Esztergom, 1902 (7. évfolyam, 20-53. szám)

1902-10-19 / 43. szám

liókra a maga teljes felekezeti fölfogását és ráerőszakolja a maga teljes felekezeti önké­nyét. Van-e fanatikusabb és intoleránsabb felekezet, mint a liberalizmus? Mit csinált a kulturkampfos liberalizmus Németországban, mit csinál Combes Franciaországban, mit művelt Tisza, Weckerle, BánrTy Magyarorszá­gon? A liberális szekta valóban a legintole­ránsabb, a legfanatikusabb szekta és ez vádol bennünket. Új országház, mentsd meg kegyes honatyáinkat e rettenetes léghuzattól!!! A mi politikánk nem felekezeti politika. A keresztény politika józan, okos és lelkiis­meretes politika. Mindenekelőtt azt tudja, hogy először Istennel kell számolnunk, tehát semmit Isten ellen, ez az első. Másodszor azt mondja : emberekkel van dolgunk. Sajnos, nem egyenlő vallásúak vagyunk, de nem tehe­tünk róla. Az országházba nem azért gyűl­tünk, hogy egymás vallásáról disputáljunk, hanem, hogy közös erővel, közös akarattal földi boldogulásunkról gondoskodjunk. Tehát hagyjuk békén egymás vallását, tiszteljük egymás meggyőződését és ne követeljünk, ne határozzunk semmit, a­mi az ország egyik vagy másik bevett vallását sértené, a többire nézve egy kis jóakarat mellett majd meg­egyezünk. Ilyen röviden a keresztény politika. És ez felekezeti politika? Tud-e a liberális politika valaha ilyen liberális lenni, mint a keresztény politika?! Üdvözlő­ beszéd, amelyet a párkány-kerületi tanító­egylet október 9-én tar­tott őszi gyűlésén Bittvai Tódor bátorkeszi, Endrődy Gyula muzslai és Juhász Béla kőhidgyarmati tanítókhoz negyven éves működésük alkalmából Stampay János köbölkuti fő­tanító mondott: Ünnepelt Kartársaink! Mélyen tisztelt Egyesület! Választmányunk mult hó 18-iki gyűlésén engem tisztelt meg ama szerencsével, hogy tite­ket, érdemekben megőszült bajtársaink és vezé­reink tanítói működésteknek negyvenedik évfor­dulója alkalmából egyesületünk nevében őszinte szivből üdvözöljelek. És én örömmel teljesíteni e megbízatást. Hiszen ma, midön csekélyes, sokszor sem­mit mondó érdemek előtt, vagy hogy még to­vább menjek, midőn az erkölcsi világrend meg­tévesztését czélzó sátánok munkálkodása előtt is tömjént gyújtanak, szabad-e némán maradnunk akkor, midőn az igazi, Krisztus szíve szerinti ér­demek méltatásáról van szó?! Szabad-e késnünk az elismeréssel akkor, mélyen tisztelt egyesület, midőn oly pályatársakkal állunk szemben, akik önfeláldozó munkásokkal már ezreknek és ezrek­nek megnemesitették szivét, elméjét ? Nem az igazságot, a becsületes munkát ünnepeljük-e ak­kor, midőn érdemektől megterhelt bajtársaink­nak hozam­ot kiáltunk?! sület, Föl tehát a szivekkel, mélyen tisztelt egye­áldozzunk elismeréseinkkel ősz bajtár­sainknak. Ünnepelt bajtársaink ! Mint a világitó-torony végtelenbe nyúló fénye, úgy tűntök fel ma előttünk érdemeitek­kel, melyek negyven, hosszú, fáradalmakkal tel­jes évre visszanyúlnak. Jóllehet kétkedő szívvel, a bizonytalanság reményével indultatok meg a sok tövist, nélkülözést és hálátlanságot igérő pá­lyán, de elindultatok, erősek voltatok az Isten­ben. Ti, mint az ő választottai hamar felismer­tétek, hogy nem egyedül földi javak boldogít­hatják az embert, hanem hogy van ennél egy fenségesebb boldogító érzemény : a mások bol­dogítása. Másokért élni, másokért küzdeni és szenvedni, óh, mily krisztusi elvek! És ti, mé­lyen tisztelt bajtársaink, öltön keresztül rendületlenül csaknem egy ember­álltatok ezen esz­mék szolgálatában. Keserű kenyereteket megédesítette min­denkor ama tudat, hogy becsülettel és önzet­lenül szolgáltátok az Istent és hazát. S ha talán olykor megtelt is a pohár, nem ejtett kétségbe a keserűség, mert erősek voltatok Istenben. Az élet viharai nem törtek meg titeket, azok csak megedzettek s képessé tettek a további mun­kára. Szigetek és lelketek az aranynak tisztasá­gát vették fel negyven év tisztító tüzében. Ti vagytok tehát a mi kincses váraink, s bocsássa­tok meg nekünk, ha mi büszkén tekintve reátok, érdemeitek fénysugaraiban osztozunk. A ti nyom­dokaitokat óhajtjuk követni, hogy majdan mi is hasonló érdemek részesei lehessünk. Ez okból engedjétek meg mélyen tisztelt bajtársaink, hogy sok dicsőségben teljes éltetek s müködéstek le­folyásába pillantván, azokból pályánkhoz erőt és kedvet meríthessünk. * " Tanitó volt az apja — »ám legyen a fiam is tanitó!