Esztergom, 1915 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-03 / 1. szám
emberi nyomorúságot, mely ugy áll előtte, mint a sötét éjszaka, melyben nincs semmi fény, semmi derengés. Pedig ha hitetlen is, ha hideg is a szive, szükségünk van kezei munkájára, a haza java kivonja, hogy erejét kifejtse a közjó munkálásában. Nem szabad tehát egynek se kifáradnia. Nem szabad a véres sebektől, a nyögéstől, a nyomorúságtól megrettenie, mert elvesztenénk egy harcost a jótékonyság csatasorából. Mi lenne azonban akkor, ha a hitetlenek ily nagy jelek láttára kilépnének a lelki fagyosság merevségéből, ha a hideg szívü hivőket felrázná, felgyújtaná az Isten hatalmas keze, mely most vérben, sebek rengetegében, sóhajok és panaszok viharában mutatja meg hatalmát, irgalmát és igazságosságát ?! A hitnek, az Isten iránti szeretetnek kellene az uj évben elfoglalnia a gyönge lábakon járó dicsvágy, a jótékonyság mezején orvvadászkodó hiúság helyét. Isteni értékeket kell tenni az emberi, a földi értékek helyébe. A közös veszedelem egy zsákba rázott mindnyájunkat. Nincs hely arra, hogy hat lépésnyi távolból kerülgessük az idegen elvi felfogások szagát. A zsidó bankár és keresztény főpásztor egy perselybe szórják adományaikat, a kötözőhelyeken együtt dolgoznak a katholikus pap és a szabadgondolkozó orvos, a lövészárkokban egymás mellett fekszik a hitbeli világnak, az elvi felfogásnak ellentétes serege és mindazoknak, akik ellenünk törtek eddig, látniok kell, hogy őket készületlenül találta a mostani nagy veszedelem ; láthatják, hogy az olvasó, a kereszt, az imakönyv igen jó társa, sőt elmaradhatatlan bajtársa a szuronynak, a puskának. Mindenki láthatja, tudhatja, hogy mily gazdag az, mily erős és szerencsés, akinek a pusztulásban, a halálban is fényes reményei és biztos támaszai vannak. Ezek mellett fekszenek, állnak, adakoznak, ápolnak azok, akik a békében, az örömben, a mulatságban is csak ingó falábakon botorkálnak és életben-halálban mindent sötétnek látnak — állandóan éjszakában botorkálnak. Nagyon járatlanok volnánk a lelkek világában, ha azt hinnők, hogy a mostani földindulás tömegesen hajthatná ellenfeleinket a mi táborunkba. Azt nem hisszük. Annyit azonban remélünk, hogy silány játékaik, földi értékeik világában is megérinti őket egy gyenge szellője azoknak az isteni értékeknek, amelyek a hivő lelkeket az áldozatkészségnek, az önmegtagadásnak csodás utjain vezetik s ugy vezetik, oly dicső tettek sorozatában, hogy nemcsak gáncsolni nem szabad őket, hanem még a méltó dicséret hangnemét is nehéz velük szemben megtalálni. És ha az eddigi ellenfelekkel szemben ily nagy követelésekkel lépünk fel, ha komolyan kívánjuk a szabadgondolkodótól, a hitetlentől, a szabadkőmivestől, hogy ha elvben, elméletben nem is, legalább a látható példákban tiszteljék, becsüljék meg a keresztény szeretet hősi cselekedeteit, a mi testvéreinkkel, hideg testvéreinkkel szemben, akik velünk egy táborban élnek, milyen kívánságokkal lépjünk fel ?! A hazaszeretet hatalmas erő s ha fellobog, csodás tetteket hoz létre, kemény láncként fűzi egy egésszé az emberek millióit. Mégis van e szent érzésben valami ösztönszerűség, mely csakis a hit, az Isten által válik magasabb, ideálisabb értékké. A háború folyamán szenteltünk kegytárgyakat, hadi zászlókat, megszenteljük most az újév első napján a hazaszeretetet, amidőn bíbornok hercegprímásunk felhívása szerint e napon Jézus szentséges Szivének felajánljuk főegyházmegyénket, hazánkat, szivünket, lelkünket, hogy segítsen bennünket a háború súlyos terheinek viselésében és tegye a hazaszeretetet lelkünknek soha nem lankadó, szent érzésévé. Ezen a napon, ebben a felajánlásban kellett egyesülnie minden magyarnak , buzgónak és az eddig hideg szivünek egyaránt, mert a még eljövendő bajokban és szenvedésekben csak akkor nem