Esztergom, 1896 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

éves lét kegyelmeit, örömeit s bánatát szem­lélte, látja a jelent is s hálaimáján átreszket a hazafi aggodalma s bánatos érzelme: »Sa­ját szemeitekkel látjátok az állapotok roszra fordultát; látjátok, hogy ebben a szép hazá­ban mennyire dúl az ellenségeskedés, vissza­vonás, pártütés.« De e fájdalmas érzelmeken a biboros főpap ünnepi szózata meg nem pi­henhet; a­ hitnek ezredévi hymnusza ily disz­harmonikus akkorddal be nem záródhatik, azért a remény imájává magasztosul szózata. »Reméljetek! ... az Úr megsegít! s foglaljuk a bajokban is vágyaink, óhajaink s remé­nyeink koszorújába a hazaszeretet.« Ez a magyar egyház bíboros főpapjának szózata. A legünnepélyesebb s legigazabb mozzanat a milléniumi izgalmakban és ünnep­lésekben Nincs magyar ember, aki mély megilletődés nélkül olvashatná. A bíboros fő­pap érzelmeiben s a kifejtett történeti igaz­ságok fényében érvényesül egyszersmind az az irány, melyet a magyar népnek követnie kell, hogy a második évezred partjairól elosz­lassa azt a sűrű homályt, a viszálkodásnak, a gyűlölködésnek azt az ijesztő rémét, mely a honfiúi sziveket még a milléniumi ünnepé­lyek közt is nyugtalanítja. A Bíboros Hercegprímás pásztorlevele tehát a multat illetőleg a kegyelet okmánya; a jövőt illetőleg egy sz. zászló, melyről e ragyogó szavakat olvassuk le: »Ilit! Mária-Ürnőnk! kitűnő férfiak!« Egyik a másikat adja. Csak ily auspiciumokkal lehet bízvást egy ifj_fi?cecléget_J<eziknni . £­z_ a_,nép, mely szereti vallását s hazáját, az hódítja meg majd a jövőt; az a nép, mely Eszterházy Pál nádor imájával ajkain az ősök hitét és eré­nyét kéri; az a nép, mely »tanulékony, enge­delmes s a hit cselekedeteivel s gyümölcsei­vel bővelkedő szivet­ keres, új küzdelmek s ha kell az új ezredévre kiható győzelem di­csőséges osztá­lyrészese lesz. Elvek. (—h.—) Szabadelvüség ! Mily szép hangzású szó, pedig mily dőre ! Mikor elvekről van szó, nem azt nézzük, kérdezzük, kutatjuk, szabadok-e, hanem igazak-e. Szabadelvűségről beszélni tehát annyi, mint piros, fehér, fekete szagokról s izekről beszélni. Elvek alatt a tudomány tételeket állításokat ismer, melyek ha bizonyításra nem szorulnak s belőlök az egyes tudományszakok többi tételei le­l­vezethetők, alapelveknek neveztetnek. Nemcsak a­­ tudománynak, hanem az egyéni, társadalmi és po­litikai életnek is megvannak a maga elvei, s ezek a jog és erkölcs örök és változatlan igazságai. Valamint a physikai életben világosságra van szük­ségünk, hogy helyes irányban mozoghassunk, ugy az erkölcsi életben is csak sötétben botorkálunk, ha az igaz elvek fényét nélkülözzük. Azért mondja XIII. Leo pápa, hogy »a polgárosodásnak nincs biztos alapja, ha nem nyugszik az igazság örök elvein s a jog és erkölcs változatlan törvényein«. Ezen igazságok fényében, ezen változatlan s örök törvények korlátai között járó nemzetek művel­tek, szabadok és boldogok ; de amely nemzetek az Isten által emelt korlátokat ledöntik, az igaz elvek sorompóiból kilépnek, azok hasonlóan a medréből kilépett, védőgátakat szakgató s zagra rohanó fo­lyóhoz, a romlottság és erőszak piszkos árjával pusztítnak el mindent, az anyagi közjólétet ép úgy, mint az emberiség legfőbb javait. A kereszténység az igaz elvek fényével árasz­ta el a földet, s elűzé a nyomor, a szolgaság és önkény sötét éjjelét. Krisztus Jézus a mennyből leszállt Igazság volt a világ világossága, s az ő egyháza az igazság oszlopa és erőssége, s benne szt. Péter apostoli Széke lett, a földön őre s vé­dője az erkölcs és a jog