Esztergom és Vidéke, 1879 (1. évfolyam, 1-61. szám)
1879-09-21 / 33. szám
Előfizetési ár: fél évre . . . . ......................4 frt. — kis évnegyedre.........................................2 „ 20 „ Egyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Esztergom, I. évfolyam. 33. szám._______________________Vasárnap 1879. szakember 21-én r közérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltétnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőségi ráz, SZÉCHENYI TÉPV ^~IK SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. JSZTISIOI Is fajul“ fISBZiíá, Az „Éjszakákéból, Ha van oly gyötrő fájdalom, Mely össze vissza téphet, Oh bűvös tündér küldd reám És én imádlak téged! Oh hidd el, érdemes vagyok A kínra, gyötrelemre, Mert ahogy vágyom a szelíd A boldog szerelemre ! S a bolondot, ki azután Vágy, sóhajt, ami nincsen, Oh az olyat kínozni kell Börtönbe’, rabbilincsen! Somló Sándor. Törvényszékünk Ügyében. A felhívás a közönség előtt fekszik , szavunk alig lehet hozzá. Midőn a felhívást a megye alispánja és a város polgármestere írták alá és bocsáták ki közönségeinkhez, azt hisszük, a két legilletékesebb egyén vette kezébe az ügyet, hogy az eredményben bízhassunk. Elmondjuk-e az okokat, melyek közreműködtek arra, hogy az esztergomi kir. törvényszék feloszlattassék ? Mind a hivatalosan megnevezett ok, mind pedig a színfalak között működő indokok sokkal ismeretesebbek, mintsem azok újólagos elsorolásába kellene bocsátkoznunk, de talán ezért is tévesztenénk, ha ezt tennénk, mert nem a reeriminatio, hanem a tett órája ütött. És midőn örömmel constatáljuk, ahogy mozgalom határozott alakot öltött; midőn a határozott alakú és határozott czélú mozgalom kezdeményezői bátran elmondhatják, hogy az egész megye és város közönsége nevében karolták fel az ügyet; nagy tévedésbe esnénk, ha e két férfi súlyát, tekintélyét mérlegelve határoznánk meg a remény fokát, hogy a czél eléretik. De talán nem lesz fölösleges a gyűlés előtt a közönséghez egy két szót megkoczkáztatni azon czélból, hogy a helyzet tisztázásához valamivel hozzájárulhassunk. Midőn lapunk múlt vasárnapi száma tisztelhetett meg azzal, hogy a törvényszékünkről szóló vezércikket közölje, maga a czikk tárgyilagossága nem engedte meg, hogy határozott adatainak hatását megjegyzéseinkkel kisebbítsük. Ma sem az a czélunk, hogy az érintett czikket talán pótolni igyekeznénk, nem a mi hívatlan vollunk volna erre képes, de — a czikknek nem csak egy irányban volt hatása. Irányadó körök igen tekintélyes tagja adta a czikket; határozott körülményekre hivatkozik, midőn a megindítandó mozgalom idejét proklamálja; tényeket említ, melyek kétségen kívül helyezik, hogy a tettnek van reménye eredményt érni el, és mégis akadtak hangok, melyek ábrándnak mondották az eszmét, czéltalannak a mozgalmat és veszteségnek a reá fordított időt. Talán képzelet szüleményének vélték a felszólalást, talán más indokokból nem hitték a komoly szót. Ne keressük. Most azonban határozott meggyőződést meríthetnek abból, hogy, ha csak ábránd lett volna az eszme, akkor nem azok állottak volna az ació élére, kiket ott tisztelünk ; ha nem volna itt az ideje a működésnek, ha nem volna határozott tudomás arról, hogy a döntő időszak csakugyan most fog bekövetkezni, akkor — ma nem tartatnék meg a gyűlés. Azon tény, hogy a gyűlés megtartatok ; azon körülmények, melyek az eszmét megérleltették, meggyőzhetnek mindenkit, hogy nem ábrándos tervvel, hanem számításon alapuló actióival állunk szemben. És e meggyőződés után bátran kimondjuk, hogy el kell némulni minden ellenző szónak ; hogy egyedüli kötelessége minden egyes polgárnak vállvetett igyekezettel előmozdítani, elősegíteni az ügyet, támogatni egész tehetségünk szerint a mozgalmat. Nincs itt pártok diadaláról a szó, hanem létkérdésünk egyik legfontosabb tényezőjének megalkotásáról. Politikai kérdések igen sokszor oly izgatottságba hozták már megyei és városi polgárainkat, hogy nagy veszélyekben forogtunk. A politikai nézetkülönbségek befészkelték magukat még a családba is, és egész újdonság gyanánt teljesiti az egy feltételt, mi a belépésre jogosít, hogy a rossz kedvet künn hagyjuk. Kukoricza fosztás van. Piros pozsgás menyecskék, deli, egészséges arczú leányok ülik körül a halmazt, melynek tetejében az apróság nézi irigy szemmel a mulatókat, midőn egyik vagy másik a fosztók közül „piros“ kukuriczát talál, melyre újra megindul az oldalt ülő „fonók“ csapatából a megjegyzések özöne, mely sokszor még pirosabbra festi az úgy is majd megcsattanó arczokat. Minő szerencse, hogy az a csengő hangú menyecske a