fogunk megroskadni, ha az uj év lelkünkbe ülteti, megerősíti az Istenben való reményt s a földi értékek helyett égi értékekre támaszkodunk. Gondolatok a pénzről. Vannak emberek, kiknek életük legnagyobb része csak abban merül ki, hogy igyekeznek lehetőleg minél több földi értéket maguknak megszerezni és pedig azért, mert ezekkel földi életük szükséges, jó, kellemes eszközeit maguknak megszerezhetik, így tehát vannak a földön eszközök, melyek közvetlenül vagy közvetve egyrészt az emberi élet fönntartásával, másrészt az élet kellemessé tételével szoros kapcsolatban vannak. Ez eszközök, bármily alakban is forduljanak elő, képezik általában azt, ami az embernek földi „érték", mert ezen eszközök az szerint valamit „ér"-nek az életet illetőleg. előbbiek Világos, hogy az élet ilyen értelemben vett értékei, kellékei az ember legkezdetlegesebb állapotától kezdve egész mostanáig az élet külömböző szükségletei s igényei szerint nagyon változtak és még változni is fognak. Ennek oka az, hogy az ember mindig más és más viszonyok közé kerül; már pedig a viszonyok határozzák meg, hogy mire, milyenre s mennyire van szüksége az embernek. Egyesek a három kellék közül a „mennyire" nincsenek tekintettel s mérték nélkül gyűjtik a bármi néven nevezhető földi értékeket. Ez eljárás ellenkezik nemcsak a természettel, mint az az a előbbiekből következtethető, hanem ellenkezik még józan ésszel, sőt a határozottan kimondott isteni paranccsal is. De nézzük csak tárgyunkat. Az ugyanazon időben mennyiségileg ugyanazok értékek maradnak, vagyis ha tisztán abstrakte valami módon mennyiségileg mérjük az életszükségleteket, mint pedig az ezek kielégítésére szolgáló földi értékeket, fönnáll bizonyos egyenlet, mely szerint ugyanazon mennyiségű értékek, ugyanazon időben ugyanazon mennyiségű életszükségletek kielégítésére képesek. Ámde az ember életkörülményeinek alakulása úgy hozta magával, hogy az élethez szükséges értékeket, kellékeket az ember önmaga nem volt többé képes mind megszerezni, saját munkája által birtokba venni, de nem is lehetett többé alkalma, hogy egyénisége életének már megnövekedett s megváltozott igényeit teljesen csak önmaga legyen képes előállítani, azért az emberbe a Teremtő által helyezett társas ösztön törvényén alapuló munkafelosztás segítségével az emberi társadalom egyedei földi értékeikeit egymásnak is képesek átadni, persze nem ellenszolgáltatás nélkül; az egoismus, mégpedig a helyes értelemben felfogott egoismus is megköveteli, hogy akár földi, akár földön túli ellenértéket nyerjen értékéért az ember. Maradjunk jelen esetben csak a földi értékeknél s nézzük mi módon cserélik ki ezeket kölcsönösen az emberek. Az emberek a legrégibb időben a földi értékeket magukat cserélték ki közösen és pedig úgy, hogy egy közösen megállapodott mérték hiányában megvizsgálták azt, hogy a kicserélendő földi értéket képviselő tárgy ugyanazon körülmények között mennyit „ér", vagyis mily mértékben elégíti ki a földi életszükségleteket, mennyiben van szüksége az életnek az illető tárgyra s végül mennyiben s mily körülmények között szerezhető az meg. Mindezek tekintetbe vételével történt meg a cserekereskedés. Mindenesetre azonban nem úgy kell a föntebbi tárgyalási módot érteni, mintha a cserélők minden egyes cserénél ilyen formulához tartották volna magukat, hanem ezzel csak azt állítjuk, hogy ez volt a kicserélési módnak helyes R. alszol most édes jó Jézusom? Miért sújt úgy végig rajtunk atyai ostorod? Miért? miért? Maga is kitalálhatná pedig e sopánkodó lélek. Egy rövid visszapillantás a közelmúltba, ki nem vette volna észre akár itt Esztergomban is, mikép kezdenek elidegenedni, szinte elpártolni sokan, sokan az Istentől. Mintha divatját multa volna meghódolni a teremtménynek a teremtője előtt. Miféle nyilatkozatok hangzottak el széltében-hosszában. A