Esztergom, 1906 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-18 / 11. szám
lenek meg az irányító eszmék, vagyis törvények, az idegrendszer mintegy a minisztérium, vagyis a végrehajtó hatalom. De azonkívül a többi tag is, a legutolsó sejt, amint át van hatva a lélek által, úgy alapul is szolgál többé-kevésbbé a vezető orgánumok kormányzói működésének. Az Isten-adta népnek tehát isten-adta szabadsága és törvényhozó joga van, nem kapta azt alamizsnaképen a fejedelmektől. Viszont a fejedelem valósággal »Isten kegyelméből«, sőt Isten nevében uralkodik, mint az államszervezet legnemesebb része. Az emberi lélek nem csupán a fejben székel, hanem a test minden részecskéjében, egészen és osztatlanul, minden igényével és jogával, de az egyes tagokat és részecskéket azok szervezettségi foka szerint használja fel az életfunkciókra. Hasonlóképen kell lenni a természet rendje szerint az államban. Ami oly szép az eszmében, amit a természetjog oly pontosan körvonalaz: a kormányhatalom arányos megoszlását, harmóniáját minden időben többé-kevésbbé megrontja az emberi gonoszság, az emberi szenvedélyek. S az emberi romlottságnak csak egy orvossága van az egész vonalon, a társadalmi életben és a politikában is, s ez azon orvosság, melyet Isten adott: a kereszténység. Akárhogy gyalázzák, gyűlöljék is kereszténységet ép a politika mezején, mégis a csak ez ébreszti fel s fejleszti ki a társadalomban szunnyadó erőket és jogokat, ez teremti meg mindenütt az igazi szabadságot! Akárhogy tagadják, mégis csak világtörténelmi tény marad, hogy a kereszténység szüntette meg a világon a rabszolgaságot, az evangélium szelleméből fakadtak az igazi szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi. Amióta kimondatott, hogy mindnyájan egy Atyának fiai vagyunk«, azóta folyik a legfönségesebb revuláció a tökéletes népszabadság megvalósítására. Kereszténység nélkül vagy az autokrácia járma alá kerül, vagy a féktelen demokrácia hullámaiba fut a népszabadság. S az utóbbi csaknem rosszabb az előbbinél, mert egy zsarnok helyett száz zsarnokot ültet a nép nyakára, mint most Franciaországban, hogy egy törvényes jogi mechanizmus jármával fojtsák el a legprimitívebb lelkiismereti jogokat is. Abszolutizmus — vagy kommün, ezek azon végletek, melyek közt hullámzik a népek politikai élete s csak a keresztény eszméknek érvényesülése a politikában képes békés, nyugodt, harmonikus állami életet teremteni. — A királyi eskü. Nincs a világon oly bonyodalmas közjog, mint a mienk; a minthogy kettős monarchiánk, dualizmusunk példája is egyedül áll az egész világon. Ennek rossz következkezménye, hogy a magyar törvényhozás közjogi vitákban emészti már századok óta erejét, s a belügyi és szociális reformok terén ázsiai állapotokban leledzünk a külföld bámulatára mai napig van. Az állítólagos pápai beavatkozás közjogi törvényeink egy egész sorát tolta ismét előtérbe : a királyi esküt, a pragmatica sanctiót, a kiegyezést. Az udvar, mint látszik, a 67-es kiegyezést kétoldalú szerződésnek tekinti, melyben egyrészről a nemzet kötelezi magát a real-unióra vagyis a »67-es alapra«, az uralkodó pedig ennek fejében kötelezi magát a nemzet alkotmányának tiszteletben tartására. Mivel pedig a nemzet képviselete útban van a 48-as többség felé, legalább a 67-es alapon való kormányalakítás az elmúlt évben nem sikerült, a bécsi körök a nemzetet szerződésszegéssel vádolják, s az uralkodót koronázási esküje alól felmentettnek, a magyar alkotmányt felfüggeszthetőnek tartják addig, míg a magyar nemzet a 67-es alapra vissza nem tér. Viszont magyar jogászaink a pragmatica sanctio szerződésszerű jellegét hangoztatják, melyben a nemzet köti ki a Habsburg ház elismerésének feltételéül a magyar alkotmány respektálását. A »szerződés« és »eskü« túlságos hangoztatását persze egyik oldalról a »végtelen nyomor és szenvedés«, másik oldalról a » fegyveres ellenállás« klauzuláival toldják meg. Látnivaló, hogy alkotmányunk pilléreinek kizárólag szerződéses jelleget tulajdonítani nem felel meg közjogunk szellemének, és