Esztergom, 1906 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-18 / 11. szám

lenek meg az irányító eszmék, vagyis tör­vények, az idegrendszer mintegy a minisz­térium, vagyis a végrehajtó hatalom. De azon­kívül a többi tag is, a legutolsó sejt, amint át van hatva a lélek által, úgy alapul is szolgál többé-kevésbbé a vezető orgánumok kormányzói működésének. Az Isten-adta nép­nek tehát isten-adta szabadsága és törvény­hozó joga van, nem kapta azt alamizsnaképen a fejedelmektől. Viszont a fejedelem való­sággal »Isten kegyelméből«, sőt Isten nevé­ben uralkodik, mint az államszervezet leg­nemesebb része. Az emberi lélek nem csupán a fejben székel, hanem a test minden részecs­kéjében, egészen és osztatlanul, minden igé­nyével és jogával, de az egyes tagokat és részecskéket azok szervezettségi foka szerint használja fel az életfunkciókra. Hasonlóképen kell lenni a természet rendje szerint az államban. Ami oly szép az eszmében, amit a ter­mészetjog oly pontosan körvonalaz: a kor­mányhatalom arányos megoszlását, harmó­niáját minden időben többé-kevésbbé meg­rontja az emberi gonoszság, az emberi szen­vedélyek. S az emberi romlottságnak csak egy orvossága van az egész vonalon, a tár­sadalmi életben és a politikában is, s ez azon orvosság, melyet Isten adott: a keresz­ténység. Akárhogy gyalázzák, gyűlöljék is kereszténységet ép a politika mezején, mégis a csak ez ébreszti fel s fejleszti ki a társada­lomban szunnyadó erőket és jogokat, ez teremti meg mindenütt az igazi szabadságot! Akárhogy tagadják, mégis csak világtörté­nelmi tény marad, hogy a kereszténység szüntette meg a világon a rabszolgaságot, az evangélium szelleméből fakadtak az igazi szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi. Amióta kimondatott, hogy­­ mindnyájan egy Atyának fiai vagyunk«, azóta folyik a leg­fönségesebb revuláció a tökéletes népszabad­ság megvalósítására. Kereszténység nélkül vagy az autokrácia járma alá kerül, vagy a féktelen demokrácia hullámaiba fut a népszabadság. S az utóbbi csaknem rosszabb az előbbinél, mert egy zsarnok helyett száz zsarnokot ültet a nép nyakára, mint most Franciaországban, hogy egy törvényes jogi mechanizmus jármával fojtsák el a legprimitívebb lelkiismereti jogo­kat is. Abszolutizmus — vagy kommün, ezek azon végletek, melyek közt hullámzik a népek politikai élete s csak a keresztény eszmék­nek érvényesülése a politikában képes békés, nyugodt, harmonikus állami életet teremteni. — A királyi eskü. Nincs a világon oly bo­nyodalmas közjog, mint a mienk; a minthogy kettős monarchiánk, dualizmusunk példája is egye­dül áll az egész világon. Ennek rossz következ­kezménye, hogy a magyar törvényhozás közjogi vitákban emészti már századok óta erejét, s a belügyi és szociális reformok terén ázsiai állapo­tokban leledzünk a külföld bámulatára mai napig van. Az állítólagos pápai beavatkozás közjogi törvényeink egy egész sorát tolta ismét előtérbe : a királyi esküt, a pragmatica sanctiót, a­­ kiegye­zést. Az udvar, mint látszik, a 67-es kiegyezést kétoldalú szerződésnek tekinti, melyben egyrészről a nemzet kötelezi magát a real-unióra vagyis a »67-es alapra«, az uralkodó pedig ennek fejében kötelezi magát a nemzet alkotmányának tiszte­letben tartására. Mivel pedig a nemzet képviselete útban van a 48-as többség felé, legalább a 67-es alapon való kormányalakítás az elmúlt évben nem sikerült, a bécsi körök a nemzetet szerződéssze­géssel vádolják, s az uralkodót koronázási esküje alól felmentettnek, a magyar alkotmányt felfüg­geszthetőnek tartják addig, míg­ a magyar nemzet a 67-es alapra vissza nem tér. Viszont magyar jogászaink a pragmatica sanctio szerződésszerű jellegét hangoztatják, mely­ben a nemzet köti ki a Habsburg ház elismerésé­nek feltételéül a magyar alkotmány respektálását. A »szerződés« és »eskü« túlságos hangoztatását persze egyik oldalról a »végtelen nyomor és szen­vedés«, másik oldalról a » fegyveres ellenállás« klauzuláival toldják meg. Látnivaló, hogy alkotmányunk pilléreinek kizárólag szerződéses jelleget tulajdonítani nem felel meg közjogunk szellemének, és