változatlan elveinek. A modern állambölcselet az igazelvüséggel szemben fölállította a szabadelvüséget, a szabad­elvüség az igazságtól függetlennek, szabadnak nyil­vánitá magát, meg­ ngtfa ki­ az igazság iránti hűséget s ezzel ledönté a szabadság, jog és erkölcs egyedüli védőbástyáját. A szabadelvüség összes elvei erre az egyre vezethetők vissza: az igazság föltétlen suverenitását maga felett el nem ismerni, neki meg nem hódolni, iránta semmi kötelezettséggel nem birni, azt eleinte ignorálni, később üldözni. Ezen alapelvhez a szabadelvűség mindig hű, mert ez a lényege, egyebekben változtatja elveit, mint a fehérneműt szokás, s folyton a bizonytalan néze­tek s subjectiv vélemények hullámain hányatta­tik. A szabadelvüség tehát a jog és erkölcs válto­zatlan elveitől való függetlenség rendszere; ez pedig az önkény, a zsarnokság rendszere. Veritas liberaliit­­os: az igazság szabadit meg titeket, mondja az írás. Keveset mondott te­hát Ugrón képviselő egyházpolitikai nagy beszédjé­ben, midőn cikkázó villámként e szavakat monda: »más a szabadság, más a szabadelvűség.« Mert a teljes igazság az, hogy az európaszerte uralkodó szabadelvűség és a szabadság egymást kizárják, mint a tűz és víz, mint az igazság és a hamisság, mint a jog és a jogtiprás. Azért mondott igazat Horánszky képviselő, midőn csak nem régen a szabadelvűség mérgével megrontott, beteggé tett Magyarország számára megállapította a prognosist e szavakban: »vagy szolgaság vagy forradalom!« A szolgaság már meg­van ! Meg­van elmé­letileg teljesen, mert az igazság felett is uralkodó mindenható állam tanát hirdetik, s az állam­ bál­vány előtt bukfenceket hánynak még ellenzéki sőt még szabadságszerető férfiak is, de megvan a gyakorlatban is folyton fokozódva. Foly az államosítás, jogelkobzás, s már jelentkeznek a bar­barizmusnak is egyes symptomái : az erőszak brutalitásai, a polgári szabadság elnyomása, corruptio pöffeszkedése, a nyomor terjedése. Meg­a van a forradalom is, de csak felülről, a hatalom forradalma a népek szabadsága s jogai ellen. Ha a szabadelvűség rendszere tovább fog gazdálkod­ni, s garázdálkodni; meg lesz a forradalom alulról is ; a kifosztott élv vágyó vallástalan proletárok for­radalma. A liberalizmus gazdasági anarchiája bőven termi a proletárokat. Ezek azután államosítani fognak mindent, még a busás állami fizetést s egyéb hasznot húzó önzetlen hazafiak Wertheim kasszáit is. Azért félre az ámítással! Félre a párturalmi önkény szépítő szerével, a szabadelvüséggel! Félre a tömeges nyomor terjesztőjével, a szabadság és jog­tipró rendszerrel, félre a szabadelvüséggel! Félre a szabadelvüség hazug zászlójával! Ki kell gön­gyölíteni egy más zászlót: szentet és szeplőtelent! A szabadelvüség zászlajával szemben fel kell emel­ni az igazelvüség zászlaját! E zászló köré tömö­rüljön mindenki, akinek az igazság, szabadság, jog­erkölcs és becsület drágább a szolgák s bérencek kenyerénél! E zászló köré tömörüljünk mindnyájan, kik még hiszünk az igazságban, melyet az Isten egyháza hirdet, mert csak az igazelvüség táborában, csak az igazelvüség zászlaja alatt kitartóan, hiven s rettenthetlenül küzdve menthetjük meg hazánkat s nemzetünket: a brutalitásoktól és atrocitásoktól, az önkénytől és szolgaságtól, a korrupciótól és jel­lemtelenségtől, a nyomortól és végpusztulástól. perceit gyakran megkeserítette. Őznek nézte a szamarat s lelőtte, — s azóta alig van nyugo­dalma, mert minden mosolygásról azt hiszi, hogy az a fatális lövés miatt támadt a beszélő ajkán. Különösen tenger fenekére kivánt minden szama­rat azóta, mióta