Esztergom, 1901 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-01 / 1. szám
s az Isten gondolata, melyet gondolt az emberről s a világtörténelemről. A mi táborunkban nem kisért a szenvedélyes újítás s az erőszakos szakítás, hanem inkább zavarja a fejlődést s a méltányos ítéletet a görcsös ragaszkodás s a réginek hagyományos s éppoly egyoldalú dicsérete. Érzelmeink gyakran megtévesztik ítéletünket s nehezen helyezkedünk az új szempontokra, melyeket pedig okvetlenül el kell foglalnunk legszentebb érdekeinknek szolgálatában is. Bizalmatlanság, tartózkodás, kétség, gyanakodás nehezíti meg az új időknek s követelményeiknek helyes megítélését. Vesszen hát a régi, az ósdi, a korhadt, az idejét múlt s jöjjön el az új idők országa! Ne féljünk az új időktől! Mily sokat köszönhetünk nekik minden téren; nemcsak uralmat a természet fölött, de erkölcsi kihatásokat is: intézményeket, jogot, finomodást, emberi érzést. Elhagytuk az ököljog s nyers, durva erőszakoskodás korszakát, s ami a még van visszaesés Ázsia tornácaiban az igazi műveltségtől és szabadságtól, iparkodjunk azt is lehetetlenné tenni. Túl vagyunk a Nérók s a Kambysesek korán, túl az inkvizítorok s a boszorkányok korán; örüljünk neki s ismerjük föl az új idők áldásait; Isten gondolatait tükröztetik ránk' Ne féljünk az új időktől, ne a tudománytól, épp attól nem! Ne féljünk a kitágított szabadságtól! Vannak ugyan a tudománynak is gyermekbetegségei, s a szabadságnak is vannak forró lázai, melyekben félrebeszél s néha őrjöng is; de az őrületet ne azonosítsuk a szabadság nemes természetével, hanem sürgessük e nemes természetnek teljesebb kifejlődését. Ki akarna közülünk a középkorba visszatérni? Ki akarna mult századbeli állapotokat dacára a gonosz francia forradalomnak ? meg vagyok győződve, hogy egy-két hét az elmúlt korok elzárt atmoszférájában elég volna az elméleti rajongóknak, a régi korok dicsérőinek kijózanítására. Ne féljünk az új időktől s az új társadalmi alakulásoktól. Az állam szinte elvált az egyháztól s amennyiben el nem vált, annyiban vaskarjai közt tartja a szellemi hatalmat. Értsük meg az új időket, ha mégoly fájós is tapintatuk. Visszasírni az államnak az egyházhoz való régi állapotát lehetetlen; beleringatni magát a jóérzelmű állami hatalom támogatásába ezentúl nem lehet: az egyház számára az új idők csakis az erkölcsi kihatásokat, a társadalmi akciót, a buzgalmat, a nevelést, az erényt jelölik ki tevékenységi terül. A jogból s a közigazgatási asszisztenciából kevés maradt; az új idők a krisztusi egyháznak anyajegyére, a veleszületett szellemre és életerőre mutatnak. Az új idők érdekes paradoxonkép a régi egyház szellemét és tevékenységét sürgetik: nem jogászokat, de apostolokat várnak. A szellem e megújhodásától, az új időknek e tavaszi leheletétől szétfoszlik majd az elfogultságnak s az animozitásnak az a ködfátyola is, mely a világnak elborult fején ül s erőszakos kitörésekre vezet az egyház s a magánemberek szabadsága ellen. A hatalomra is ráfér az igazi, nyilt tekintet s a gyanakodni nem tudó egyenesség, cipálja magát a modern melynél fogva emanerőszaknak vezető hatalmától, a gyűlölködő szabadkőmivességtől s a szellemi irányzatoknak az állami