vallási kötelmeket mily mellékes dolognak tekintették százan, ezren. Ti úgy tudjátok, mint én. De még nálunk hagyján, de másutt egész nemzetek pártoltak el az Istentől. Ha ily veszedelmes ragály mételyezi a népeket, országokat, vajjon nincs-e akkor szükség, nagy, igen nagy szükség a viharokra, hogy megtisztítsák a levegőt? Az Úr Jézus alszik s hagyja dúlni a viharokat, hadd lássa az ember s győződjék meg, hogy e földön biztonságát meg nem találja saját erejében, sem az általa imádott anyagban, sem a szuronyokban, még a trónokban sem, hanem egyedül s egyesegyedül a lekicsinyelt, a mellőzött, megvetett — mert félreismert hatalmas Istenben. Alszik az Úr Jézus, mert az ilyen viharok nemesitők, magasztos erényekre sarkalják az embereket s egy-két havi megpróbáltatásunk után Kegyelmes Főpásztorunk karácsonyi szózatában máris vigasztalódva megállapítja a nép közeledését az Istenhez s rámutat a lövészárkokra, hol a marcona harcosok kérges kezeikben szorongatják a szent olvasót s az imakönyvet, mint egyedüli segélyüket, vigasztalásukat. S ha ti most azt gondoljátok, hogy a fent részletezett üdvös hatást az eddigi bajaink elérték, akkor most már lássatok hozzá, hogy az Úr Jézus felébredjen. S ez a szándéka kegy főpásztorunknak is, felébreszteni az Úr Jézust. Felhívást intézett az egész gondjaira bízott főegyházmegyéjéhez, hogy ma, újév napján 1,500.000 hivő, mert annyian vagyunk, buzgó, a legbuzgóbb, lelkünk mélyéből fakadó imával, megtérésünk, szeretetünk, hűségünk biztosítékaival ébresszük fel őt. Felhívásában O Eminentiája egy bibliai képet tár elénk. Egyszer a feltámadása után megjelent az Ur Jézus az apostoloknak s igy köszöntötte azokat: „Békesség nektek" s egyidejűleg kezével szivére mutatott, nyilván azért, hogy az a rendkívül nagy kincs, az életnek igazi megédesitője, a jólétnek föltétele, a békesség ott fakad s egyedül ott fakad az ő jóságos, könyörületes, atyai édes szivében. Midőn ily nemes módon utasit minket Ő Eminenciája az Úr Jézus sz. Szivéhez, eszembe jutnak a harcosaink lövészárkai. Ezek ugyanis katonák által földbe vájt üregek, ahová rejtőznek, a hogy az ellenség golyói bennök kárt ne tehessesenek. Éppen igy akar minket Ő Eminenciája az Úr Jézus atyai szivébe rejteni s ő maga is velünk oda menekül, mert hiszi s meg van róla győződve, hogy az Úr Jézus értünk lángoló Szive lesz a legbiztosabb lövészárkunk e veszedelmesen komor időkben. A csibék kánya közeledésére anyjuk szárnyai alá menekülnek, hát minket az Úr Jézus az igazságtalan vérszomjas kányák ellen megoltalmazni ne volna képes? Igen ám, de nyitva találjuk-e e Szivet ? Nyitva bizony, azt akár bonctani tudománnyal is bebizonyíthatom. Az Úr Jézus Szivét a katona akkor döfte át, midőn már halott volt, midőn már a természet össze nem forraszthatta. Szive tehát nyitva maradt és pedig nyitva — sz. Ágoston szerint — számunkra. Már csak vigyázzunk, nehogy aztán sz. Ágoston vádja érjen, ki mondja: „íme az ember, kinek oldalát átdöfték. Tiértetek nyílt meg az s ti betérni nem akartok." Nyitva, nyitva e jóságos Sziv. Ebbe rejtjük el magunkat, ebbe összes gondjainkat, aggodalmainkat, bajainkat, küzdelmeinket, szeretteinket, királyunkat, édes hazánkat, mindenünket. Ennélfogva ma délután 5 órakor, aki csak mozdulni tud, jöjjön a bazilikába. Itt fog minket a Kegyelmes Főpásztorunk ünnepélyesen felajánlani az Úr Jézus sz. Szivének. Az Úr Jézussal ma mindannyian felbonthatlan szövetséget kötünk. Részünkről örökhüséget esküszünk neki. övéi vagyunk s mindvégig mellette kitartunk. Az Úr Jézus sz. Szive pedig övéit hatalmas pártfogása alá veszi s erre hatalma is van, de akarata is. 1796. évben a maroknyi tiroli népet Napoleon hatalmas serege szorongatta. Hogy lehetne szembeszállni ekkora ellenséggel? A hatóság csak isteni erőben bizva, az egész tirol nemzetet az