Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-05-07 / 89. szám

IV• HÍD­LAP • 2005. május 7, szombat hídlapmagazin Sej, haj Unió Egyszuszra Duray Miklós írása Az egyesek szerint forradalomként, mások szerint rendszerváltásként, az események lényegét értők szavát idézve pedig rendszerváltozásként emle­getett történelmi esemény, azaz a kommunista hatalmi rendszer bukása óta eltelt évek egyik legemlékezetesebb napja volt 2004. május 1. Termé­szetesen azért, mert ettől a naptól három olyan állam is tagja lett az Euró­pai Uniónak, ahol magyarok is élnek, így a magyarok túlnyomó többsége - több mint tizenegymillió magyar - az EU polgárává vált. Sokan, sokfelém, sokféleképpen ünnepeltük első uniós napunkat. Voltak, akik a belépést Szent István művéhez, az államalapításhoz hasonlították, a szerényebbje azt mondta, hogy ezután következik a nehezebbik része, volt aki fordított irányból látta az eseményt, s azt mondta: utánunk jött az Eu­rópai Unió, és volt olyan is, aki a kalapját verte a földhöz elkeseredésében, mert az uniót a kegyetlen globalizációval azonosította. Sajátos programot szervezett a belépés napja alkalmából a Duna Televízió. Hajót bérelt és a Duna hullámain úszva az éter hullámain sugárzott helyszí­ni műsort Bécsből, Pozsonyból, Neszmélyből, Esztergomból és Budapestről. Ne vegyék ünneprontásnak, ha elmondom: számomra 2004. május elseje mégsem amiatt ágyazódott az emlékezetembe, mert ekkor váltam az unió polgárává - most, az egyéves évfordulókor eszembe sem jutott, hogy év­fordulót ünneplünk. Arról viszont nem tudok elfelejtkezni, hogy az EU- ba lépésünk napján egy olyan élmény kólintott fejbe, ami a kommuniz­must idézte föl, sőt annak szellemének árnyékát suhantotta át fölöttem. Gondolják végig, az Európai Unió alapjait az antifasiszta, antináci, azaz antitotalitárius kereszténydemokraták rakták le még 1950-ben. Gondolatuk a megbékélésben, a gyanakvás nélküli együttműködésben, az erőforrások békés felhasználásában és a szolidaritásban gyökerezett. A huszadik szá­zad első felének borzalmai után erre éhezett Európa. Ugyanekkor a konti­nens keleti felében, sőt Közép-Európa keleti felében (Kelet-Közép-Euró­­pában, egyesek szerint Közép-Kelet-Európában) egy új típusú, az osztály­­elméleten alapuló fasizmus erősödött meg, amelyet akkor sztálinizmusnak neveztek, jóval később brezsnyevi doktrínaként emlegették, de nevezték szocializmusnak is, sőt szocialista demokráciának is. A lényege a gyanak­vás, a gyűlölködés, a személyiség és a gondolat elnyomása, a hagyomá­nyos erkölcsi normák lejáratása, a keresztény értékrend felforgatása, a kü­lönböző érdekű agymosás, a gondolkodás átalakítása, emlékezetmódosítás és a szolidaritás hatalmi érdekké silányítása volt. A 2004. május elsején EU-taggá vált tíz államból kilencben közel fél évszázadon keresztül ural­kodott ilyen, mindent eltorzító politikai rendszer, ami az uniót alapító ál­lamokban soha sem volt. De nem ez az egyetlen bökkenő. A nagy bővítéssel az unióhoz került álla­mok egy részében - a bővítés idején - kormánytényezők voltak azok a sze­mélyek és pártok, akiknek, illetve amelyeknek a gyökerei a kommunizmus­ból erednek - ez volt a helyzet Magyarországon és Lengyelországban. Csehországban és Szlovákiában is bent ülnek a kommunisták a parlamenti képviselői székekben. Gazdasági életünk át van szőve a volt kommunista titkos ügynökökkel és az akkori politikai rendőrség tagjaival, sőt megtalál­hatók a hatalmi szerkezetekben és a politikai pártokban is. Szinte mind­egyik állam lakossága nagy részének a lelkében ott ül a sok évtizedes gyű­lölet hol a magyarok, hol a németek irányában, ott lappang a fajgyűlölet a romák iránt, a politikusaik jelentős részének pedig halvány gőze sincs azokról az értékekről, amelyek mentén elindult Európa az egyesülés felé. Persze lehet, hogy erről már számos nyugati politikusnak sincs sejtelme, egyébként a bővítési biztos Verheugen nem lett volna olyan nagyvonalú azok iránt, akiknek még vagy huszonöt évet kellene bolyonganiuk a puszta­ságban. Lehet, hogy neki is oda kellene kivonulnia, hogy többre becsülje a luxemburgi születésű Robert