« — igy gondolkodék nemesen tekin­tetes Bittvai Tódor ur jó szülője. S amint a ki­csindi elemi iskolából kinőtt a kis Tucsi, elküldte őt Budára, a várbeli gymnáziumba, ahol négy osztályt jeles eredmén­nyel végzett. Így felvér­tezve szívesen látták őt az­­ esztergomi tanító­képzőben, ahol miután nem volt az utolsók kö­zött , felső elemi iskolai jeles tanképesítéssel bo­csátották a tanítói pályára. Bezzeg kapós is volt a fiatal! Alig hogy lerázta az iskola porát, Nagy-Marosra hívták kántortanítónak. De mivel a Bach­korszakban mi sem volt édesebb a magyar szó­nál, odaígérhették volna nemzeti nyelvéért ke­sergő Tucsinknak Nagy-Marost egész vagyoná­val, ő csak magyarok közé akarta magát fész­kelni, nem fogadta el. Így került Izsára. Itt, nem tudom mi ösztökélhette őt, magán­szorgalom út­ján elvégezte a gymnázium V-ik osztályát. Rend­kívüli szorgalma hamar ismertté tette őt az ér­dekelt körökben. Innen ismét Budára hívták öt tanítónak. Ez nagy kitüntetés volt ránézve, de mivel ő szótartó volt már fiatal korában, lett farnadi tanító. Aki itt belépett iskolájába, tapasz­talatokkal gazdagodva jött ki abból. Ezt elis­merte a párkányjárási tanító-egyesület is, amely­nek felterjesztésére az államtól 100 frt jutalom­díjat kapott. Működött még Puszta-Csenkén és Kem­enden, míg végre 1869-ben Bátorkeszre ke­rült, ahol azóta is állandóan, híveinek és elöljá­róinak szeretetében erősen meggyökerezve, műkö­dik. Itt az érdemeknek egész láncolata dicséri őt. Polgári olvasókört létesített, mely 20 év óta vi­rágzik, tűzoltó-egyletet, amelynek kezdettől fogva számos tagja van, most meg iparosokból álló da­lárdát szervezett. Keszthelyen a gazdasági tanfo­lyam hallgatója volt s ebbeli ismereteit a községre áldásosan értékesiti. Tanítványai között vannak, akik ma a társadalmi hivatalok legmagasabb pol­cára emelkedtek, de a köznépből is tanítványai­nak egész sorozata van, akik valamely tisztség­hez, vagy hivatalhoz jutottak- így mi Tódor bajtársunk immár 34-ik éve működik a Bátorke­szen. S hogy ez mind igaz, nem én bizonyítom, mert hisz én csak 10 éve ismerem, hanem bizo­nyítja Bátorkeszén fiatal és öreg, ur és szegény, a más vallásúak úgy, mint a mi sorsosaink. Könnybe lábadtak szemeim, midőn f. évi július 26-án községe ünnepelte őt. Sok ovációt láttam, de ovációban a legkülönbözőbb testületektől és személyektől oly önzetlen szeretetet és ragasz­kodást soha. A legdrágább ajándékok egész hal­mazával lepték meg őt. Csak akkor éreztem, hogy még keveset éltem s mily keveset tettem. Folytassam-e érdemeinek felsorolását ? Kell-e fé­nyesebb bizonyítvány arról, hogy valaki igazán szereti pályáját, mint az, hogy fiait mind a ta­nítói pályára képeztette, s ha még annyi volna, — mint szokta mondani — mind e pályára ké­peztetné. Talán köny gördül szemeidből e sza­vakra, édes barátom, mert tudom, hogy aki fiaid közül e pályán büszkeséged volna, az a megdi­csőültek között van. De vigasztalódjál, jó gyer­mekeidnek egész serege csüngő szeretettel vesz körül, akiknek javarésze már­is érdemes fiai a hazának. Vétenék a leírás hűsége ellen, ha fel nem említeném, hogy egyletünknek sok éven át volt fáradhatlan jegyzője és most mint elnöke szerepel. Ime, mélyen tisztelt egyesület, bemutat­tam egy tanítót, akinek életleirása­gos könyv, amelyből csak üdvöset egy tanulsá­lehet merí­teni. Kívánjuk tehát a mi ősz bajtársunknak, tek. Bittvai Tódor urnak, hogy ezen mederben ha­»A feleségednek is szent valamit a császár!« "Vagy úgy ?« mosolygott a vezér. »Nem szívesen hagylak ugyan itt vele, de hát Allahnak csak lesz annyi esze, hogy megvédje veled szem­ben!