középen észreveszi a zavart és hangjával, melyért megirigyelhetné akárhány primadonna, rákezdi a dalt: „Fakó lovam fel van kantározva,“ . . . Az uj vendégek belépése nem zavarja a hangversenyt, örülnek, hogy újra többen lesznek, hátha az „urak“ fognak valami új dalt énekelni, mit még nem tudnak, mivel újra gazdagíthatják azt a kincset, mely jó kedélyükben rejlik, mely hamar elűzi homlokukról a néha oda tolakodókút, és eggyel több módjuk lesz megértetni magukat, anélkül hogy arra a nehéz szóra kellene szorulniok. Elhelyezkedünk. A menyecskék sietnek helyet csinálni maguk mellett, míg a leányok csak szermérmes huzódozással engedik meg a szomszédságot, bár talán ők is megneheztelnének, ha azt a huzódozást komolyan venné a leendő szomszéd. Azután csak a dal hangzik. És a dal közben a megfosztandó halmaz fogy, oly derekasan fogy, hogy le lehet olvasni majd minden arczról azt a türelmetlen mosolygást, mely elárulja az óhajt, hogy: bár vége lenne már, mert ezután következik a legjava, a táncz. A czigány már elfogyasztá az ő gyenge kukuriczáját, kell bámulnunk azt a kérdést, melyet politikai színezettel be nem vonunk. És ennek jelei a törvényszék kérdésénél is mutatkoztak már. Esedezünk, kérve kérünk mindenkit, tegyünk le e kérdésben erről; könyörgünk mindenkinek, ne gondoljunk egyéb mellékkörülményekre, hanem egyedül a fő czélra. Nem nehéz a teendőnk. Csak bizalommal kell követnünk azt a két egyént, kik a mozgalom élére állottak. És a bizalom oly természetes valami. Bizalom emelte őket a díszes polozra, hol állanak; bizalom és szeretet kísérte őket mindig minden működésükben; büszkék voltunk és vagyunk, hogy kiket választottunk magunk közt elsőnek és legjobbnak. Midőn pedig oly mozgalmat indítanak meg, melynek remélt végeredménye mindnyájunknak óhaja, mindnyájunk szüksége, akkor e bizalmat oly könnyű lesz megtisztítani minden melléktekintetből, minden mellék aspiratiótól, hogy nem eshetik nehezünkre követni őket feltétlenül azon az uton, mely csak jól végződhetik. A gyűlés elé bizalommal, reménnyel tekinthetünk; teljes meggyőződésünk, hogy a leghatásosabb eszközöket fogja választani a czél elérésére, hogy a legjobb utat fogja követni, mely gyors eredménnyel fog kecsegtetni. Bízunk, hogy reményeink megvalósulnak és hálás szívvel fog a megye és város közönsége visszagondolni arra, hogy mellékérdekek figyelmen kívül hagyása által egy nagy szükséget elhárított, egy nagy jót megszerzett. E reményben üdvözöljük a gyűlést. Vasárnapi levél. (Félig nyitott kapu. — Kukuricza fosztás. — Elhelyezkedünk. — Jó hely. — Sentimentalis lettem. — Szenvedelmem. — A kis naiv. — A csók. — Marietta és én. — Boszú. — Hol a hét türénete ?) Csengő hangok, vidám kaczaj, majd csendes bús, ének, rá hamis népdal, néha néha egy dévajabb szó . — okvetlen be kell lépnünk a félig nyitott kapuajtón. Hogy színház után vagyunk, az ne zavarjon; oly vidámság, minő belülről hangzik kifelé, előre megbocsátja, ha a vendég későn érkezik, kivált ha Végre egészen a földön vagyunk, itt ott van csak még cső, az is ha eltéved a levélben, nem baj, csak hamarabb meg lehet tisztítani az udvart, hogy azután rákezdhessünk. Oly kedves, oly hívogató ez a véletlen, mégis előre tudott mulatság, hogy sajnálja az ember, hogy majd abba is kell hagyni, és hogy én már agglegény vagyok, kinek csak sarokba ülni, ott morfondírozni van oly kizárólagos szabadalmam, hogy nem is szólítanak már tánczra. Hanem azért jó helyen vagyok. Oly bizalmasan egymásra hajolva járja a lassút amott egy deli pár, hogy fogadni lehetne rá: nem telik bele egy hó és egyházi áldás fogja őket egyesíteni. Igaz, hogy a sarokban a savanyú vizes bor mellett gubbaszkodó nézőben fájdalmas emléket keltenek fel, de mégis szívesen mereng rajtuk, mert ez emlékek minden fájdalmasság daczára, még mindig édesek, még mindig boldogítók. De miért lettem oly sentimentális ? Van reá okom. Jól esik látnom örömet, boldogságot akkor, midőn erre már legkevesebb a reményem; jól esik látnom tiszta ártatlan népéletet akkor, midőn a többi osztályok semmi örömre vagy vigaszra, alkalmat nem adnak. Jól esik elbújnom a műveltség alacsonyabb fokán álló néprétegbe, midőn a magasabb műveltségi fok már már szabadalmat látszik adni arra, hogy — megfeledkezzünk épen az elengedhetlennek látszó illemről; jól esik, elrejtőznöm oda, hol nem vagyok kénytelen látni az ízlés azon tévedését, mely nem bír különbséget tenni az utczai sár és a tiszta víz között. Örömömre van ott lehetni, hol egy egy dévaj szóért, egy egy merészebb dalért megkapja "az ember a visszautasítást, de nem oly túlérzékeny még sem,