nem is vezet jóra, bármelyik fél részéről történjék. Idézhetnénk jogtudósokat, kik a pragmatica sanctiót és a kiegyezést nem tekintik szerződésnek, hanem szentesített törvénycikkeknek. Ám nevezhetjük a pragmatica sanctiót szerződésnek, de e szerződést a magyar nemzet nem királyával kötötte, hanem az osztrák császárral! És ezen szerződés által a Habsburg ház magyar dynasztiává lett és a magyar nemzettel sokkal szorosabb viszonyba lépett, mint amilyent egyszerű szerződések létesítenek. A nemzet és királyát erősebb kapcsok , a természetjog kötelmei fűzik egybe. A nemzet és királyát egybefűzheti szerződés és eskü, de csak olyanforma szerződés és eskü, mint a házasfeleket, kiknek szentségi jelleggel biró frigyét a polgári szerződés és az eskü csak betetézi, miért is kölcsönös viszonyuk nem bírálható el a puszta szerződés szabályai szerint. A nemzetet is királyával, hogy úgy mondják, az állami rend és egység szentsége köti egybe. Az állam fejével egy szervezetet alkot. Itt tehát az egyik fél esetleges »szerződésszegése« nem oldja fel a másik felet az eskü alól. Az államfő semmi körülmények közt sem függesztheti fel a létező alkotmányt, legfeljebb újabb törvényektől tagadhatja meg a szankciót; a nemzet sem nyúlhat a fegyveres ellenállás eszközéhez, hanem legfeljebb a passzív a rezisztencia fegyveréhez. Nem is volna annyi félreértés nemzet és királya közt már annyi század óta, ha nem volnánk a dualizmus közjogilag nehéz és bonyodalmas állapotában, mely az osztrák császárt sokszor ellentétbe hozza a magyar királylyal. Erre a tüzes vérűek azt mondják: félre a dualizmussal! A dualizmus hívei ellenben azt vallják: a dualizmus szükséges rossz. Nélküle Magyarország még a török birodalom részét képezné talán. Egyelőre pedig a nemzetiségi eszme fénykorában még szintén jó lesz abroncsul a sokféle nyelvből és széthúzó elemből álló ország" számára. „Lelketlen izgatások. 44 Amit nemrég egyik számunkban megírtunk, íme, már kezd beteljesedni. A kormány nem fogja az országgyűlést a törvényes határidőn belül összehívni, májusban nem lesznek képviselő választások, tehát Erre enged következtetni a kormánynak az utóbbi napok esti lapjaiban megjelent nyilatkozata. És vajjon miért akarja Fejérváry a választások elhalasztását a királynak javasolni? Azért, mert a kormány »nagyon távol áll« az országgyűlés egy behívásától; országszerte »lelketlen izgatások” folynak s nincs elég politikai garancia arra nézve, hogy az új országgyűlés egybehívása a közrendnek és az állami tekintélynek teljes fölbomlását megakadályozná . . . Értjük a cinikus megokolást, ilyen üres ürügykeresés nem menti fel a kormányt ama legsúlyosabb vád alól, hogy egyszerűen semmire sem becsülve a törvényt, mely az országgyűlésnek a feloszlatástól számított három hónapon belül való összehívását sürgeti, a nyílt abszolutizmus terére lép. • Bevallja immár a törvénysértést nyíltan, parlament nélkül akarja kormányozni az országot mindaddig, amig a »lelketlen izgatások «-nak vége nem szakad, amig »a kedélyek le nem csillapodnak. « Mert hát mindennek az oka a koalíció és az általa lelketlenül felizgatott nemzet. Érdekes s a kormány galád eljárását nagyon is jellemző állítás az, mikor két hét előtt még az ország nyugodtságára hivatkozik, most meg már panaszkodik, hogy nincs rend, nincs nyugalom ebben az országban. Természetesen akkor azt akarta bizonyítani, hogy a nemzet hangulata a koalíció ellen fordult, tán ezt nem tehette, azért alattomban a nemzetiségeket bujtogatta fel ellenünk. A minden oldalról megtámadott haza áldozatra szólította föl fiait. Az a kath. egyház és papság, mely egyedül részesült oly mostoha és méltatlan bánásmódban, most is hű tudott lenni hazájához, nem úgy, mint azok a felekezetek, melyeket oly örömmel részesítettek a szabadság áldásaiban, s kik azután hálából reánk támadtak. A magyar kath. papság sohasem szövetkezett a haza ellenségeivel. Szabadságharcunkban sem a fő-, sem az alpapság körében nem akadt muszkavezető — még a ruthének között sem, — még kevésbbé