Esztergom és Vidéke, 1886 (8. évfolyam, 1-104. szám)
1886-04-22 / 32. szám
ESZTERGOM VIII. ÉVFOLYAM 32. SZA i. CSÜTÖRTÖK, 1886. ÁPR. 22. ESZTERGOM és VIDÉKE Városi s megyei érdekeink közlönye. MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR : egész évre 6 frt — kr. fél évre 3 frt — kr. negyedévre 1 frt 50 kr. Egy számára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: SZENT ANNA-UTCZA 317. SZÁM, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: SZÉCHENYI TÉR 35 SZÁM, hová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyílt térbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reclamálások intézendők. HIRDETÉSEK: HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig . frt 75 kr. 100-200-ig . 1 frt 50 kr. 200-300-ig . 2 frt 25 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN-HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosabban közöltetnek. NYILTTÉR sora 20 kr. ZSEGEINK MAGYAROSODÁSÁRÓL Esztergom, ápril 21. Kossuth Lajos nagy hazánkfiától ij abban érkezett, s a közművelődési egyesület javára közrebocsátott érdekes üzetben olvassuk azon faji gyöngeségünket, mely itt-ott különösen Erdélyben és Hunyadmegyében példáit adá az lnemzetlenedés szomorú kinövéseinek jó időben, a midőn a nemzeti ujjáébedés korszaka beköszöntött, s ennek hogyhatlan dicsőitése alatt, mely márcz. 5-én évenkint megújul, a tudatlan lábság alattomban növekedett számban s erőben a magyarság rovására. Ezt a körülményt nagy hazánkfia a íji önérzet nem bírásában keresi s leg annak tulajdonítja, hogy a társa alom ez érdemben nem látszott semmit szrevenni, következéskép nem is érezte sükségét a jelen ideig annak, hogy az Iveszett erők az édes hazai nyelv számára megnyerettek volna. Elmondja ő legnagyobb tapintatossággal a módot is, melyek a visszahódításra legiztosabb sikert ígérnek. Ezzel mi nem foglalkozunk, hanem hivjuk a mi Hunyad megyénkre a gyermet t. i. Esztergom megyére, mely országban levő törvényhatóságok közt kosainak számára nézve 15-iknek van rozva. E megye ugyan nem bir oláh lakosggal, mely a hódítási szerepben nő osztályzatot vívott ki, hanem kijentékeny számmal van benne képvilve a németség és tótság. Hogy mennyiben vakmerősködtünk megyénkkel a hunyadmegyei állapot szembesíteni, szolgáljanak arra nézve e becses lapokban ft. Németh Viktor szt. kereszti lelkész ur által a községek helyzetéről szóló Korabinszky és Vályi nyomán készült ismertetések, melyekben találunk oly megyénkbeli községet, a hol arról tétetik említés, hogy száz esztendő előtt elegyesen volt benne magyarság, németség vagy tótság. S ma mit látunk ? — azt, hogy vagy tisztán tótok, vagy németek. Hát hol a magyarság ? — Elenyészett. Ilyen pl. Csolnok. Továbbá legyen szabad hivatkoznunk Kuralra, mellesleg mondva nincs szándékunk egyes személyekre czélozni, hol a kath. elem mai nap is tót, még a pedig 13 próbás, a mit leginkább mutatott akkor, midőn körülbelül két évtizeddel ezelőtt az ugyanottan köztiszteletben álló plébános az iskolások számára magyar ábéczét vett sajátjából hogy magyarul tanuljanak olvasni, kis nebulók örömmel fogadták az ajándékot, de nem igy az anyák, kik első felhevülésükben mintegy commandószóra tűzbe hányták a könyveket. Erre buzgó plébános nem csüggedett, hanem a magához hivatta leczkéztetés végett magyarfaló anyákat, azonban eredménytelenül, mert a magyarul semmit nem értő anyák szigorúan foglaltak álláspontot a mellett, hogy gyermekeiket