hatalom alá való hajtásától. Jogot, törvényt, szabadságot kérünk; nem szavakban, de tettekben utalványozzák ki azt nekünk s nemcsak nekünk, hanem mindnyájunknak. Tehát vesszen a régi, ami tévely, hiba, bűn, ami elavult és célszerűtlen; öltözködjék a régi és változhatatlan igazság a korszerűségnek, az új igényeknek mezébe, intézményekbe, nézetekbe, életbe; járja át e változás szükségének belátása a vezető tényezőket, akkor kevésbé siratjuk majd a régit s kevésbé gyanakszunk majd az újra, hanem vállvetve iparkodunk a régi igazságot az új körülmények közt is diadalra juttatni. — Újévi kivánatok. Adjon az Isten hazának kormányt, mely nem a határozatlanságának s bocsánatkérésnek döcögős utján azoknak hatalma alá kerül, kiktől való elpártolása ébresztett iránta a nemzetben valamiféle bizalmat. — Adjon az Isten a nemzetnek oly politikusokat, kiknek fejében legyen eszme és gondolat, valamivel magasabb, mint a rikkancsok krajcáros bölcsessége. — Adjon az Isten a hazának képviselőket, kiknek üzér szelleme kompatibilis legyen az önzetlenséggel és egyenes jellemmel. Választani fogunk; legyen az honpolgári kötelesség tejesztés és ne komédia. — Autonómiát kérünk; nagy államveszély, mely tavai februárban kisé tett, talán már elmúlt, hiszen Széli úr Bánffy dudáját fújja, s a barátság egy kis autonomi elbir. — A kongruát rendező, de a tőle fár bizottságtól, a papirivek megténnázása s rovatozása helyett egy kis pengő krajcárt kérünk. S mit kívánjunk mi esztergomiak külön hegyibe az országos kívánságoknak ? először azt, hogy a bur háború megszűnjék s eljöjjenek az angolok pénzükkel s megvegyék a strázsahegyi üveghutát, hogy a rengeteg adóra a keresetben födözet akadjon ; vagy ha nem az angolok, hát jöjjön el Zeppelin, vagy ha az sem, hát akárki más s termeljen köztünk léghajót, kerékpárt, kaolint vagy serumot, de ne álljon veszteg a nemzeti gazdagságnak százezrekre rugó befektetése. Kívánunk bakkancs megrendelést a csizmadia mestereknek ezrivel. Teremjen sok és jó bor; fogyjon kevesebb ténta és még kevesebb dobpergéstöl csak verebek ijedezzenek, pálinka; a katonák masírozzanak, de háznak, dunnának, lába tőle ne keljen. S mit kívánjunk külön neked a nemzet? a választásoknál egy . . . ellenjelöltet. — A Veszprémi Hirlap legutóbbi számában írja a következő sorokat, melyeket mi is helyeslőleg közzé teszünk: Lonkay Antal, a Magyar Állam felejthetetlen alapítója, nagy kegyelettel viseltetett a breviárium iránt, világi ember létére mindennap elmondta az egész officiumot. Ma már másként vélekedik az ő Magyar Állama. Már most számunkban említést tettünk a breviárium ellen szóló heves cikkről, amelyet szerkesztő helyeslő megjegyzésével kisért. Ujababan azon cikkek védelmére kelve azt mondja, hogy a »papság minden rétegében érzik a papi zsolozsma körül tapasztalható viszás állapotok sulyát«, hogy cikkeivel a katholikus ügyet szolgálta, a dogmákat nem érintette, az egyházi fegyelmet akarta szolgálni, a papság óhajtásait akarta elüljáróival megismertetni. Legyen a Magyar Állam arról meggyőződve, hogy a papi zsolozsma körül a legviszásabbak épen az újságcikkek. Nem elég az, ha a dogmákat ilyen nem sértjük, a dogmákon kívül még igen sok dolog van, amit