Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 Költészet napja, 1989 . Április 11-én ünnepeljük a költészet napját Alábbi összeállításunkat ebből az alkalomból közöljük Az egyik legismertebb latin mondás szerint Inter orma silent musae, azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákja, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Pannoniustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon? Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a fegyvercsörgés zaja. Akkor meg ájult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. Éles politikai harc folyik, s egyre inkább a politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok tapasztalatával nem is a legutolsók között, de semmiképpen sem meghatározóként. A költészet akkor lép - nálunk szinte szükségszerűen - a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni - s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952-ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986-ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kaptak és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig, az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondhatatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgörbíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra”; s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert ha az úttörő érdemekre mutatna rá, ő maga csak követő lehetne. De hát az emberiség értelmes egyedei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, s aki annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nem pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mondhatatlan. S én úgy látom, tudja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések pétichéit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együttes egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legalábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonosságot-hasonlóságot mutatna. A magyar költészet - ellentétben a nem művészi megszólalásokkal - azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát - és tette -, akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váljunk olvasóivá a mai magyar költészetnek. Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. Vasy Géza HORVÁTH GYULA: Villámvidék Már csak üvegálmon át nézhetem csókjaimtól hiányos szád, el foglak feledni, dobni, mert halál a hiány, halál! el foglak feledni, dobni, de szememen, számon még kint érted a zokogás, mennyire idegen lettél: anyacsókok nélkül íztelen a szád, adj erőt Ég! adj erőt Föld! adj erőt utolsó Zsuzsannaszerelem, mert ezt a kisírt szemű Országot már nem bírom tovább vigasztalni, — jössz még velem szájig érő hóba, jössz még velem térdig érő vérbe, jössz még velem ezüstszélbe, jársz még velem villámvidéken, de akkor már mélységes mély lesz az árvaság, sebeink átvérzik a gyolcseget, s nem lesz semmim csak a földönfutó ölelést rejtegetek neked, — jössz még velem szájig érő hóba, jössz még velem térdig érő vérbe, jössz még velem ezüstszélbe, jársz még velem villámvidéken, de akkor már leszakadt anyamellekkel lesz tele a szánk és hazavár minket a halál, ahol gyermekek leszünk: huncut játszótársak, deszkaszalag a hajadban, s egy koponyareggel megdobom a lábad, — jössz még velem szájig érő hóba, jössz még velem térdig érő vérbe, jössz még velem ezüstszélbe, jársz még velem villámvidéken, de akkor már későn ébrednek az élők, korán kelnek a holtak, s én egy zokogó kislány fogai közt várlak egy tőled kapott gyöngycsókot forgatva a számban, s mikor megjössz könnyező kígyókkal, zokogó békákkal, fáradt farkasokkal, akkor megnyílnak a sírok, mert akkor fogják le egy lázas édesanya-ország könnyező szemét. SERFŐZŐ SIMON: Mindig hittem Hányszor bizakodtam, mint jobb időben télután a fa, becsapva magát is sokszor, amit én nem tettem soha. Tudtam, tudom, nem értünk, értem zúdulnak föl néhanap, járnak-kelnek a szelek. A saját kedvükre csak. Ám mindig hittem kicsikarható jövőben, lehetőségben, mikor a nap nemcsak magának süt, fényeskedik az égen. 1989. április 8., szombat CSEH KÁROLY: Széttárt karok ideje I. Nullásra nyírják a nádasokat tavaszonként a lángok — dezodoros palackok pufognak mint hadonászó szónokok szájából az üres frázisok II. Égbe gyökereznek a fák Vakond mennykupoláknak jó csak e laza talaj III. Napéjegyenlőségi viharok helyett oly idők jönnek mikor tanácstalanul tárják szét karjukat az aranyszájú bölcsek FECSKE CSABA: Harangültető látod kedvesem már nappal is éjszaka van még el se virított a barack mandula s férges gyümölcs pottyan a földre végtelen esők jönnek a sötétségben hószagó hegyek imbolyognak iszonyú a csönd: kövek csöndje csontok csöndje a kitépett nyelv csöndje fejfa-fogsorú szájban forog a megcsócsált idő a hat van emberi szavakból épült kápolnája a reménynek?! Íme nézd a vén harangültetőt: harangokat ültet szorgalmasan a fölázott földbe kicsi és nagy harangokat sírásokat és bömbölőket aranyhangú és viharfekete-hangú harangokat ültet miközben hosszan néz minket úgy látszik mintha nézne pedig szeme nyitott sirgödör az emlékek sárga csontvázaival s dörmög maga elé mintha beszélne holott csak nyelvével kavarja a részvétlen levegőt gondolatai ki-bejárnak céltalanul ott belül félelem s gyűlölet üli nászát száz vagy ezer év múlva talán kikelnek eme harangok és megszólalnak majd őrült zúgással a végtelen parlag fölött a gazdátlan szél folyómedrében csak már nem lesz aki figyelne rá mert e hangok üzenetét régesrég elfeledte vagy ha nem feledte is füle ólommal teli GALYÓ GÉZA: Ráismersz Ráismersz a nagyhajú rétben mindarra ami élni küldetett, selymes ágban is a szilárd valóra az elvetélt ábrándok felett. Megtudod végül, a hűség hiánya kifoszthat, de dobbanva követel, s hogy nincs korlátlan szabadság, de láncokra a végtelen felel. Lobbanthatsz táltos zenét a sebzett csöndre, élsz ahogy lehet, nem kell más önigazolás ha felfénylik küzdő lélegzeted. A költészet napja Feledy Gyula rajza