nem is vezet jóra, bármelyik fél részéről történjék. Idézhetnénk jogtudósokat, kik a pragmatica sanctiót és a ki­egyezést nem tekintik szerződésnek, hanem szen­tesített törvénycikkeknek. Ám nevezhetjük a pragmatica sanctiót szer­ződésnek, de e szerződést a magyar nemzet nem királyával kötötte, hanem az osztrák császárral! És ezen szerződés által a Habsburg ház magyar dynasztiává lett és a magyar nemzettel sokkal szorosabb viszonyba lépett, mint a­milyent egy­szerű szerződések létesítenek. A nemzet és kirá­lyát erősebb kapcsok , a természetjog kötelmei fűzik egybe. A nemzet és királyát egybefűzheti szerződés és eskü, de csak olyanforma szerződés és eskü, mint a házasfeleket, kiknek szentségi jelleggel biró frigyét a polgári szerződés és az eskü csak betetézi, miért is kölcsönös viszonyuk nem bírálható el a puszta szerződés szabályai szerint. A nemzetet is királyával, hogy úgy mond­ják, az állami rend és egység szentsége köti egybe. Az állam fejével egy szervezetet alkot. Itt tehát az egyik fél esetleges »szerződésszegése« nem oldja fel a másik felet az eskü alól. Az államfő semmi körülmények közt sem függesztheti fel a létező alkotmányt, legfeljebb újabb törvényektől tagadhatja meg a szankciót; a nemzet sem nyúlhat a fegyveres ellenállás eszközéhez, hanem legfeljebb a passzív a rezisztencia fegyveréhez. Nem is volna annyi félreértés nemzet és királya közt már annyi század óta, ha nem vol­nánk a dualizmus közjogilag nehéz és bonyodal­mas állapotában, mely az osztrák császárt sokszor ellentétbe hozza a magyar királylyal. Erre a tüzes vérűek azt mondják: félre a dualizmussal! A dualizmus hívei ellenben azt vallják: a dualizmus szükséges rossz. Nélküle Magyarország még a török birodalom részét képezné talán. Egyelőre pedig a nemzetiségi eszme fénykorában még szin­tén jó lesz abroncsul a sokféle nyelvből és szét­húzó elemből álló ország" számára. „Lelketlen izgatások. 44 Amit nem­rég egyik számunkban megír­tunk, íme, már kezd beteljesedni. A kormány nem fogja az országgyűlést a törvényes határidőn belül összehívni, májusban nem lesznek képviselő választások, tehát Erre enged következtetni a kormánynak az utóbbi napok esti lapjaiban megjelent nyilat­kozata. És vajjon miért akarja Fejérváry a válasz­tások elhalasztását a királynak javasolni? Azért, mert a kormány »nagyon távol áll« az ország­gyűlés egy behívásától; országszerte »lelketlen izgatások” folynak s nincs elég politikai garancia arra nézve, hogy az új országgyűlés egybehívása a közrendnek és az állami tekintélynek teljes föl­bomlását megakadályozná . . . Értjük a cinikus megokolást, ilyen üres ürügykeresés nem menti fel a kormányt ama legsúlyosabb vád alól, hogy egyszerűen semmire sem­ becsülve a törvényt, mely az országgyűlés­nek a feloszlatástól számított három hónapon belül való összehívását sürgeti, a nyílt abszolu­tizmus terére lép. • Bevallja immár a törvénysértést nyíltan, parlament nélkül akarja kormányozni az országot mindaddig, amig a »lelketlen izgatások «-nak vége nem szakad, amig »a kedélyek le nem csil­lapodnak. « Mert hát mindennek az oka a koalíció és az általa lelketlenül felizgatott nemzet. Érdekes s a kormány galád eljárását nagyon is jellemző állítás az, mikor két hét előtt még az ország nyugodtságára hivatkozik, most meg már panaszkodik, hogy nincs rend, nincs nyugalom ebben az országban. Természetesen akkor azt akarta bizonyítani, hogy a nemzet hangulata a koalíció ellen fordult, tán ezt nem tehette, azért alattomban a nemze­tiségeket bujtogatta fel ellenünk. A minden ol­dalról megtámadott haza áldozatra szólította föl fiait. Az a kath. egyház és papság, mely egye­dül részesült oly mostoha és méltatlan bánás­­­­módban, most is hű tudott lenni hazájához, nem úgy, mint azok a felekezetek, melyeket oly öröm­mel részesítettek a szabadság áldásaiban, s kik azután hálából reánk támadtak. A magyar kath. papság sohasem szövet­kezett a haza ellenségeivel. Szabadságharcunkban sem a fő-, sem az alpapság körében nem akadt muszkavezető — még a ruthének között sem, — még kevésbbé Windischgrätzzel, Haynauval