egy kath. újságnak nem szabad sérteni. Ha nem is sérti a dogmákat, mélyen sérti a kath. érzületet, a ki az egyház évezredes intézményéről és az összes kath. theologusokról oly fitymáló hangon beszél, mint azt azok a cikkek tették. Nem szolgálja a papi ügyét, a ki a kötelességteljesítés némi fegyelem nehézségeit — van-e kötelesség nehézség nélkül ? — egyoldalúan, túlzottan kiszínezi és a papot legkedvesebb kötelessége iránt elhidegiti. A ki ezt rosszat drágán. S a jót olcsón venni nem szégyenlik a módos emberek sem s még kevésbé a módtalanok. Olcsó áruk miatt pedig bekerülnek a jó könyvek aztán oly helyekre is, hol nem rég husz filléres Rinaldó-füzetek grasszáltak teljhatalommal. Hadd vegyék grófnék s udvarhölgyek éppúgy mint varrólányok és diákok. Tehát fillérekbe kerülnek az irodalmi nagyságok. Kettőről azonban mégis tudom, hogy megköszönné ezt a filléres dicsőséget; az egyik az öreg Somogyi, aki ki nem fogyna a dörmögésből, hogy filozófiai gondolatai 10 fillérre becsültetnek s a jó Zádori bácsi, aki megvakulna bujában azon tüneményes becsléstől, melyben spanyol útját részesitik; azt a »Spanyol utat,« melyért éhezett, szomjazott, dilizsánszokon döcögött napszámba, s amely most tiszta 10 fillérbe kerül. Mindegy; bizonyos, hogy a 10 filléres árral is kibékülnének, ha meghallanák, hogy műveiket olvassák, mert az írót lehet kritizálni, szidni, könyvet szabad potom áron adni, de még vala mit kell vele tenni: olvasni kell! P. Vörösmarty. Költőink nagy királya, hallod ? . . . Dörömböznek sírod felett, S félszázados közöny után már idézget hálás nemzeted ; Mint bolygó lélek hogy jelenj meg A szellemvárók asztalán . . . Jutalmad sürü tapsvihar lesz, Sőt szobrot is kapsz majd — talán ! De én azt mondom, csak maradj még, Maradj csak még a sír ölén, Megfojtva, mit most gyújtnak néked, A szett-vedett hamis tömény! . . . Hisz lám, a honfibú döntött meg, Nagy szived az tagolta szét, Minek hát újabb seb reája ? Minek kettőznéd lázhevét? örömmel nem tekinthetnél ránk, Gyalázatunkat meg ne lásd ! Mert, haj, mit lángelméd kitűzött, Elhagytuk régen a csapást, A géniusz nem csattog többé Szellemcsatán sorunk előtt, Tört szárnyát nézvén elsiratja A multat s véle a jövőt . . . Kihalt az eszmék törtetése, Porban csuszkál a gondolat, S az ősapák erkölcsein most Egy léha nemzedék mulat! S félő, ez Ossiámi ködre Nem is jön már többé derű; Jóslásod félig teljesül be : Halál tán lesz, de kisszerű! . . . De várj csak ! Mintha távol, messze Sugár vetődött volna fel . . . Ah, édes Istenünk, mit hozhat, Reményt, vagy vérvihart e jel ? Látom már . . . szivem, csitt! ne lázadj Feltűnt a Constantin jele ! Vakító fényben ég a mennybolt, Az éjből napvilág kele ! Irányt hát most a gondolatnak, Forrjon fel szivünkben a vér ! Elég volt már a tespedésből, Csatára Istenér' s honér' ! . . . Ne féljetek, az Úr hatalmas, Az eszme élni, győzni fog; Ha kell, elsöprünk félvilágot, S győzhetlen lészen kardotok! . . . Költök királya, az lesz ünnep ! Annak láttad be távolát, Akkor jöjj fel a sír öléből, Megüljük a halál torát! . . . Vagy inkább csak jövel te most is, Zászlónkra szálljon szellemed, S szilaj kézzel verd vért hevítve / Csatára hivó éneked ! . . . Mészáros F