtották végre, hogy a legfontosabb nyersanyagot, a jutát termelő területeket a kelet-pakisztáni oldalon, a feldolgozó ipart pedig a határ indiai felén hagyták. Ezek az ellentétek az évtizedek során egyre mélyebbekké váltak. A nyugati szárnyon homok, szárazság, öntözőcsatornák, kapcsolatok a Közép-Kelettel, és vad gyűlölet India ellen, Kasmír miatt A keleti részen pedig víz és iszap, minden kapcsolat Délkelet-Ázsia felé mutat. Kasmír kétezer kilométerre van és a bengáliak fő törekvése a kiegyezés Indiával. A természetes ellentétek éleződésének másik oka a távolság volt. Pakisztán keleti és nyugati része között a tengeri út hat napig tart, hiszen meg kell kerülni Indiát. Említésre méltó vasúti teherforgalom sohasem bontakozott ki, mivel a szerelvényeknek indiai területen kellett volna megtenniük kétezer kilométert. Negyed évszázadig az ország két részét csak „légihíd” kötötte össze egymással. A „légihíd” tehát mit sem változtatott azon, hogy az ország két fele egymástól teljesen elszigetelten élt. Az elszigeteltség azonban nem gátolta a nyugat-pakisztáni kézben levő kormányt abban, hogy ki ne zsákmányolja a keleti tartományt! A jutát Kelet-Pakisztánból szállították külföldre és ez adta az összes pakisztáni exportjövedelem több mint felét Az exportért kapott pénz kétharmad részét azonban a nyugati országrész szívta el. A két országrész közötti ellentétek az évtizedek során sokszor vezettek nyílt válsághoz. A pakisztáni állam két szárnya közötti pusztító konfliktus tehát nem az égből hullott a robbanás inkább a „föld alól” érkezett . Egyike volt ez is azoknak az „eltemetett aknáknak”, amelyeknek az indiai birodalomtól búcsúzó angol politika helyezett el India és Pakisztán között Grimőri Endre i 1971. dec. 18., szombat Bonnban pénteken Michael Kohl NDK-, és Egon Bahr , NSZK-államtitkár ünnepélyesen aláírták az NDK és NSZK közötti, Nyugat-Berlinre vonatkozó megállapodást. (Képünkön baloldalt Kohl államtitkár.) December 20. Tizenegy éves a DNFF Nagygyűlés Angyalföldön 11 évvel ezelőtt a szabadságért és függetlenségért harcoló dél-vietnami erőik közös nagy harci szervezetükként hozták létre a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontot. Az agresszorok minden mesterkedése ellenére DNFF harca nyomán jelentős területek már szabadok Dél-Vietnamban. Szabadok — ami azt jelenti, hogy nem állnak amerikai vagy báb közigazgatás és uralom alatt, állandó harcban vannak szabadságuk megvédéséért. Új és új győzelmek születtek a mögöttük levő 11 évben. Megalakult már — mintegy két és fél esztendeje — a Dél-vietnami Köztársaság ideiglenes forradalmi kormánya is. Programja lényegében azonos a DNFF-ével, legfeljebb az idők változása hozott — inkább fogalmazásbeli, mint lényegbeli — változásokat a célkitűzésekben. Ezek megvalósítását követelik ott, Indokínában a fegyverek erejével, a párizsi négyes tárgyalásokon és a világ valamennyi erre alkalmas helyén, a politikai és a diplomáciai harc eszközeivel, szavak, az érvek, az igazság a erejével. Követeléseiket legutóbb 7 pontban foglalták össze. Hangsúlyozottan beszélt dr. Trautmann Rezső arról, hogy a nélkülözések, szenvedések, pusztítások, az amerikai hadviselés, s ennek legembertelenebb módszerei, ereje ellenére is az indokínai népek győzni fognak. Nguyen Hung Kharmi, a Dél-vietnami Köztársaság budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője is felszólalt a nagygyűlésen. Kifejtette, hogy a magyar párt, a kormány és az egész nép kezdettől fogva sok értékes támogatást és segítséget nyújtott — anyagi és