akadt egy pajkos verselő, ki a meglőtt szamár históriáját hosszú rigmusokban megörökítve, neki is megküldötte. Felesége kedves jó asszonyka volt, két apró hibával. Először is nagyon rövidlátó volt, azután meg helyes kis orrocskája alatt egy csinos bajuszka hencegett. Mit sem adott volna érte, ha azt onnét gyökerestül elpusztíthatja. De bárhogyan röstellette, az annál bos­szantóbban erősödött, s így nem maradt más hátra, mint hébe-korba fegyveres kézzel ártani a rossz helyre tévedett bajuszkának. szemű Frigyüket az ég egy csinos szőke hajú, kék leán­nyal áldotta meg, ki elbeszélésünk idején 18-ik tavaszát élte már. Ez egy távoli rokonukat ajándékozta meg szivének hő szerel­mével, de a szülők e frigyről egy idő óta a fiatalok nem kis szomorúságára semmit sem akar­tak tudni, bár a férfi jelleme ellen semmi kifogást sem találhattak. Mióta a fürdőn egy báró udvarol­gatott a leánynak, s mondott szépeket a mamának, azóta leáldozott a két fiatal szerelmes szerencse csillaga. S mikor a báró a pápa előtt komolyan föllépett, ez a bárót jelentős mosol­lyal a kará­csonyi ünnepekre hívta meg, s egyúttal félre nem érthetőleg sejtette vele, hogy leánya jövőjét ily kezekben szívesen látná letéve. A szent nap elérkezett, ünnepélyes hangja a harangoknak hirdeté a hivő népnek, hogy a Meg­váltó születésének emléknapja visszatért, s a harangok zúgó összhangja élénk viszhangra talált ifjú és öreg örvendező szivében. Mély csend honol X. város fejének otthoná­ban. Csomó akták közé sáncolva dolgozó szobá­jában ül a házigazda, míg a neje a konyhában sürög-forog, majd a vendégszobában talál igazí­tani, rendezni valót. Minden pillanatban azt véli, hogy a várt vendégek, egy kis unoka, főkép pedig a báró úr megérkeznek. Szomorúan, sőt ne tagadjuk, könnyező sze­mekkel ül szobájában a házi kisasszony, mellette föl s alá sétál távoli rokonuk és szivének válasz­tottja. »Mindennek vége Sándor,« igy szól a leány. Két óra múlva jegyese leszek a bárónak. — Ne sirj, oh ne könnyezz kérlek, — felel Sándor — mielőtt a báró megjön, atyádhoz megyek, s nem hiszem, hogy erdő szavaim előtt bezárja szivét. Hisz állásom s jellemem előtt meg kell hajolnia ! — Csak azt ne tedd !— felel a leány. Papát ma a szerencsétlen vadászat miatt megint hara­gították, s olyan kedvében van, hogy szeretné kiölni az egész világot. Ha most hozzá megy, csak rontani fogsz ügyünkön, a­helyett hogy segítenél. •— Jól van, hát akkor megyek a mamához. Hisz ő oly jó és kedves asszony, s nem hiszem, hogy nem örülne egyetlen leányának boldogságán. Csak ne csüggedj hát el oly hamar az akadályoknál. Az Isten szerelmére kérlek Sándor, ne menj a mamához. Még soha sem volt oly rossz kedvű mint ma. Már az ebédnél összezördült a papával, s ekkor a papának szemére hányta azt a szeren­csétlen vadászatot. Gondolhatod, hogy neki sem kellett több, azt felelte nagy hirtelen, hogy azért nézte ama végzetes napon őznek a szamarat, mert a mama bajusza úgy beárnyékolta az erdőt, hogy a papa ezért nem látta jól, hogy mire sü­tötte el fegyverét. Hogy a mama erre halálosan volt találva, gondolhatod! Az ajtó hirtelen feltárul, egy élénk fiú röppen be rajta, hangos jó estét kívánva. Hát te kis bohó mikor jöttél meg, — kérdi őt a kisasszony. — Csak néhány percre, hogy itt vagyok nénikém. Együtt jöttem a báró úrral. Jaj mennyi kosarat, podgyászt hozott az magával, s mint monda, azok mind csupa karácsonyi ajándékokkal vannak tele. Néninek is hozott bizonyosan, de most tovább megyek, talán megtudhatom, mit is ho­zott nekem, — ezt mondva a kis csacska, elszaladt.

Next