Schuman és a tretinói De Gasperi szellemi hagyatékát, mint a szlovák külügynek a szlovák csatlakozási akadályok le­küzdésére - a számára­­ rendelt két kéjhölgyet. A legnagyobb gond tehát az, hogy mára megbillent az erkölcsi érték és a gazdasági érdek közötti ko­rábbi egyensúly, és mi ilyen körülmények között váltunk az unió tagjává. A Duna Televízió az előbb említett állomáshelyekről élő adásban közvetí­tett. Neszmélyen én is jelen voltam, és kaptam három percet az adásban. Amikor én beszéltem, ezekről a kétségeimről, megszakadt a helyszíni köz­vetítés, sőt a technika azt is lehetővé tette, hogy be se kerüljek az éterbe. Csak néhány órával később sugározták a neszmélyi eseményeket felvétel­ről. Az én beszédemet cenzúrázva adták le. Most, egy év múlva úgy emlékszem vissza az Európai Unióba való belé­pés napjára, hogy valószínűleg én voltam az első új uniópolgár, akit cen­zúráztak, tizennégy évvel a kommunista rendszer bukása után. A Millennium A dualista rendszer válságának kezdetét a történészek 1890-re szok­ták datálni. E válságnak számos, sőt számtalan oka volt, annak ellenére, hogy magát a kort a "boldog béke­idők" korának szokták nevezni. Tár­sadalmi és politikai feszültségek egy­aránt jellemzik a '90-es éveket, vége tehát a Monarchia nyugalmi eszten­deinek. Új típusú, addig ismeretlen politikai ellentétek tarkítják a min­dennapokat. Az ellenzék egyre erő­teljesebb hangot üt meg a parlament­ben, megkezdődik egy kivándorlási hullám elsősorban az Egyesült Álla­mokba, sokak szemében szálkának minősül az erősödő zsidó asszimilá­ció. Mindemellett a magyarság lakos­sági arányai eléri az abszolút többsé­get. Ez egyre inkább szemet szúr az időközben kiegészülő, korábban csonka nemzetiségeknek, ahol szin­tén megjelenik a polgárság, mint ed­dig hiányzó társadalmi réteg. E nem­zetiségek közül igazi társadalmi-poli­tikai veszélyt majd azok jelentenek a magyarság számára, akik hát­térországgal rendelkeznek. Az erdé­lyi románság majd Románia felé for­dul, a szlovákok a csehekkel keresnek kapcsolatokat, a szerbek, horvátok pedig délszláv testvéreikben látják politikai elképzeléseik megvalósítá­sának lehetőségét. E nemzetiségek a nemzetközi közvéleményhez fordul­va rontják Magyarország európai po­litikai megítélését. Mintha Kossuth sötét jóslata látszódnék beteljesedni, amely jövőképet a kiegyezéskor vá­zolta híres "kasszandra levelében": "Mi leszünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik!" A válság megoldásának keresése érdekében kormányok váltották egymást, ám egyikőjük sem követhetett önálló utat, hiszen a rendre megújított gaz­dasági kiegyezés miatt Magyarország nem rendelkezett önálló vámpolitikával. A pénzügyi, ipari és kereskedelmi, vagyis "merkantil érdekek" ütköztek a földbirtokosok vagy "agrá­riusok" érdekeivel. Ám az idő előrehaladtával, a kapitalista érdekeknek megfelelően egy­re inkább a merkantilisták kerekedtek felül. A polgárság válsága is kézzelfoghatóvá vált. Egyes szakmák a gyár­ipar megjelenésével tönkre­mentek, mások gyarapodás­nak indultak. Az antiszemi­tizmus megjelenése is ekkor­ra tehető, hiszen a tehetős polgárság jelentős része zsidó származású, a lesüllyedők őket okolják a gazdaságban mutatkozó ellentmondások megjelenéséért. Ebben a vál­ságos helyzetben talán egy esztendő van, amely igyekszik elterelni a fi­gyelmet a gazdasági-politikai ellent­mondásokról, mégpedig a Millenni­um éve 1896-ban. Ekkor ünnepelte az ország, pontosabban Budapest a hon­foglalás ezer esztendős évfordulóját. Hogy miért épp 1896-ban, amikor a honfoglalás befej­eztét a történészek 895-re datálták? Egyszerűen azért, mert ekkorra készültek el azok az épületek, létesítmények, amelyeket a millenniumi ünnepségekre szántak, így tehát eldöntötték a kor politiku­sai, hogy a Millennium ünnepi esz­tendeje 1896. (Apró történelemhami­sítás, nagyobb sose lett volna!) 