erkölcsi vonatkozásban egyaránt — a harcoló vietnami népnek. Az MSZMP Központi Bizottsága november 3-i ülésén ismételten támogató állásfoglalást tett közzé. A nagygyűlés az Internacionálé hangjaival ért véget. Pénteken délután Angyalföldön, a Váci úti Akkumulátor és Szárazelemgyárban nagygyűlést rendezett a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Szzervezetek Országos Tanácsa és az Országos Béketanács a Délvietnami Nemzeti Felszabadítási Front megalakulásának — december 20-án esedékes — 11. évfordulója alkalmából. Az eseményt — amelynek több száz részvevője volt — az elnöklő Kiss Károly, az Országos Béketanács és a SZOT alelnöke nyitotta meg. Dr. Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnökségének tagja, a budapesti népfrontbi.dl.. elnöke mondott beszédet a nagygyűlésen. Emlékeztetett arra, hogy Ülésezett az Ózdi városi Pártbizottság Tegnap, 17-én, pénteken délelőtt ülésezett a városi pártbizottság Ózdon a Pártoktatók Háza tükörtermében. A tanácskozáson részt vett Madarász György, Borsod megyei Pártbizottsága osztályvezetője. A Központi Bizottság november 3-i üléséről Schneider Jenő, az Ózdi városi Pártbizottság titkára, a Központi Bizottság decemberi üléséről Juhász György, az Ózdi városi Pártbizottság első titkára tájékoztatta a pártbizottság tagjait. Az ülés napirendjén szerepelt az agitációs munka értékelése, valamint a feladatok meghatározása. Ezt követően a káderkérdés helyzetét, továbbfejlesztésének feladatait, és a IX. és X. pártkongresszus között eltelt időszak alatt hozott pártbizottsági határozatok végrehajtását értékelték. Az üléssel egyidőben a párt agitációs munkájának szemléltetésére kiállítás nyílt a Pártoktatók Házában. (th) 22. A POSTÁSKISASSZONY bánatosan legyintett. — így kezdődött el az első rumli is. A tatárjárás kismiska ahhoz, ami a maga telefonjai után szokott következni. De azért jó, hogy ilyen korái jött. Egy óra múlva egy tűt sem lehet itt leejteni. Mindjárt nyitom az ajtót. Eltűnt az ablaknyílásból. — Khm — reszelte meg valaki a torkát a fiú háta mögött. Mint a búgócsiga, olyan gyorsan perdült meg a Kopasz-hegyi telektulajdonos. A fordulat végén pedig szabályos cselgáncs-védőállásba zöttyent. Bal láb kicsit elöl, laza térdhajlat, a vállak közé behúzott fej, két kéz a fej előtt, karateütésre feszített tenyér. Támadás?! Mégiscsak igaza lenne a körzetparancsnoknak? Aztán Kopra gyorsan leengedte karját, restelkedve kiegyenesedett. Mert ismerős állt vele szemben, ha teljesen egyoldalú is volt ez az ismeretség, ő talán már százszor is látta a televízió képernyőjén ezt a hatalmas, puha csecsemőfejet, ezt a kedvesen bocsánatkérő mosolyt. És ismerte azt a brummogófuvolázó hangot is, amelyen a másik megszólalt. — Semmit sem hozok fel mentségemre — mondta —, nagyon világosan, nagyon egyértelműen, és minden kétséget kizáróan akarom bevallani, hogy hallgatóztam. Ismert drámai szituáció ez, kevésbé kényes színpadi szerzők ma sem viszolyognak attól, hogy alkalmazzák, sorolhatnám a hazai példákat, csakúgy, mint a nem hazaiakat, de nem teszem, mert most nem irodalomról, hanem egy valóságos élethelyzetről van szó, amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az igazi klasszikusok műveiben nem jelentkezik valóságos, tehát nem csinált, úgynevezett mache, nem kigondolt, nem erőltetett, hanem nagyon reális, a köznapi életben lépten-nyomon nagyon előforduló, ha úgy tetszik, közönséges szituáció, a közönségest itt nem a szó pejoratív értelmében használom, természetesen, hanem az általánosságot, a társadalmi gyakoriságot