nem hagyják magyarul tanulni, sőt az ellen is emeltek panaszt, miért tanulnak gyermekeik magyarul még hozni is. Ámde a kitartó igyekezet imáds főleg az 1868-iki népoktatási törvény mégis diadalt aratott végre valahára, mert jelenleg már ott magyarul is tanítanak. Nagy igazság rejlik tehát Kossuth hazánkfia abbeli mondásában. A házi tűzhely s nem az iskola a nemzetiség szentegyháza, s a nő, az anya, annak papnője, kinek keze alatt a nemzetiség Vestatüze ki nem alhatik. Ennek erejével nem birkózhatik meg az iskola, s a hol (helyben maradó népnél) az iskola nyelve a házi tűzhely nyelvével ellentétbe jő, ott okvetlenül az iskola húzza a rövidebbet. Az iskola csak úgy érhetne el pozitív eredményt, ha az iskolába kerülő gyermekkel belépésekor már a haza nyelvén lehetne szólani. De mikor a tót vagy németajkú gyermek jön az iskolába, a tanító hogy tanításának foganatja legyen a paedagogiai és didactikai elvek nyomán eszközölt tanításának csakis a gyermek anyanyelvén kell történnie. Hogy a tanító a gyermek gondolatkörébe beleélhesse magát, tanítási tárgya iránt kedvet és hajlamot ébresszen, nem azon nyelven kell a gyermekhez fordulnia melyet a gyermek éri? Igy van aztán, hogy a tót vagy német gyerek megtanul anyanyelvén olvasni s csak ezután fog a magyar olvasás és íráshoz, a min túl egy pár versnek szajkó módjára történt bemagolása után alig terjeszkedik, legfeljebb a táblára irt néhány szót megtanulja magyarul s ezen silány magyar nyelvi tudománnyal lép ki az életbe, a hol elfelejti azt a mit az iskolában nagy nehezen elsajátított. Igy bizony nem magyarosodunk ! Kesztölcz tótnak, Dorog németnek marad örökké ! Hiába jutalmazzuk a tanítókat mindaddig, mig minden idegen ajkú községben kisdedóvóintézetet nem látunk. Mert jóllehet a tanító buzgó fáradozásai elismeréséül jutalmat érdemel, de mi haszna, mikor a tanítói jutalmazás nyomában a községbeli általános vagy mondjuk inkább lassú fokozatban emelkedő magyarosodás nem tapasztalható. Dágh község pl. elég lelkes és fáradhatlan és talán többször jutalmazott tanítóval bir, ki már több éve folytatja sisiphusi munkáját, s mégis mit látunk ? — azt, hogy Dágh község maiglau is csak olyan jót, mint volt ezelőtt kivéve néhány tehetősebb földmivest ki gyermekét magyar városban ezek bírják szóban és írásban tanitatta az édes magyar nyelvet. Az igazi és feltétlen magyarosodásnak alphája az óvó intézet, ahova oly kisdedek adatnak, kiknek sem képzetük a tárgyakról, sem szókészletük nincs, ha van is alig terjed 100—150 szóra. Itt aztán megtanulja a beadott kisded azt a néhány száz szót magyar nyelven, melynek birtokában hat éves korában már beléphet azon tanodába, mely ezelőtt tót vagy német volt, de immár egyszerre magyar tannyelvű lehetett. Így aztán magyarosíthatunk ! De ez, sem elég, hanem állítsunk minden ilyen nyelvében gyermekei által magyarrá lenni hivatott községbe magyar születésű, magyar nyelvű lelkészeket és tanítókat, kik ha bírják is az idegen nyelvet, de az édes hazai nyelv terjesztése szent czél gyanánt lebeg előttük, í„Esztiirj Diís Tiiíkí"táríája. ÄAQYPma ES IIS?IT. (Mutatvány:*) Nagypéntek — gyászpéntek ! . . . Ki halt ? . . . Ő, az örökéletű Istenember! Ellenmondás ez ? . . . Nem. Sőt beigaása annak, hogy az emberben is van mi!... Nagypéntek: gyásznap a földtekén, — mivét örömnap az egész világon ! gyász — és öröm: ily közel egymás!... Nagy vigasztalás ! * * * Nem halt meg, csak alszik« — ndá ő. Kelj fel és járj !