Esztergom, 1921 (26. évfolyam, 1-151. szám)

1921-06-12 / 68. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K. vidékre 14 K. E&Xr&Q Q. r?Ú mi óra • hétköznap 80 fillér, 61 C D afMtOUä CIL a . vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc­ utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztávok­önyv­nyomdájában. Esztergom választó­kara me De. Az „Esztergomi Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja" f. hó 19.-én, jövő vasárnap nagy pártgyűlést rendez, amelynek keretében Esztergom sz. kir. város nemzetgyűlési képviselője, Mátéffy Viktor pápai kamarás, plébá­nos beszámolóját tartja. A gyűlésre Esztergomba érkeznek és azon felszólal­nak Andrássy Gyula gróf, a Keresz­tény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke, Hegyeshalmy és Vass miniszterek, Mailer István volt miniszter és a párt képviselői közül számosan. Részletes sor­rendet lapunk pénteki számában közlünk. Miniszteri elismerés Palkovics László alispánnak. Az Esztergom-vármegyei Szabadoktatási Bizottság tegnapi ülése kedves, jóleső meglepetés volt mindazoknak, akik Palkovics László alis­pánunknak, a bizottság elnökének, a népkultúra terjesztése érdekében kifejtett komoly, önzetlen, — s mint a miniszter mondja — lelkes magyar munkásságát figyelemmel kísérték. Módunkban volt közvetlen­ közelről szem­lélni Palkovics Lászlónak a népfelvilágosítás, népművelés terén végzett komoly s kitartó mun­káját s csak a legnagyobb elismerés hangján tudunk erről megemlékezni. Úton-útfélen hangoztatják, hogy a magyar­ságot, a magyar nemzetet csakis a kultúra ment­heti meg, emelheti fel, teheti naggyá, de szo­morúan kell megállapítani, hogy közel két éve — amióta ezt oly erősen hangoztatják — na­gyon kevés történt e téren. Az állam megindí­totta az akciót s fölhívta a társadalmat arra, hogy a népfölvilágosítás, népművelés munkájá­ban vegyen részt, támogassa, — de minden hiába! A magyar társadalom nem tanult, nem okart. Csak kevesen s kevés helyen látták be, hogy a konszolidáció, a haladás, a jólét s meg­elégedés alapja a megértés, melynek előfeltétele a népkultúra s e téren kell erős­ kézzel, önzet­lenül, kitartóan dolgoznunk, hogy lássa meg s lássa be minden osztály, hogy igenis törődünk velük, javukat akarjuk. Ismételjük: kevés helyen s kevesen vannak, ahol s akik igy gondolkoznak és — tesznek. * E kevés hely közé tartozik Esztergom­vármegye, élén Palkovics Lászlóval, a megye kiváló alispánjával s a Bizottság elnökével. A legilletékesebb helyről nyert informá­ciók alapján ismerve az országban folyó nép­művelési munkát, bátran elmondhatjuk, hogy Esztergom­ vármegye a legelsők között, az inten­zív népművelés szempontjából pedig a legelső helyen áll. S épp igy sehol sem találkozott az ügy oly megértésre, lelkes, odaadó és kitartó támogatásra, mint éppen Palkovics László alis­pánnál. Az ő munkásságát csak egy szóval lehet méltóképpen jellemezni s dicsérni: magyar munkásságot fejtett ki. Mert nem szavalni, nem dicsekedni, hanem dolgozni kell. Hazánkat csak a munka mentheti meg, ez most mindannyiunk szent kötelessége: a magyar munka. • Ahol a megye első tisztviselője igazán a megye atyja, ahol a Bizottság elnöke igazán szívén viseli a népművelési munkát, csakis ott végezhetnek oly munkát, amin őt Esztergom megyében végeztek s csak ott várhatunk munkatársaktól is oly lelkes, eredményes mun­­­kát, aminőt e megyében tapasztaltunk. Ennek az elismerése a vallás- és közokta­tásügyi m. kir. miniszter köszönő és elismerő leirata Palkovics László alispánhoz, az Esztergom­vármegyei Szabadoktatási Bizottság elnökéhez, mely a következőképen szól: Nagyságos Alispán Ur! Folyó évi március hó 12.