1895. szilveszter éjjelén a templomokban megszólaltak a harangok, köszöntve az ünnepi esztendőt. Országszerte szobrok, emlékművek örökítették meg a honfoglalás emlékét. Május 2- án maga I. Ferenc József császár nyi­totta meg az impozáns millenáris ki­állítást az újjávarázsolt Városliget­ben. Teljes hosszában megnyitották a Nagykörutat, megindult a kontinens első földalattija, felavatták a ma Sza­badság hídnak nevezett Ferenc József hidat, megnyitották az Iparművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot, a Víg­színházat, lerakták az új királyi vár alapkövét, megkezdték az Erzsébet híd építését, hálaadó istentiszteletet tartottak a Mátyás-templomban Liszt koronázási miséjével, amelyet a her­cegprímás celebrált. Mindez díszma­gyarban, az úri Magyarország részvé­telével, az uralkodó pár előtti hódolat­tal. Egyesek úgy vélték, Mátyás biro­dalma támadt föl 1896-ban. Kevesek­nek tűnt föl, hogy mindebből a pom­pából a vidék kimaradt, a nemzetisé­gek pedig tüntetőleg távol tartották magukat az ünnepi eseményektől, amelyek fényének árnyékában Ma­gyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia egy vadkan bőszültségével rohant a vesztébe, Trianon felé... • P. Rein Kultúrtörténeti kuriózumok Május eleje semmiben nem befo­lyásolja azt a törekvésünket, hogy is­mét Gazda István nyomdokain ha­ladva kuriózumok után kutakodjunk a magyar művelődés történetéből. A 16. század hazai históriája telis-tele van egymással versengő, vitatkozó vallástörténeti szónoklatokkal, írott és íratlan emlékekkel. Joggal mond­hatjuk tehát, hogy a magyar gondol­kodástörténet majd' minden fejezete szélsőséges álláspontok tömegével dúsított. Ez a reformáció korai száza­daiban hol Luther-ellenes, hol Kál­­vin-ellenes, hol meg jezsuitaellenes hangulatot óhajtott kelteni, miközben (mellesleg) megjelent térségünkben százötven esztendőre az iszlám, fehér turbánban. Török veszedelem­nek hívták a jelenséget. A refor­mációellenes szólamok egyikét Pápai Páriz Ferenc őrizte meg az utókor számára. A fenyegető intelem 1523. május 2-án kelt Budán. "(...) Luther Márton­nak tetszései és írásai, mint­hogy az igazság ellen vannak, és az Apostoli Szent Széktől is ré­gen megvettetnek, igen nehez­teljük, hogy ti és a ti városi tag­jaitok, kalmáraitok és városo­toknak egyéb lakosai az őtőle íratott könyveket annyira adni, venni és forgatni kezdették. (...) Hűségeteknek is ezen levelünknek rendiben minden javainak elvesztése alatt hagyjuk és parancsoljuk, hogy mindjárt e levelünket vévén mind Szeben városában, (Nagyszeben), mind a körül való, tőletek függő he­lyekben az előbb említett Luther Márton írásait és könyveit, úgy mint megtiltott és megvetett munkákat, utcánként és házanként mindenütt felkeressétek, feltalálván közönséges helyen, megégessétek, és meghirdes­sétek, hogy senki, semmi rendbéli személy ezeket az írásokat és könyve­ket se adni, se venni, se forgatni ne merészelje, minden javainak elveszté­se alatt." Sokat sejtet, hogy az imén­­tiekhez Pápai Páriz még hozzáfűzte: "De sem a király edictum, sem a kö­zönséges vérengzések nem használ­nak, mert ugyanezen esztendőben Szeben, Erdélynek fővárosa egészen a pápistaságtól elszakada, és a vikári­us előtt keményen instála, hogy az evangelicus praedicatoroknak közön­séges helyen prédikáljani megenged­je. Mely itt,­­ ugyan kedve ellen is a vicariusnak­­ azután véghez ment. "Mondhatott II. Lajos király, amit akart. A Németországot járt és a pro­testáns, vagyis polgári fejlődést szor­galmazó, dörzsölt kereskedők, akik­nek sáfárkodásához sokkal jobban il­lett a reformáció, mint a katoliciz­mus, bizony a királynál jobban értet­tek a napi politikához, hiszen ők ab­ból éltek. A nagy változást az erő­­egyensúly megteremtésében Páz­mány Péter esztergomi érsek hozza majd meg néhány évtizeddel később, hogy - noha protestáns családban született - joggal hirdethesse, hogy majd ő visszatéríti Magyarországot az igaz katolikus keresztény hitre. És valljuk meg őszintén, tette is! • Dénes T 1 Q N­A­R­I Ü­M HU KdAStCO-l.A rí -V V M, Olhn m&gné cuts­ B CLARISSIMO V 1 RO­f. H­T­O­M­O szr.itCz.ii.asil. N­Á­R­i­ofaríteai , • VÍMr­«" 8 & í>V-¥ W>' ifi AfO "•*' íw:. Wiv-'v< ■ sg-Xis M»««, Stúdió & vigi'.ni njdtsei páriz­s A p­ikím­ Dettoris, & :0 Aiwa Ftfvírw* PufeUÍ Ttví'-ft jsém­ Phítopo»: F. eYáPAI freunáo cum «c­N­A*» * «*'»»'• WB«*—*— *** • .»­­«ckSXOI«' . * OUW Júw r

Next