A Polgár, 1914. január (6. évfolyam, 1-4. szám)

1914-01-04 / 1. szám

VI. évfolyam. Szatmárnémeti, 1914. január 4. 1. szám. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ár: Egész évre. . . 4 korona. Egy lap ára 10 fillér. Laptulajdonosok, kiadók és a szerkesztésért felelősök: az Északkeleti Könyvnyomda tulajdonosai. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szatmárnémeti, Kazinczy­ utca 18. szám, (Zárdával szemben). Telefon­szám: 284. Boldog újévet! Egy angol folyóirat karácsonyi számának címlapján a következő kép jelent meg: Az öreg decem­ber, mint nagyapa egy kis uno­kát tart a karján és ez a kis uno­ka, ez január. Nagyon kedves, bájos kép. Igazi angol humor van benne és nem tudjuk, hogy a raj­zoló szánszándékkal tette-e, vagy Csak a kép bájossága kedvéért, de van benne valami, ami mintha szomorú prognózis akar lenni. A kis január, amint belekap a vén december szemébe, mintha azt mutatná, hogy ez a két hó­nap, az elmúlt esztendő utolsó hónapja és a kisded gyermek, a jövő esztendő csecsemőhónapja, olyan nagyon szeretnék egymást, olyan bizalmas lábon állanak egy­mással. Az öreg december pedig karján hordja a kis januárt, amely az ő teste, az ő lelke, az ő uno­kája. Ha végiggondolunk a letűnt esztendőn, bizony szomorúság fog el bennünket, mikor az jut az eszünkbe, hogy ennek az eszten­dőnek december hónapja fogta karjára emelte karján tartotta a januárt. Hát az 1914-es esztendő első hónapja sem­ fog megnyug­vást hozni. Az s­em lesz jobb, ví­­gabb, kedvesebb, az sem lesz enyhébb, mint december­i hó­napnak az unokája, az is ebből a szomorú családból származott gyermek lesz. N­­s, hihetjük el. Nem szabad elhinnünk. Mert ha még ezt is elhinnők, akkor már valóban szomorúan, kétségbeeset­ten, csüggedten kellene lehajta­nunk a fejünket és azt várnunk, hogy — bocsánat az ünnepélyes alkalomhoz nem illő triviális ki­tételért — mikor üt bele az isten nyila ebbe a kerek világba. Egy hosszú esztendő utolsó napján letarolt erdőkre, elhervadt reményekre, megritkult emberso­rokra tekinthetünk vissza az egész világban, de különösen a magunk házatáján. Háború, katonai ké­szenlét, járványok, árvízveszedelem ezek a képek jutnak eszünkbe a szerencsétlen 1913-as évre gon­dolván. Mintha az utolsó ítélet napja következett volna el, mint­ha a letűnt évet a másik tatár­járás évének szánta volna a Gond­viselés. Nem tudjuk, valóban olyan sokat bűnöztünk; annyira meg­romlott-e ennek az országnak a népe és ennek a népnek a lelke, hogy itj Szodoma és Gomorrha sorsa vár reá. Nem tudunk sem­ Sápadások. Amikor délelőtt megérkeztem Álom­országból­­ még küzdők s biztatom ma­gam : Fiam aludj, még szorítom le a szememet, még állítom az agyamat, de mégis­ kinyitom a szememet — olyan, olyan idegen közöttem minden: a lám­pa halott és a roló­ résen jövő világos­ság ébresztgeti az ájult képeket a falon , és én vagyok a legidegenebb. Gondolni akarok: Jolánra tán és a többi nőre, előveszem a tárcámat, egy képet nézek: valaki nekem adta, hogy ha szomorú vagyok, megnyugtasson. Leejtem a képet s már el is felejtem, köhögök és gyűlölöm a szobámat. Gyűlölöm a szobámat, mely lassan ébredez, a szék árnyéka nyújtózkodik és a díván lomhán fekszik a földön, fáradtan szunnyad, mert most bús öle­lésemmel nem háborgatom. Az íróasz­talon fehér papírok vannak szétszórva. Mi is az? Igen. Éjjel valami nagyon­­ szépet akartam inni és hozzá is fogtam, de, emlékszem, hirtelen sírni kezdtem és már nem tudom, hogy miért. — Jó volna, fiam, felkelni, az agyat megnyugtatni, valamit csinálni, sé­tálni ... Fölriadtam. — Ki van itt? — kérdeztem, de nem feleltek. Itt vagyok ? — szóltam újra, meg­reszkettem és a könnyeim kibuggyan­tak lázas szememből. Itt vagyok? — kérdeztem magamat és kezemmel végigsimogattam az arco­mat, mely nedves volt és hideg. — Ki vagyok? — gondolkoztam. A kezem a nyakamra hullt és körölfogta. A szememből könnyek ömlöttek és nem láttam semmit. Nem láttam semmit, mert éjszaka volt, az ágyamon feküdtem az Álomor­szágból jöttem meg, sápadtan, mint egy tikkadt vándor és árokszélen. Nagy tündérkertről álmodtam, arany-és ezüstlevelű fákról és a virágoknak olyan illatuk volt, mint az asszonyok­nak. Beléptem a kapuján. Valamelyik fán egy madár kezdett énekelni és én ráismertem, hogy amit énekel, az Mendelssohn. És távolról a párja felelt neki halvány Chopin-étü­­dükkel és amikor a koncertnek vége volt, az arany és ezüst levelek össze­csengtek és én olyan zajtalanul léptem, mintha csak a lelkem lettem volna. A nap sütött, sugarai olyanok voltak, mint egy szőke leány haja és átlátszó ujjaimmal bele is akartam nyúlni azokba, mint a Jolán hajába tegnap, amikor fe­hér szobájában kibontotta. Finom, törékeny tündérlányok közé léptem, végigcsókoltak és én megszé­pülten lerogytam előttük a fűre. Csittot­­gattak, egy sirós gyerek lettem, olyan, amilyen igazán sose voltam: finom, törékeny tündérlányok közt megszépül-

Next