Esztergom, 1914 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-04 / 1. szám
XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. január 4. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROSKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség*, előfizetések a kiadói hivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A politikai súlypont eltolódása. Uj erőforrások. Esztergom, 1914. január 3. Az 1910. május havában megszámlálhatlan milliókon összevásárolt s még két évig uralkodó jelenlegi „országgyűlés" fordulópontot képez a magyar alkotmányos életben. Új hatvanhét ez, melytől számítódni fog, akármily dicstelen a keletkezése, a magyar parlamentarizmus és a törvényhozás új érája. Előre megmondottuk, hogy Tisza István és még inkább Bécs ösztönszerű centralisztikus politikája 1912 június 15-ével fait accomplit elé állította az országot, melyet meg nem változtat, vissza nem csinál senki, semmi, legfeljebb a monarchia felbomlása. Micsoda naivsággal határos vérmes reményeket táplált az ellenzék! Hogy a munkapárt fel fog bomlani. . . s mindössze egy-két ultraszabadkömüves lépett ki a pártból. Hogy az országnak felmondják a hitelt.. . s mindössze egy bácskai birtokos kölcsönkeresetét utasitotta vissza egy lyoni bank. Lukács László, „Európa legnagyobb fanamistájának" bukása ugyancsak világraszóló szenzáció volt, s annak dacára meg e inogott se a munkapárt egysége, se hiäle Bécsben. És még mindig vannak optilisták, akik a „régi jó idők" visszatértéél ábrádoznak; eközben eljár felettük az lő, az utolsó két év az átmeneti korszakól, s nem vesszük észre, hogy a politika álypontja Magyarországon egyszer s mindenkorra eltolódott. Ugyanannak, aki ez eltolódást valósgos alkotmánycsinnyel, s brutális erőszakkal végrehajtotta, nagyobb a bűne, és a történelem szellemét ismerve, félni lehet a nemzetek boszuló nemezisének büntetésétől! De az ellenzék nem elég őszinte, ha a megváltozott jogrendet, mint valami abszolút rosszat állítja oda. Hisz a kisebbség uralma, melynek jegyében úsztak az országgyűléseink 1867 óta, már sehol sem dívik. A kisebbség uralma nem természetes, nem egészséges állapot, s maga a koalíció is gondolt annak megváltoztatására. Hogy a mostani kisebbség részén a jog és az igazság, az véletlen dolog; az eddigi alapon a legjózanabb, legtörvényesebb többség kormányzását is lehetetlenné tehetné egy radikális többség, s Magyarországot Lengyelország sorsára juttathatná, mihez, tekintve környezetünket, nem sok kellene. Hogy pedig a kisebbségi uralomból a többségi uralomra való átmenet nem törvényes úton történt, s hogy nem a koalíciós kormány alkotta meg az új alkotmányt, az új választójogot, ezért a koalíciós pártok is mea culpá-t mondhatnak, mert kezdve Justh „önálló bankjától" egész az 1911— 12-i cintányérokig, sipokig és automobilkürtökig, ők is provokálták indireckte a nyilt erőszakot. Az ellenzéknek előre kellett volna mérlegelnie s éreznie, hogy meddig mehet ellenállásában, anélkül, hogy az ország szekerét felborítaná; nem lett volna szabad a turbulens és politikai számítás híján levő elemek kezébe a gyeplőt átengedni! De most már visszatartózhatlanul belesodortatunk a politika uj medrébe. Most már nem használ semmit a sopánkodás, a késői tanács, legkevesebbet pedig a naivság és az optimizmus. És ismételjük: ha választani kell a kisebbségi vagy többségi uralom között, inkább az utóbbi mellé állunk (eltekintve persze eredetétől!), bármily veszedelmet rejt az jelen körülmények közt az alkotmányra és a keresztény vallás érdekeire nézve! Egyedül a többségi uralom törvényes, egészséges; lehetetlen azt megtűrni, hogy a kisebbség folytonos exlexbe kergesse az országot s agyonobstruálja a törvényhozást. Hogy aztán törvényes úton, vagy pedig presszió és vesztegetés útján kerül a többség kormányrúdhoz, az más kérdés! Elvégre minden nemzet oly kormányt kap a népképviselet útján, amilyent megérdemel. S a parlamentarizmus legnagyobb hibáján: a többségi uralom monopolizálásán s perpetuálásán csak a proporcionális választójog segíthet, nem pedig a rézsíp és cintányérok. Okosabb lesz tehát beletörődni a változhatlanba