szeretném hangsúlyozni vele, ha erre a kiemelésre egyáltalán szükség van, amit a magam részéről erősen kellek. Nyúl, akit a kígyó bűvöl, így hallgatta Kopra a másikat. Ugyanazt a kellemesen zsongító kábulatot érezte, mint annyiszor a képernyő előtt, akár könyvet, akár operát ismertetett a másik, vagy fiatal énekest, befutott, vagy elsőkönyves szerzőt mutatott be, esetleg fontos etikai, esztétikai kérdésben foglalt állást. Micsoda szókincs, választékos, fordulatos előadásmód, összetéveszthetetlen egyéni stílus, mennyi gondolat! — Hát igen — folytatta néhány mély, asztmatikus lélegzetvétel után a kígyó —, hallgatóztam. És így önkéntelenül is tudomásomra jutott, hogy ön az, akit tévelygő vándor módjára keresek ... Mondd, kérlek, nem furcsa ez az önözés? Elvégre kollégák vagyunk, én vagyok az idősebb, szervusz. Kezet fogtak. — Az imént azt mondtam, tévelygő vándor. Ez nem egészen pontos, nem egészen precíz, nem eléggé árnyalt, megfogalmazás. Nemcsak tévelygő, legalább annyira elkeseredett, reményét vesztett vándor topog most előtted, aki tisztában van nagyon is vitatható tehetsége korlátaival, no meg azzal is, hogy belső alkata, egyoldalú és sajnálatosan korlátozott humán érdeklődési köre folytán aligha kaphat helyet akárcsak tíz másodpercre is a temai műsorodban. S bár irodalmi berkekben ezt barátaim kétségbe vonják, idézőjelben értendő a barát, rendelkezem annyi önbírálattal, hogy ne is hozakodjam elő ilyesmivel. Mást kérek tőled, tisztelettel. Ha akkora szövegem sem lenne, mint a cica farka, csak ott téblábolhatnék mondjuk, mint véletlenül oda vetődött turista, nagy hátizsákkal, csontgombos rövid nadrágban? Esküszöm, szót sem szólnék, csak körüljárnám a gömböt, és úgy tennék, mint aki bele akar mászni, ami már csak a méretek miatt nyújtana némiképp mulatságos látványt a nézőknek, komikus hatást keltene, a fogalom arisztotelészi értelmében, tudniillik kontraszttal előidézne olyan nevetséges helyzetet, amely nem okoz fájdalmat, csak jókedvet, egészséges derűt fakaszt. Meg lehetne ezt csinálni? Kopra hallgatott. — Értem — sóhajtott fel csüggedten a másik —, értem, hogy hallgatásod nem beleegyezést, hanem elutasítást jelent. Tulajdonképpen igazad van, hisz semmi meggyőző argumentumot nem hoztam, nem hozhattam fel szerepeltetésem szükségessége mellett. Miért is halna meg a homo ludens rimánkodása, akinek végtére személyes ügye, belehal-e abba, hogy még mint néma részvevő sem kapcsolódhat bele ebbe a visszavonhatatlanul egyszeri és egyedi játékba, amelynek te vagy a játékmestere. Miért is vennéd tekintetbe, hogy imádok mindenféle játékot, mint ezt már nemegyszer a nyilvánosság előtt is bevallottam, ami erény a gyengeségben, de nem menti azt. — Ugyan — mosolygott az újságíró —, szó sincs elutasításról. Örömmel fogadom felajánlkozásodat. Csak azon spekuláltam, hogyan biztosíthatnék valami szöveget is neked. Egyelőre még semmi sem jutott eszembe, de hogy föltétlenül adásban leszel, afelől máris megnyugtatlak. Zsebébe nyúlt, elővette jegyzetfüzetét, néhány szót firkantott egy lapra, kitépte a lapot, odanyújtotta a másiknak.. . Parancsolj, ezt mutasd majd fel a kordonon, és remélem ... — Mi lesz, Tibiké? — szólt Ilonka a postahivatal ajtajából. — Budapest két perce a vonalban van, jön, vagy nem jön? — Elnézést — nyújtott kezet Kopra —, majd fent találkozunk. És futott Ilonkához. SZERENCSÉJE VOLT, Kócs vállalta, hogy azomjji indul kocsival, beszél Gaállal, hozza őt is. Már ment kifelé a postáról, amikor pattanásos képű, nyurga kamasz lépett hozzá. (Folytatjuk)