Észak-Magyarország, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
VILÁG PROLETÁRJA!, EGYESÜLJETEK! XXIX. évfolyam, 134. szám Ára: 1 forint Vasárnap, 1973. június 10. Mai számunk tartalmából: Heti viláahíradó Kispolgáriság, nevelés, művészetek (4. oldal) A cigánycsaládok helyzetéről (6. oldal) Házikó a tóparton Cl. oldal) Választók javasolták (1. oldal) SPORT ill. oldal) Csülökön reggel nyit a Weiölice (12. oldal) Aki igazán szívén viselte a magyar nemzet sorsát, az mind századokon át elmaradásunkon kesergett és szomjasan áhította a kort, amelyben egyszer majd pótoljuk, amit törökvészen, labancdúláson, úri dőzsölésen és félgyarmati szolgaságunkon elvesztettünk. Kossuth „félkarú óriás”-nak nevezte az ipar nélküli magyarságot. Berzsenyi a paraszti szövetkezésben kutatta mezőgazdaságunk betegségeinek a gyógyszerét, az ifjú Vasvári Pál a szabadságharc hajnalán írta le: „Világnézeteiket kell szereznünk, melyek iránytűül szolgálnak az események hulláma között...” 1919-ben már a legszervezettebb erő, a magyar munkásoszály világnézete, egyesített pártjának hangja nyomán lobbant forradalomra a magyar nép elkeseredése, szabadságvágya, felemelkedési törekvése. Ebben a forradalomban már a munkásosztály messzemenő céljai fejeződtek ki. Az 1919-es forradalom magában foglalta, mert történelmileg elkerülhetetlenül magában kellett foglalnia, az egész nép századok alatt felgyűlt, megoldatlan gondját-baját. A Tanácsköztársaság leverése után az ellenforradalom sötét éjszakája borult az országra. De a munkásosztály soha nem tagadta meg 1919 emlékét, eszméit, soha nem mondott le a politikai harcról, egy ígéretesebb holnapról. A negyvenes évek elején, amikor a fasizmus árnyéka egyre nyomasztóbb mértékben vetődött a magyar politikai égboltozatra is, a két munkáspárt, a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt vezetői egyre több jelét adták együttműködési szándékuknak. Ezt példázza a szabadsághősök síremlékének megkoszorúzása 1941. november 1-én, a Népszava híressé vált karácsonyi száma, a Történelmi Emlékbizottság munkássága és a Petőfi-szobornál 1942. március 15-én rendezett nagygyűlés, majd az utána kibontakozott béketüntetés. „Soha nem fogjuk elfelejteni — írta később a Szabad nép —, hogy a legsúlyosabb pillanatokban a szociáldemokrata vezetés alatt álló szakszervezetekben és pártszervezetekben, a szocialista ifjúsági mozgalom vezetésén keresztül, sőt, a Népszava hasábjain is szólhattunk mi, kommunisták, népünkhöz. Ha volt valami eredménye harcunknak, ha hangunk messzebbre hallatszott a földalatti agitáció és illegális röpiratok hatókörén, akkor azt a két munkáspárt egyre szorosabb együttműködésének is köszönhetjük...” Ismernünk kell a magyar munkásmozgalomnak ezt a korszakát, mert csak így érthetjük meg a harcot, amelynek eredményeként 1948. június 12-én a két nagy munkáspártra — kommunistákra és baloldali szociáldemokratákra — az a feladat várt, hogy szervezetileg és politikailag is egyesítse a magyar munkásosztályt, annak a történelmi missziónak a betöltésére, amelyre hazánkban egyedül a szervezett munkásság és egységes pártja volt képes. Ismernünk kell az előzményeket, hogy láthassuk: a negyedszázada egyesült két nagy munkáspárt évtizedek harcában kovácsolódott, merítve a Tanácsköztársaság napjaiban létrejött pártegyesítés, a Horthy-fasizmus elleni éles és súlyos osztályküzdelem, majd a felszabadulást követő politikai ütközetek tanulságaiból. Mire tanít az elmúlt negyedszázad tapasztalata? Mindenekelőtt arra, hogy hatványozottak voltak a párt erői mindig, amikor az egyesülés alapelve, a marxizmus a leninizmus szellemében cselekedett, amikor eszmeileg, politikailag és szervezetileg egyaránt őrködött ezen az egységen. Nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi munkásmozgalom egész története intő példa rá: erőtlenné válik a munkásosztály forradalmi élcsapata, ha megosztják a frakciók és különféle irányzatok. Az ötvenes évek elején ilyen helyzetbe kerültünk. Pártunk, az MSZMP komolyan vette a történelmi tapasztalatot: helyreállította az elvi politikát, a pártegységet, eredményesen munkálkodik nagy céljaink valóraváltásán. Ennek legfőbb záloga, hogy tisztán őrzi a marxizmus—leninizmus elveit, maradéktalanul élvezi a dolgozó tömegek cselekvő támogatását. Miközben az MSZMP megtisztította politikáját mindenfajta torzulástól, végérvényesen kialakult a munkásosztály teljes politikai, eszmei, szervezeti és cselekvési egysége. Még nekünk is, akik benne élünk, a változás oly ütemét jelenti a most megidézett negyedszázad, hogy szinte ámulunk, ha visszapillantunk a megtett útra. Talpra állt a lerongyolódott, kifosztott magyar ipar és megsokszorozta a háború előtti termelést. Sorsfordulón esett át mezőgazdaságunk is. Ma hatszor annyi mérnök kerül ki az egyetemekről, mint a kapitalizmus idején. Hazánkban, ahol egykor mindenfajta népbetegség tizedelte