Észak Magyarország, 2020. június (76. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-19 / 142. szám

2020. JÚNIUS 19., PÉNTEK ÉSZAK Interjú M. Kiss Sándor történésszel Új történelem kezdődött hazánkban Szabadsághiányos négyszáz évnek vetett véget a rendszerváltás. ÉVFORDULÓ: 1991. június 19- én elhagyta az utolsó szovjet katona is hazánkat. M. Kiss Sándor történész, professor emeritus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyet­tese. Vele készült interjúnkat az alábbiakban olvashatják. Hazánk függetlenségének visszaszerzését 1991-hez kötjük. Mi az oka, hogy ilyen fiatal a magyar szabadság? A mi történelmünk a közép­kor óta gyakorlatilag egy sza­badsághiányos történelem. Szent István létrehozza a magyar államot, ami egyesek szerint 1526-ig, a mohácsi csatavesztésig, szerintem pedig 1541-ig, Buda török kézre kerüléséig áll fent. Ezután az ország hol így áll, hol úgy. Egyszer ennek a birodalomnak a tartománya, másszor a másiknak, hol két részre tagolódik, hol három­felé szakad. Milyen események alapozták meg a rendszerváltást? Beszélhetnénk arról, hogy mi történt Magyarországon 1945-től, de lényegesebb, hogy mi történt 1956 után. Ebben az évben ugyan­is, immáron másodszor bejöttek hazánkba a szovjet csapatok. Az akkori politika sem volt egységes társadal­mi kérdéseket illetően, de két ügyet tekintve azonos volt a vélemény: az egyik az olyan erőszakszervezetek felszámolása, mint az ÁVO, a másik a szovjet csapa­tok kivonása. A szándék a szabadság elérése, a terror és diktatúra nélküli rendszer megteremtése volt. Ezek az értékek egybetartották ’56- ban a társadalmat. Ezután jött egy kemény megtorlás: kivégzések, letartóztatások, internálások. Kialakul egy figyelőrendszer. Ez a kemény terror eltart a hatvanas évek közepéig. Megteremtődik a csend or­szága - persze metaforikusan - annak ellenére, hogy volt olyan réteg, amely ragaszko­dott az alapvető értékekhez. Mikor éled újjá ezek után a szabadság eszméje? 1989. június 16-án temették újra Nagy Imrét és négy tár­sát. Az eseményen beszédet mondott Orbán Viktor. Annyi ügynököt vezényeltek ki a Hősök terére, mint égen a csillag. Egy ilyen helyzetben született az a beszéd, amit Orbán Viktor mondott. Az ember meghallgatta, és utána hazament a saját lábán. Ez szinte hihetetlennek tűnt akkoriban. Nem volt meg a pártnak már az az ereje, hogy elfojtsa ezeket a megmoz­dulásokat. Valami megvál­tozott, bátrabban lehetett beszélni. Fontos pontnak tartja Nagy Imre újratemetését? Mindenképpen. Különö­sen Orbán Viktor beszédét. Felszabadította a kedélyeket, bátrabbá tette az embereket. Én is jelen voltam a lányom­mal, aki azt mondta nekem: „Apa, te is ilyenekről szoktál beszélni!” Erre azt válaszol­tam, hogy igen, de otthon, a négy fal között. Az a tény, hogy Orbán Viktort - aki akkor még nem töltött be iga­zán fontos politikai szerepet - nem vitték el másnap, ez azt jelentette, hogy engem sem fognak, ha én is elmondom a véleményem. Kijelenthető, hogy új időszámí­tás kezdődött a rendszerváltás után? Antall József fejtette ki, hogy mindegy, hogy Oroszor­szágban cárizmus van, vagy kommunizmus, mert Orosz­ország egy nagyhatalom, így nagyhatalmi politikát folytat. Geopolitikai szempontból tehát mi ott maradtunk, ahol voltunk. A szabadságunkat és a lehetőségeinket az adott szituációban kell megőrizni úgy, hogy a kapcsolataink