Windischgrätzzel, Haynauval cinkoskodók, sőt a végsőig kitartottak a nemzeti ügy mellett. A magyar püspöki kar, midőn látta, mily arcátlanul folyik a bujtogatás a magyarság ellen, erélyes és férfias feliratot intézett a királyhoz. Tiszteletteljesen figyelmeztették, emlékezzék meg koronázásakor tett esküjéről és fontolja meg, ki fog felelni az Isten birói széke előtt annyi ezernek ártatlanul kiontott véréért. Az udvari cselszövő párt azonban megakadályozta, hogy feliratuk a király kezébe jusson. Különben Windischgrätz schwechati győzelme után mit sem adtak a püspöki kar feliratára s »föltétlen meghódolást« követeltek. Egy reggel azután arra ébredtünk, hogy ellenség szorongat mindenfelől. Veszélyben haza !, hangzott szerteszét az országban ; e szókra a megdobbant minden igaz magyar szív. A papságszivében is viszhangra talált. Mindenekelőtt pénzre volt szükség. Püspökök, kanonokok, papok, kispapok egyaránt kivették részüket a pénzáldozatokból. Itt fölemlltek egy-két adatot: gr. Nádasdy kalocsai érsek két mázsa ezüstöt; Scitovszky pécsi püspök 14 font ezüstöt és ezer akó bort I hordóstul adott. A haza oltárára került a pécsi székesegyház remek nagy ezüst lámpája és sok más arany és ezüst értéktárgya. Az esztergomi káptalan 70 font ezüstöt és 22,000 forintot ; a veszprémi káptalan több tagja jelentékeny pénzösszegeken kívül minden arany és ezüst drágaságát felajánlotta s igy sorra a többi püspökségek és káptalanok. A váciak átengedték harangjaikat ágyúöntésre papjaik engedélyével, hasonlókép a székelyek is 313 harangot hordtak össze. A nagyszőllősi ferencrendiek is ágyúöntésre felajánlották 5 mázsás harangjukat. Egyik pap, ha mása nem volt, kedves ezüst tubák szelencéjét, a másik arany-ezüst emlék- és régi pénzeit, összerakott egy-két aranyát, pengő forintját, ezüst evőkészletét tette le a haza oltárára. Többek között szép jelét adta hazaszeretetének egy fiatal beregmegyei gör. kath. lelkész, Pámer Ambrus. Silány jövedelmén kivül nős és több gyermek atyja is volt, s mégis 280 frtot küldött a honvédelmi bizottságnak. A papnevelőkbe is behatolt a hazafias szellem, hazaszeretetre gyullasztotta az ifjú leviták szivét. A hazafias szellemben a budapesti központi papnevelő vezetett, ők szavaztak meg először magyar iskolájukban 40 forintot a haza céljaira, példájukat azután a többi papnevelő is követte. Érdekes módon nyilatkozott meg a gyulafehérvári kispapok hazafisága. Elhatározták, hogy duplikák alkalmával bort nem isznak, hanem a bor árát pénzben fogják kikérni, hogy azt azután a haza segélyezésére fordítsák. Főkormányzójuk azonban, nehogy a borról való lemondás egészségök veszélyeztetésével járjon s tanulmányukban hátramadjanak, helyettök a sajátjából 40 frtot kifizetett a szent célra s a bort továbbra is kiadta nekik. Midőn mindég komorabban tornyosultak a vészfelhők hazánk egén, püspökeink közájtatosságokat rendeltek el, ők maguk pedig bucsújárásokat vezettek. A katholikus papság hazafiasan érzett s jelentékeny áldozatokkal járult a hon védelméhez, mégis voltak, kik megrágalmazták őket, hogy tulajdonkép nem is a magyar fegyverek diadaláért könyörögnek. Pedig erre okot Haulik zágrábi érsek kivételével a kath. püspökök nem szolgáltattak. Horváth Mihály csanádi püspök, Lonovics József, egri érsek pásztorleveleikben újra fölhívták híveiket, hogy engedelmeskedjenek mindenben a honvédelmi bizottságnak. Rudnyánszky József besztercebányai püspök pedig egyenesen fölszólította híveit a Windischgrätz elleni harcra. Föltűnő, hogy a magyarellenes mozgalom a felvidéken, a tótok és ruthének között alig jelentkezett, sőt a tótok nagy részét és a ruthéneket egy szálig a magyarok mellett látjuk. Ezek között is voltak látogatók, lelketlen agitátorok, de nem sokra mentek, mert a papság hazafias magatartásán minden törekvésük hajótörést szenvedett. A mély vallásosságu tót és ruthén nép papjait s nem a bujtogatókat követte. Kitűnő hazafiak voltak a felvidéki egyházmegyék püspökei, a szepesié Jekkelfalusy, a besztercebányaié Popovics Vazul püspök, ki bejárta egyházmegyéje