cin­koskodók, sőt a végsőig kitartottak a nemzeti ügy mellett. A magyar püspöki kar, midőn látta, mily arcátlanul folyik a bujtogatás a magyarság ellen, erélyes és férfias feliratot intézett a királyhoz. Tiszteletteljesen figyelmeztették, emlékezzék meg koronázásakor tett esküjéről és fontolja meg, ki fog felelni az Isten birói széke előtt annyi ezer­nek ártatlanul kiontott véréért. Az udvari csel­szövő párt azonban megakadályozta, hogy fel­iratuk a király kezébe jusson. Különben Windisch­grätz schwechati győzelme után mit sem adtak a püspöki kar feliratára s »föltétlen meghódolást« követeltek. Egy reggel azután arra ébredtünk, hogy ellenség szorongat mindenfelől. Veszélyben haza !, hangzott szerteszét az országban ; e szókra a megdobbant minden igaz magyar szív. A papság­szivében is viszhangra talált. Mindenekelőtt pénzre volt szükség. Püspökök, kanonokok, papok, kis­papok egyaránt kivették részüket a pénzáldo­zatokból. Itt fölemlltek egy-két adatot: gr. Ná­dasdy kalocsai érsek két mázsa ezüstöt; Scitovszky pécsi püspök 14 font ezüstöt és ezer akó bort I hordóstul adott. A haza oltárára került a pécsi székesegyház remek nagy ezüst lámpája és sok más arany és ezüst értéktárgya. Az esztergomi káptalan 70 font ezüstöt és 22,000 forintot ; a veszprémi káptalan több tagja jelentékeny pénz­összegeken kívül minden arany és ezüst drága­ságát felajánlotta s igy sorra a többi püspöksé­gek és káptalanok. A váciak átengedték harang­jaikat ágyúöntésre papjaik engedélyével, hasonló­kép a székelyek is 313 harangot hordtak össze. A nagyszőllősi ferencrendiek is ágyúöntésre fel­ajánlották 5 mázsás harangjukat. Egyik pap, ha mása nem volt, kedves ezüst tubák szelencéjét, a másik arany-ezüst emlék- és régi pénzeit, össze­rakott egy-két aranyát, pengő forintját, ezüst evőkészletét tette le a haza oltárára. Többek között szép jelét adta hazaszeretetének egy fiatal beregmegyei gör. kath. lelkész, Pámer Ambrus. Silány jövedelmén kivül nős és több gyermek atyja is volt, s mégis 280 frtot küldött a honvé­delmi bizottságnak. A papnevelőkbe is behatolt a hazafias szellem, hazaszeretetre gyullasztotta az ifjú leviták szivét. A hazafias szellemben a bu­dapesti központi papnevelő vezetett, ők szavaztak meg először magyar iskolájukban 40 forin­tot a haza céljaira, példájukat azután a többi papnevelő is követte. Érdekes módon nyilatkozott meg a gyulafehérvári kispapok hazafisága. Elha­tározták, hogy duplikák alkalmával bort nem isznak, hanem a bor árát pénzben fogják ki­kérni, hogy azt azután a haza segélyezésére for­dítsák. Főkormányzójuk azonban, nehogy a borról való lemondás egészségök veszélyeztetésével jár­jon s tanulmányukban hátramadjanak, helyettök a sajátjából 40 frtot kifizetett a szent célra s a bort továbbra is kiadta nekik. Midőn mindég komorabban tornyosultak a vészfelhők hazánk egén, püspökeink közájtatossá­gokat rendeltek el, ők maguk pedig bucsújárá­sokat vezettek. A katholikus papság hazafiasan érzett s jelentékeny áldozatokkal járult a hon védelméhez, mégis voltak, kik megrágalmazták őket, hogy tulajdon­kép nem is a magyar fegy­verek diadaláért könyörögnek. Pedig erre okot Haulik zágrábi érsek kivételével a kath. püspö­kök nem szolgáltattak. Horváth Mihály csanádi püspök, Lonovics József, egri érsek pásztorleve­leikben újra fölhívták híveiket, hogy engedel­meskedjenek mindenben a honvédelmi bizottság­nak. Rudnyánszky József besztercebányai püspök pedig egyenesen fölszólította híveit a Windisch­grätz elleni harcra. Föltűnő, hogy a magyarellenes mozgalom a felvidéken, a tótok és ruthének között alig jelentkezett, sőt a tótok nagy részét és a ruthé­neket egy szálig a magyarok mellett látjuk. Ezek között is voltak látogatók, lelketlen agitátorok, de nem sokra mentek, mert a papság hazafias­­ magatartásán minden törekvésük hajótörést szen­vedett. A mély vallásosságu tót és ruthén nép papjait s nem a bujtogatókat követte. Kitűnő hazafiak voltak a­­ felvidéki egyházmegyék püspö­kei, a szepesié Jekkelfalusy, a besztercebányaié Popovics Vazul püspök, ki bejárta egyházmegyéje

Next