az embereket, ma több orvos jut egy lakosra, mint az Egyesült Államokban. Az eredményekben oroszlánrésze van a magyar munkásosztálynak, amelynek osztagai mindig a munka frontjának az élvonalában voltak, amikor áldozatot kellett hozni azért, hogy a döntő lépéseket megtehessük. Ez csendül ki az MSZMP Központi Bizottsága 1972 novemberi határozatából is, amely ismételten megerősítette: az országot formáló harc legelső soraiban a munkásosztály halad, s ennek a kormány céltudatos intézkedésekkel nyomatékot is adott. A munkásosztály tettekkel felelt osztályhű pártja határozatára. A szocializmus azonban nemcsak több bért, lakást, nagyobb darab kenyeret, új hűtőszekrényt, esetleg hétvégi telket és autót jelent, hanem mindenekelőtt új társadalmi viszonyokat: az egyén és a közösség új, harmonikus kapcsolatát. Ki tudja hányan álmodoztak a magyar munkásosztály soraiban mindarról, ami ma már a szocializmus elévülhetetlen vívmánya? Sokan közülünk nem érhették meg ezt a napot, a két munkáspárt egyesülésének negyedszázados jubileumát. Fáj, hogy nincsenek már közöttünk, de büszkén gondolunk arra, hogy pártunk, munkásosztályunk, a magyar nép oly sok kiváló harcost nevelt és adott az igaz ügynek, amelynek letéteményesei, örökösei, folytatói vagyunk. Pártunk szervezetei és tagjai, a magyar kommunisták abban a szilárd meggyőződésben emlékeznek meg 1948. június 12-ről, hogy a következő negyedszázad megbonthatatlan egységben tovább viszi munkásosztályunkat végső célja, a szocializmus teljes felépítése, a kommunizmus útján. Kőszegi Frigyes r EGYSÉGBEN Régi vasútépítők, új gépek Speciális vasúti szerelvény a sínmezőkkel. A túlsó végén az új típusú sínlerakó portáldaru. (Riportunk a 3. oldalon) Martinász Szeretem a mesterségem. Nehéz és szép. Nehéz, mert sok ezer tonna, anyaggal, nyersvassal, ócskával, frissítő érccel dolgozunk. Nehéz, mert az anyagot átformáló tűz, a kisugárzó hő sokszor erősen igénybe vesz bennünket, bevési vasjegyeit arcunkba, bőrünkbe, egész életünkbe. Szeretem, mert szép munka ez. Prométheusz tüzet örökké tápláljuk, ébren tartjuk. S ez a tűz parancsunkra az emberi élet ma még nélkülözhetetlen anyagát, az acélt gyártja. Az acélt, amelyen futnak a vasúti kerékpárok, az acélt, amelynek felhasználásával otthonok, iskolák, gyárak épülnek, gépkocsik készülnek, millió és millió fontos eszköz anyaga. Martinász vagyok. Az emberiség jelenének, jövőjének „névtelen” segítője, formálója. Kicsiny csavar, alkatrész a társadalom nagy gépezetében. De ez a csavar, a „névtelen” martinász erős volt, s marad tovább is. Megemlékezés az iskolamtíaú 23. olduláaka Az iskolák államosításának 25. évfordulójára emlékeztek tegnap, június 9-én Miskolcon, a Szakszervezetek megyei Tanácsa székházában. Dr. Hetényi György, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője nyitotta meg azt a dokumentációs kiállítást, mely iskoláink, oktatásügyünk fejlődésének negyedszázadát mutatja be. — Negyedszázad múltán e fejlődés jelentősebb állomásai dokumentumait bemutatni nemcsak megtisztelő kötelesség, de igazi öröm is, mert nemcsak azt példázza, honnan indultunk, hanem azt is, hová jutottunk. A kiállítást a kívülállóként szemlélődő tarthatja érdekesnek, tanulságosnak, szemléletesnek vagy éppen egynek a többi közül. Nekünk, a megnyitón itt levők többségének azonban életünk, munkánk egy darabját, az eszméléstől a meggyőzésig megtett utat, a nehéz múltat, a növekedés örömeit, gondjait, sikereit, kudarcait, a ritka ünnepnapok örömét, a dolgos hétköznapok munkáját is jelenti. S amit nem mutatnak a számok. E negyedszázad mögött mindenütt ott áll az ember, a nevelő, aki mindezek megvalósításán dolgozott. A kiállítás megnyitása után, került sor a jubileumi ünnepségre, amelyen részt vett Deme László, a megyei pártbizottság titkára, Moldován Gyula, a Miskolci városi Pártbizottság titkára, dr. Ladányi József, a megyei tanács elnöke, Varga Gáborné, az országgyűlés alelnöke, a megyei tanács elnökhelyettese, Rózsa Kálmán, Miskolc város Tanácsának elnökhelyettese és Kiss Béla, az SZMT titkára. Varga Gáborné mondott ünnepi beszédet, az iskolák államosításának negyedszázados jubileuma alkalmából. Szólt arról, hogy 1944. október 29-én bezárultak az iskolák kapui a kis mezítlábasok, a tarisznyából prószát majszoló cselédgyerekek, a családi csizmák örökösei, a minden kis tudásért oly sokat szenvedő proletárgyerekek mögött, s nem is nyíltak ki, egészen addig, amíg hazánk végre föl nem szabadulhatott a népelnyomók, s a fasizmus elnyomása alól. De az összeomlott romhalmazzá változott országban a kommunista párt bizakodón (Folytatás a 2. oldalon) Alekszej Koszigin Ausztriába látogat Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke július 2. és 5. között hivatalos látogatást tesz Ausztriában — közölték hivatalos helyről. Koszigin ezzel a látogatással az osztrák szövetségi kormány meghívásának tesz eleget.