lehetőleg rendbe jöjjenek. Nem lehet azt mondani, hogy nem tettünk meg ezért mindent: a magyar külpoliti­ka a környező országokkal és a nagyhatalmakkal egyaránt megpróbálta megtalálni a békés együttélés lehető­ségét. Mindezek tükrében úgy vélem, az 1980-as évek végétől - az összes nyűgével és bajával - egy új történelem indult Magyarországon. Miért csak ’91-ben került sor az utolsó szovjet katona kivonu­lására, holott a folyamat már korábban megkezdődött? Érdekes kérdés, hogy Gorba­­csovék hogyan gondolták a saját válságuk megoldását az alakuló világpolitika tükré­ben. Nyilván minél többet ki akartak csikarni a kivonulás­ból. Azonban szerintem sok­kal fontosabb volt számukra, hogy megtartsák a szocialista tábor egységét: megmaradni a hatalomban úgy, hogy köz­ben ne kelljen változtatni se a társadalmi, se a gazdasági struktúrán. Valószínűleg arra számítot­tak, ha kivonják a csapataikat hazánkból, itt nem történik majd változás, vagyis hazánk nem megy majd át „az út túl­só felére”. Mindehhez persze hozzájárultak a Szovjetunió belső válságai is: azok az eszközök, amik megvoltak korábban, már nem álltak ekkor a rendelkezésükre, így nem az volt a kérdés, hogy szükség van-e a változásra, hanem hogy meddig lehet elmenni a változásban. Ezt az átmeneti időszakot próbálták felhasználni, hogy „kerten belül” maradjanak a megfelelő támogatással a hátuk mögött. Ez azonban nem sikerült. Nemcsak Magyarországon születtek meg ezek a gondo­latok, hanem az úgynevezett csatlós államokban is. Válság­ban volt a „tábor”. Gorba­­csovék igyekeztek úrrá lenni a helyzeten, de közben az Egyesült Államok politikája is megerősödött Ronald Reagan alatt, így jutunk el 1990-ig. Egyszóval már megvoltak azok az értékek, amik nem harmonizáltak az addigi renddel. Elsősorban a nemze­ti szuverenitás és azon belül az egyén szabadságának esz­méje, valamint a tulajdonhoz és a hithez való viszony. Ezek terén mutatkozik a legna­gyobb igény a változásokra, amiknek kedvezett a külpoli­tikai helyzet is. Mennyire vált fontossá az utolsó szovjet katona személye? Híres, esetleg hírhedt alakká nőtt a későbbiekben? Ismertté vált Viktor Silov altábornagy neve, aki fekete Volgájában Záhonynál át­hajtott a Tisza-hídon. Silov mégsem lett ismert alak, nem alakult ki legendáriu­ma. A szovjetek katonapo­litikai koncepciót hajtottak végre. Sokkal inkább a funkció volt a fontos, mint a személy. Kellett ugyan valaki, aki levezényli a kivonulást, de Viktor Silov aztán túl mély nyomot sem nálunk, sem az oroszoknál nem hagyott. BÁJER MÁTÉ mate.bajer@eszak.hu . Az interjú hosszabb változatát a boon.hu-n olvashatják. Lassan összepakoltak és elmentek a szovjet katonák M. Kiss Sándor FOTÓ: AFP „...tartson sajtótájékoztatót ki-ki a saját oldalán” Közel két évig tartott a szovjet csapatok kivonu­lása hazánkból. Békés­nek tűnő, feszültségek­kel teli folyamat volt. évforduló. A szovjet csapa­tok kivonulását követelte Or­bán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre miniszterelnök új­ratemetésén. A kivonulás utolsó napjainak eseményeit korabeli források alapján eleveníthetjük fel. Búcsúzkodtak 1991. június 13-án elbúcsúz­tatták a szovjeteket. A Déli Hadseregcsoport parancsno­ka, Viktor Silov búcsúlátoga­tást tett Antall József minisz­terelnöknél és Göncz Árpád köztársasági elnöknél. Erről másnap, június 14-én, pénte­ken a