-én kelt 1540. alisp. számú jelentéséből örömmel veszem az Esztergomi Népfőiskola által felmutatott szép eredményt "s a megyében végzett népművelést terjesztő munkásságot. Amidőn most egyszerre köszönöm meg Nagyságodnak egyrészt azt, hogy a népfőisko­lákat és népfőiskolai tanfolyamokat képvise­letemben megnyitni méltóztatott, egyúttal a legmelegebb s leghálásabb elismerésemet nyilvánitom Nagyságodnak azért az önzetlen, lelkes magyar munkásságáért, melyet Esz­tergom vármegye kultúrájának emelése terén végezni méltóztatott s fölkérem Nagyságodat, hogy ezt a lelkesedést, ezt az ügyszeretetet megőrizni s ezzel a kultúrát még tovább is előbbre vinni méltóztassék. A jól megérdemelt elismerést kapta meg ezzel Palkovics László alisp­á­n, az elsőt az or­szágban, büszke lehet rá s büszkék vagyunk mi is s büszke az egész vármegye. Adja a Mindenható, hogy alispánunk minél tovább szolgálja a kultúra kevésbé hálás, de föl­tétlenül hasznos, áldásos ügyét s minél több köve­tője akadjon szegény, szerencsétlen hazánkban j József Ferenc kir. herceg esztergomi emlékeiről. — Üdvözletét küldi az esztergomiaknak. — Élénk emlékezetében van még városunk lakóinak a budapesti főiskolai hallgatók Szent Imre Körének május hó 22.-én tartott eszter­gomi vándorgyűlése, amelynek fényét nagyban emelte őfensége József Ferenc kir. herceg és Apponyi Albert gróf megjelenése. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Egy éve elmúlt. . . Egy éve elmúlt, hogy eljöttem Szent László városából. Verőfényes tavaszi nap volt. A nap túlerős sugara 1 sziporkázva tört meg a szürke kövön s bimbóba, virágba fakasztotta az egész alvó természetet. Zöld volt minden s csupa szín­pompa ; a madarak édes melódiája hangzott a levegőben, összecsengve a húsvéti alleluja utolsó akkordjaival . . . „Remény zöldje csak a mi lel­künkön nem nőtt! ..." Borongós lélekkel, rab­igába görnyedt nyakkal jártak az emberek az utcán. Ha két magyar egymás mellett elment, sóhajtással üdvözölték egymást. A szívük majd megszakadt a fájdalomtól, amikor látták az ün­nepi díszbe öltözött természetet, az ujjongó, azúr­kék tavaszi eget. Miért e nagy öröm ? Hisz' honfiúi bánat soppasztja arcunkat; a legmagyarabb városban nem mondhatom, hogy magyar vagyok! . . . Szent László sírja felett nem engedik meg, hogy imádkozzam; a mellemet feszítő, égető fájdal­makat nem engedik könnyekbe kitörni! ! . . Ziláló mellel, lázas, fájós fejjel mentem a vasútra. .Kiutasítottak !. .. A perron­on egy ga­lambősz öreg székely szólít meg: Szintén ? kér­dezte röviden. Szintén­­ sóhajtottam. Majd las­san beszólni kezdett. „Két fiam a Doberdón ma­radt, egy, a legkisebb odaát van Horthy se­­regében. Megyek én is! Hatvanöt éves vagyok... a mult héten megvertek az oláhok, mert a ka­bátom bélésén egy kis kokárdát viseltem ..." Ar­cát az egész testében zakatoló fájdalom baráz­dálta , kialudni látszó szép kék szemei révedezve néztek hol a csiki havasok, hol a demarkációs vonal felé . . . Nem tudtam tovább nézni az öre­get. Elfordultam és könny fakadt a szememben, de ő észre­vette, tovább nem beszélt, elcsuklott a hangja, a nyakamba borult... Sírtunk, zo­kogtunk ... Testvérré, jóbaráttá, eggyé olvasz­tott bennünket a közös fájdalom . . . Lassan indultunk a vagyon felé könnyezve, sírva. Végre beültünk. Több­­ száz diák, fiúk és leányok vegyesen, jöttek velünk. A fiúk elég vígak voltak. Feldíszítették a kocsikat zöld gal­­lyakkal és virágokkal, de énekelni nem hagyták őket, ezért nagyon nehezen várták az indulást. Nagy nehezen az is eljött. Elindultunk. Útközben vagy háromszor kutattak az oláh tisztek. Nem bántuk, csak a demarkációs vonalat érjük el minél előbb, ez volt a vágyakozásunk. Dobogó szívvel, sóvárgó lélekkel lestük, mikor tűnik fel a mi szent jelünk, elfojtott hazaszeretetünk lángra lobbantója, a két éve nem látott­ trikolor. És megláttuk!... Sírtunk örömünkben, tapsoltunk. Mint a mindent rombadöntő vulkán láng­oszlopa , tört elő több száz fiatal szívből egy­szerre a magyarok tiltott imája, a Himnusz. Átléptük az elhatároló vonalat. És ami itt követ­kezik, az a szívembe van vésve kitörölhetetlen betűkkel, ez az életem egyik legszebb emléke marad, mert az öntudatom valójában csak akkor súgta meg, hogy mi a haza, mi az, magyarnak lenni . . . Nagy selyem zászló alatt térdeltünk mindnyájan, imádkoztunk . .. (Oh, ha­­ az ember el van hagyatva, ha a szivén ütött száz seb vér­zik és sajog és tudja és akarja tudni, hogy van Isten az égben, akkor az ima olyan boldogság, annyira felemelő, olyan természetfeletti érzés, amelyhez fogható nincs ezen a világon!) Az ősz székely egy pillanatig imára kul­csolt keze szétnyillott s a majdnem földig érő zászlót a szivére szorította, szemeiből a könnyek kiapadhatatlan árja ömlött. . . Ugy állott ott, arccal Erdély felé fordulva, mint egy szobor. .. Láttam a lelkét is . . . Ott ült az arcán . Két szeme a fájdalom, dac és a harag felkorbácsolt ten­gere volt; ajkai félig sírni, félig átkot mondani készültek; homlokáról a „Bocsáss meg..." szent igéje sugárzott, mely glóriát vont ősz feje köré ... Percekig tartott ez a reális vizió, mire el­engedte a zászlót, melynek emlékét is ki akarták irtani odaát, de amely most rövid percek alatt gyökeret húzott a szivében ... Megöleltem Grá­ber Áron fiát és sírtunk, zokogtunk ismét. Eköz­ben egy kékreverendás kispap kikapta a zászlót a tartójából és — csókoljátok meg a magyar zászlót — kiáltással csókra nyújtotta mindenki­nek. A leányok nem akarták elengedni e zászlót, zokogtak, csókolgatták, a szivükhöz szorítot­ták . . . Az öröm és bánat elemi csatát vívtak a szivekben. De győzött az öröm. A Himnusz újra felzendült és a „Nem, nem, soha!" mint az orkán söpörte el a kíváncsiskodó hegyi­ franciá­kat a húsz lépésre fekvő elhatároló vonalról!... Egy éve ennek ! . . . De hányan vannak még odaát, akiknek szeme sóvárogva néz felénk, akik reszketve kapnának egy darabka nemzeti szinű szalag után, hogy belevarrják a szivükbe. Mert a trikolorban erő van, acélos erő van! Mert a piros-fehér-zöld színekre a magyar sziv, a ma­gyar lélek van festve !­­.. Bartyik Mátyás hittanhallgató.

Next