Eszmélet, 2013 (25. évfolyam, 97-100. szám)
2013 / 97. szám
E számunk tanulmányai néhány új összefüggésben tárják olvasóink elé a szocialista baloldal és a munkásmozgalom vereségének számos tanulságát. Bár a vereség nem csökkentette a kapitalizmus és a tőke világrendszerének belső válságát, ám legyengítette a rendszerrel szemben kialakítható humanista alternatívák erejét. A kérdés európai és világméretű dimenzióinak öszszekapcsolódását - a feltárt tudományos eredmények tükrében - immár nem lehet figyelmen kívül hagyni. Miközben a polgári gondolkodás évtizedek óta temeti Marxot, Marx visszatérése régiónkban a visszahátrálás körülményei között - sokféle formában zajlik s egyre nyilvánvalóbb szerte a világon. Eric Hobsbawm halálával a marxista történetírás utolsó enciklopédikus tudású alkotó történésze távozott az élők sorából, életműve azonban még sokáig megvilágító erejű lesz számunkra. Megemlékezünk továbbá arról is, hogy a magyar történelem II. világháborús katasztrófájának 70. évfordulójára való megemlékezést neohorthysta szellemi atmoszféra lengi körül. Nemzeti önismeretünket mi a magyar megszálló erők háborús bűncselekményeinek felidézésével igyekszünk gazdagítani. Ez is része a világ megváltoztatásának, még ha e folyamat sokkal bonyolultabb is, mint ahogyan ezt a marxisták korábbi generációi képzelték. „Az európai gondolat (amelyet Jean Monnet, a demokrácia nyílt ellensége ötlött ki) eleve arra épült, hogy a normális körülmények között választott hatalmi szerveket technokratának álcázott, valójában azonban az uralkodó tőke kívánalmainak engedelmeskedő, nem demokratikus hatalmi intézmények váltsák fel. Az Európai Unió jelenleg is itt tart, vele kapcsolatban »demokratikus deficitről« szólni jó adag eufemizmust jelent, ha figyelembe vesszük, mi mindent meg nem tesznek azért, hogy az Unió intézményeit körülbástyázzák mindennemű »demokratikus támadással« szemben.” Samir Amin Eszmélet 81.43. „Az »osztályok eltűnése« [...] egyszerre realitás és illúzió. Realitás, mert az antagonizmus tényleges univerzalitása eloszlatja egy univerzális osztály mítoszát, azáltal hogy széttöri azokat a helyi intézményi formákat, amelyekben egyrészt a munkásmozgalom, másrészt a polgári állam majd egy évszázad alatt relatív egységekké olvasztotta össze a nemzeti burzsoáziát és a nemzeti proletariátust. És mégis illúzió is, mert az osztályok szubsztanciális identitása mindig is pusztán társadalmi praxisuk visszahatásának eredménye volt, és mert ebből a szempontból semmi sem változott [...] A jelenlegi »válság« az osztályharc adott megjelenítési formáinak és praxisának válsága [...] Mindez azonban nem jelenti magának az antagonizmusnak az eltűnését, illetőleg az osztályharc antagonisztikus formáinak megszűntét.” Étienne Balibar Eszmélet 15-16. 272.