Népszabadság számolt be címoldalán. A címek sze­rint „Magyarország vissza­nyerte teljes szuverenitását”, miután „Silov altábornagy el­köszönt”, írták a Népszabad­ságban. Az utolsó katonavonat júni­us 16-án távozott Magyaror­szágról. Június 19.15 óra 01 perc A szovjet csapatok Magyar­­országról történő kivonulása végül Viktor Silov 1991. június 19-ei búcsújával fejeződött be. Záhonyban a szovjet tábor­nok és magyar részről Annus Antal honvédelmi államtitkár egymás mellé álltak, és Silov rövid beszédet mondott. A magyar fél szorgalmazta a gya­logátkelést a határhídon, de végül az utolsó szovjet katona civilben, diplomata-útlevéllel, fekete Volgán hagyta el az or­szágot. A közös sajtótájékoz­tató ötletét is visszautasította Sitov, és a korabeli tudósítások szerint így fogalmazott: „tart­son sajtótájékoztatót ki-ki a saját oldalán”. Null-null? A Szovjetunió felbomlása után az orosz fél 60 milliárd forintos követeléssel állt elő a magyarországi ingatlanokért, amelyre a magyar fél válaszul 100 milliárd forintra becsülte a megtérítendő környezeti károkat, olvasható több kora­beli sajtóhírben is. A diplomáciai tárgyalások az úgynevezett „nulla megol­dáshoz” vezettek, így sikerült megállapodniuk a feleknek: mindkét fél lemondott a saját követeléséről. A szovjet csapatok kivonu­lásával 35 ezer vasúti kocsit, azaz másfél ezer szerelvényt indított a Szovjetunióba 1990. március 12-étől a MÁV, és ez egymilliárd körüli ár­bevételt hozott, derült ki a vasúttársaság záhonyi igazga­tójának, Lőrincz Sándornak a Népszabadságban közölt ko­rabeli nyilatkozatából. Több évtizedes masszív jelenlét Az 1989 és 1991 között a Szovjetunióba hazaszállí­tandó személyi állományt korabeli források alapján a témával foglalkozó szakiro­dalom az alábbiak szerint számszerűsítette: 100 380 szovjet állampolgár, akikből 49 700 tiszt, tiszthelyettes és sorkatona, 18 673 polgári alkalmazott, valamint 32 007 családtag. Az eszközállományt pedig a következők szerint össze­sítették: 27 146 harci eszköz, amiből 21726 kerekes katonai jármű, 196 rakétaindító állás, 860 harckocsi, 2269 egyéb lánctalpas gép, 1473 egyéb harci jármű, valamint 622 tü­zérségi eszköz. A Vörös Hadsereg egyéb­ként a második világháború végén, 1944-45-ben foglalta el Magyarországot. Majd az 1956-os forradalom után a ká­dári rendszer fennmaradását szavatoló alakulatok az 1957- ben kötött magyar-szovjet egyezmény alapján több mint három évtizedig maradtak az országban. Megyénkben nagyobb gé­pek fel- és leszállására alkal­mas szovjet bázisrepülőtér Mezőkövesden volt, ehhez tartozott szovjet laktanya is. Bomló végnapok A szovjet csapatok kivonulá­sa Magyarországról hozzátar­tozott a Szovjetunió bomló végnapjaihoz. A szovjet par­lament utolsó ülésére decem­ber 26-án került sor, amikor a parlament feloszlatta magát, és 1991. december 31-i dátum­mal kimondta a Szovjetunió megszűnését. Szabadság Az Országgyűlés 2001. május 8-án fogadta el a 2001. évi XVII. törvényt az ország sza­badsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról. „Sza­badságunk visszaszerzésével valóra vált a Zrínyiek és Thö­köly, a Rákócziak és Kossuth, forradalmaink és szabadság­­harcaink hőseinek és velük a magyar nép egészének álma”, áll a szövegben. Ugyanekkor június 19-ét nemzeti emléknappá, júni­us utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánították. ém

Next