« Ugy szeresd embertársadat, mint önmagadat!«' Ugy szeretheted Istenedet, ha felebarát szereted!« * * * * [i tanitá meg az emberiséget ezen örökságokra ? [i tanitá először, hogy: a halálban ott már a feltámadás ? Az ő halálát gyászolja ma, — s az ő feltámadásán örül ma újra a keresztényvilág. * * * Ő előtte is voltak bölcsek, kik az emberi szellem halhatatlanságát, sejtették — de, csak sejtették. Voltak Sokratesek — Platók , kik vándorolni hitték a lelket — emberből állatba; — a nőből (ha mint ilyen hétszer jól viselte magát) férfiúba — ebből (ha kegyesen élt) csillagba — stb. Komikus tapogatózása volt az ó-kor bölcseinek — e nagy eszme körül. Révedező sejtelme a halhatatlanságot sóvárgó kebelnek. Ő tanítá meg a lélek és szellem (Psyche és Pneuma) közötti subtilis különbséget. ő emelte Hitté, hogy az emberi szellem folytatja létét, a test és lélek holta után is... Hogy minő formában? azt nem monda meg. Ugy se értenők meg véges ésszel — a végtelent. Mert ha megérthetnők, megszűnnénk emberek lenni. * * * Ő, az Istenember, aki maga is meghalt — a keresztre feszités halálával. Ugy szerette Isten a bűnös világot: fiát adá érte a testi halálnak! Ki tanita bennünket először, hogy a szeretet a megváltó, —a minden; — köves Zeusz — sújtó villámaival, — nem többé csak a haragos Jehova — aki bosszút áll rajtunk, gyarló embereken, apáink vétkéért, hetediziglen ? Ki monda ki először, hogy a világ sarkköve a szeretet! hogy a szeretet maga az Isten! aki elválasztá a vizet a levegőtől, — tömörité a földet, — és alkotá rá az embert saját képére, — mert kedve telt benne, — mert szereté. Ki tanitá rá először, hogy a nap midőn meleg sugarai alá veszi e hideg földtekét — szeret.Hogy a hullám, midőn a tengerpartjait locsolja — szeret. Hogy a szél, midőn langy fuvalmával virággá fakasztja a bimbót: szeret. Hogy a gyémánt midőn a föld gyomrában — rokonelemeivel egyesülve, születik és nő: — csakis szeret. Ő tanita rá — ő az Istenember! * Volt Ábrahám, aki egyetlen fiát áldozá az Urnak. Volt kegyes Jób, aki Istennek sajtoló kezét is megcsókolá. Volt Probus vagy Titus császár, aki ha jót nem tett, azon napját elveszettnek monda. Volt Moerus, aki barátjáért rabságot vállalt — az akasztófáig. (Schiller Dionisiusában.) Volt Samaritánus, aki olaját törte a vérző sebekbe. Volt publicanus, aki szombaton kiemelé embertársának árokba dűlt szamaiszát. De ki emelé a szeretetet világelvvé, és erkölcsi kötelemmé ?! Ő, az Istenember!.. És ez Istenember is meghalt!.. És épen azért halt meg, mert szeretett! Hogy szeretetét vérével pecsételje meg — értünk, és a szeretet elvéért! De miért oly erőszakos halállal kelle halnia ? Mert a legnagyobb eszmét: " a szeretet eszméjét nem birta el a törpe kor, a törpe lélek! Az önző sziv, a Monimont és aranyborjút imádó emberi kebel! Nem tűrhették azt, a zsarnokságra hajlandó s azt tovább élvezni vágyó farizeusok, helytartók és hatalmasok. Nem akartak osztozni a konczon, — az az élet javain, mit a szeretet megosztani parancsolt. A szeretet martyrjának tehát halnia kellett, de csak egy időre. Mert ő megmutatá, hogy a szeretetet megölni nem lehet: hogy a ki szeret, az él, — hogy a szeretet holtából is feltámad. Sok ezer axióma meghűlt, de a szeretet alapelve él és a vallás a mi erre állni fog, mig ember él e sárgömb Czigány Károly „Lélek Naplója" czimü bölcselmi áből, melynek I. kötete most jelent meg, hogy az Isten nem többé csak a menny