« S olyan furcsán mosolygott hozzá, hogy a jámbor effendinek egyszerre az inába szállt minden bátorsága. A nagyvezér a felesége szemébe nézett, kinek tekintete elborult egy pillanatra. Musztafa nem értett ebből semmit. Pedig de sokat be­széltek a nélkül, hogy egy árva szót is szóltak volna. Ibrahim azt mondta: »Isten veled, édes, elmegyek — meghalni!« A nő szeme meg azt rebegte: »Engem meg el akarnak vinni a szultán háremébe. De csak akarnak, mert inkább meg­halok, mintsem hogy kéjhölgy legyek! A viszont­látásra ott fönn !« s kezével biztatóan mutatott a feszületre, melyen ott függött a Megfeszített képe. Az effendi magára maradt Irénével. Egy darabig küzködött szegény, mit is mondjon ennek az ördöngös teremtésnek, aki a két babonás szemével az egész világot meg tudná verni, végre aztán mégis csak kinyöszörögte nagy nehezen: »A szultán köszöntet!* Volt eszébe ! Az az ördög meg úgy tudott mulatni a szegény effendi zavarán. Villogó fogsorával úgy nevetett, hogy a könyei is potyogtak bele. »Várj csak, jó Musztafa, azonnal! Csak rendbe hozom egy kissé a ruhámat. Nem ned­vesítenéd meg addig a torkod egy kis jó, tüzes malagáival? Ugy látom, igen száraz !« Musztafa irtózattal fordult el tőle. Ekkora elvetemültség! ... A jámbor Musztafa végre megunta künn a várakozást s egyre kiabált annak az ör­dögnek, hogy jöjjön már, mert a szultán úgy is dühös. Nem felelt neki senki. Végre berontott a másik szobába s ott találta a földön fekve azt, akit a szultán kéjhölgyévé akart tenni. Arca mosolygott, keze görcsösen szorította át a feszü­letet, mintha abba akarta volna lehelni lelkét. Musztafa boszankodni próbált, de nem si­került. Kemény vonásai akarata ellenére is el­lágyultak s hófehér szakállára sűrűn hullottak alá kényei. Ezalatt a szultán palotájában egyre folyt a titkos tanácskozás. A nagyvezér megölése nagy nehézségekbe ütközött, mert az igazhivők ura megesküdött, hogy mig ő él, egyetlen haja szála sem görbül meg. Már pedig meg kell halnia és Szulejmán még­sem szegheti meg szavát. Egymásután szólaltak fel a divánban a hadi­lelkerek, a mollák, Allah igaz papjai. De egyik sem tudott tanácsot adni. A szultán már őrjön­a gött dühében. Még a fejő papja a birodalomnak, mufti sem tudott Szulejmán kedve szerint beszélni. Ezután bejött a deliktár aga, a szultán fegyverhordozója, s rémülten jelentette, hogy a janicsárok nem akarnak hozzányúlni az eléjük tálalt ételekhez. Ez pedig nagy baj. Mert a szultán az úr, de a janicsárok parancsolnak. S ha az az 500 janicsár, akit a szultán minden hónapban meg szokott hívni a zsolo kifizetésekor ebédre, nem nyúl hozzá az ételekhez, ez azt jelenti, hogy a birodalom leghatalmasabb ereje lázong s a padi­sah élete egy percig sincs biztonságban. A szegény seliktár aga feje egy pillanat alatt búcsút vett nyakától. Miért volt olyan bo­lond, hogy ő jelentette a szultánnak ezt a hiód­hirt. Allah paradicsomában majd elmélkedhetik e világ múlandóságáról. A szultán magán kivül volt dühében. »Adjatok valami tanácsot, mert leüttetem a tökfejeteket!« A diván tagjai remegve néztek össze. Hja! A szultán haragszik. Szép, szép ugyan Allah paradicsoma, de Ekkor végre egyelőre nem vágyódnak oda ! fölállt az alendár emír, aki a csatában a próféta zászlóját lobogtatja s alázatos hangon szólt a császárnak: »Igaz hivők Ura! A világ legbölcsebb, leg­hatalmasabb, legfölségesebb fejedelme, királyok királya . . . »Azt mondd, kutya, mit tanácsolsz ? bődült fel Szulejmán. Az emir megijedt. Itt nem lesz jó kertelni. »Hát én azt gondolnám, hogy mivel az em­ber álmában úgyis halott, ha pedig halott, akkor nem él s mivel a régi bölcsek is mindig azt hangoztatták, hogy a halál nem más, mint álom s az álom tulajdonképen halál . . . »Elég!« kiáltott az igazhivők ura s arca csak úgy ragyogott a kárörömtől. A diván tagjai is örvendve húzták szét szájukat. Furcsa is volna, ha az ember nem örülne annak, hogy mást ölnek meg­­ helyette ! Az általános örömzajtól meglehetősen elütött a janicsárok csatadala, mely szilaj erővel harsant

Next