és új erőforrások után nézni! Mert a politikai súlypont eltolódása által beállott helyzetben az eddigi erőforrások teljesen elégtelenek az országnak úgy nemzeti, mint keresztény jellegének fentartására. Eddig a nemzeti politika egynehány főur sportja, a néppárti politika néhány pap önfeláldozó buzgósága volt. Ezentúl, ha fenn akarjuk tartani Magyarország egységét és a keresztény vallásnak szabadságát, minden tényezőnek össze kell fogni és valóságos élethalál harcot folytatni. Eddig egy Ugrón vagy Apponyi, egy Zichy Nándor vagy Rakovszky valóságos korszakot alkotott a parlamenti csatatéren, ütközeteket vívtak meg, fenyegető veszedelmeket hárítottak el, mert a kisebbségi uralom mellett az egyéniségnek súlya és a retorika nagy ki „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Renova. Irta: Caysz. Még nagyon korán volt. A hajnal napja még messze járt a látóhatár élétől, de a csillagok már búcsúztak az éjtől, homorúak voltak. Az éjszaka boldog óráit siratták A földre hulltak könnyeik s mire a nap kihajntott a föld öléből, a leveleken ült már a csülök gyöngye a harmat. A föld megmozdult. Az ébredés hymnusza megszólalt a kis marak ajkán s szállt fel az Úr trónusához jó reggelt rárni. A szikla övezte hegy oldalában a kis bostor harangja is megszólalt, bele-bele zengett erdő suttogásába, hirdetve a fölébredést. A kert felé nyiló pántos ajtón Melánia nővér jött ki. Magas és fehér volt, mint a liliom. A enge pir mely arcát kiléptekor elöntötte, a hajnal lő ajándéka volt. A nap aranyos sugarai örömmel üdvözölték ma különösen — szokatlan pompában díszelegték a természetet. Melánia nővér megállt, fehér, áttetsző kezét szekulcsolta és áhítattal nézett az égre. — Istenem adj erőt — súgta csendesen — hogy jegyesek maradjak ezentúl is. A fogadalmi időm letelt, szabad vagyok. Elővette hosszú olvasóját, letérdelt, ajkához érintette aranyos keresztjét és azután beszélt, társalgott az Úrral. Két út állt előtte, az egyik virágos, élvezetek és gyönyörök drága gyöngyeivel kiverve; a másik szegény önmegtagadó, békés élet az Isten társasága. Vajjon melyiken haladjon. Otthonába, a szülői házba vitte képzelete. Maga előtt látta ismét a kedves családi kört, a hű öreg szolgákat, cselédeket, kiket nemrég hagyott el, alig másfél esztendővel azelőtt. Olyan volt minden most is, mint akkor, mikor még édesanyja forró könnyei égtek ajkán. Az udvarház magas vastagfalú épülete úgy nyúltott el a virágos kert közepette, mint akkor nem régen. S ő járkált kedves virágai között. A nagy szentbernáthegyi Gésár utána kullogott, lompos farkát lógatva, mialatt hűségesen hunyorgatott fiatal úrnőjére. S az teljesen boldog volt. A kis virágfűzért, melyet ez idő alatt elkészített fejére tette s úgy mosolygott, nevetett ki alóla, mialatt hosszú arany fürtjei barátságosan övezték körül a bóditó szegfűket. Egy pipiske meg az ágon megcsóválta bóbitás fejecskéjét. — Ugyan melyik fészekből repülhetett ki ez a szép madár? — Hogy szép-e azt meghiszem — felelte nagy flegmával a bernáthegyi — tekinteteire sem méltatva a kis csipegőt. Aztán bement, az előszobában ült az édesanyja és hosszú horgolótűvel piros kendőt készített. Melléje ült a kis zsámolyra, fejecskéjét az ölébe hajtotta és úgy nevetett. — Mama, mondd, szeretsz? Az édesanya meg puha jó kezével végigsimogatta viruló arcát. — Oh te kis golyhó, már hogy kérdezhetsz ilyet. Kopogtak. A lassan felnyíló ajtón a körorvos jogász fia lépett be. — Kezeit csókolom — mondja szép bariton hangon, mialatt nagy körívben veszi le szöghajáról a szalmakalapot. Melánia megremeg . . . eszméletre tér. Csendes, méla hangon hívogat a zárda harangja hajnali imára. Melánia betámolyog. Az oratórium már megtelt, a hátulsó sorban ülnek az öreg szobárok, előttük a fiatalok, a térdeplőkön pedig a fogadalmat megújítok. Feje zúg, nem tudja mitévő legyen. — Oh Istenem segíts — súgja lehelő hangon. Az otthon hiv, a szép jövő, a gondtalan élet. Az ima, a böjt s e puszta falak teherként nehezednek lelkére e pillanatban. Ősz hajú, hajlott hátú pap lép a szószékre. Köhécsel, szaggatottan, szárazan s a szavak oly gyengén jönnek ki száján, hogy alig érthetők.