Esztergom és Vidéke, 1893 (15. évfolyam, 1-118. szám)
1893-05-04 / 36. szám
UZIMUUM es ViMii MEGJELENIK 11ETENKINT KÉTSZER: # Vá»'081 " S ^ekeink közlődve. | HIRDETÉSEK: | VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG : HIVATALOS HIRDETÉSEK ! *zótói too szói? ?skr. mo_ ^ DUNA UTCA 48. SZÁM, tó1 <0 °-i« 1 frt SffitflW^ 2 frt 95 kr* ELŐFIZETÉSI ÁR: HoVA R l hp ^tí*ml .eszét illetői közlemények küldendők. ,m ,>*»a 1 Ó V kl• Egész évre 6 frt — kr. -r—t• . — MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab fél évre 3 frt — kr. KIADÓ - HIVATALban körüliérnek. Túlvilági levelek a szerkesztőhöz. IL Régi dolgok, melyeket 1848-ban a kamarilla boszorkány-konyhája újra elétek talált, de ekkor ti átszürtebbek, tisztább fejjel gondolkozók voltatok, nem kiáltottátok ki jacobinusoknak a reform embereit, mint Martinovicsokat elődeitek, csakhogy lezúgván fölöttük a vihar . 1860-ban kiderülvén a határ, a régi fazékba bevett illat újra kezdé terjeszgetni bűzét s ti rövid néhány év időközében, székfoglalókat tartottatok helyhatóságaitokban nemcsak, hanem a kormányzás majd minden ágában is. Ha nincs igazam, mutassatok csak egy megyét, nem azért, hogy bizonyítsátok, mikép a polgári elemnek is nyitva állanak a megyeház termei és hivatalai, hanem hogy egyenlő, sőt nagyobb képzettséggel bíró ezen elem, a sógorság, nepotismus, pajtáskodás révén bejutott és a megyét örökös hűbérnek tekintő kisebbség fölött akár egyenlő, akár fölös számban alkalmazva, vagy éppen a főbb és irányt adó hivatalokba igtatva lenne. Ez nehéz feladat, hiszen a városok municipiumai sem mentek a tévedésetektől, sőt akárhány város helyhatósági jogait eltörölve a megyébe olvasztátok és ti nevezkedtek liberálisoknak, demokratáknak ? Úgy vagytok vele, mint a salamucsiárus, szalámit kiabáltok, valóban pedig egy valami kimondhatatlant árultak. Avagy tagadhatjátok, hogy görcsösen kapaszkodtak az előnevek, soha nem létezett, vagy ha létező is, de másnak birtokát képező falvak, hegyek, völgyek, berkek, várak után adományozott predikátumok, úgynevezett kutyabőrök, címek után ; tagadhatjátok-e, hogy annyira szaporítjátok Nagyságos uraitokat, hogy a régi Tekintetes cím maholnap már a parasztoké marad ; tagadhatjátok-e hogy az aristokrácia legjellegzőbb elvét, a kizárólagosságot nemcsak a politikai, közhivatali pályákon, keverve a nepotismus, pajtáskodás utálatosságaival, sok érdemes és készült, tanult fők rovására, már az undorig gyakoroljátok s ha már a parancsoló szükség kényszerít, egyet, ki tit fejjel nagyobb szellemileg, életekre állitani, azon igyekeztek, hogy a elbódítván őt az aristák közé emeljétek szegényt. Szegényt, mondom, mert ki első volt hasonszőrűi közt, utolsóvá válik uj méltóságában köztetek. Tagadhatjátok-e, hogy a társadalmi életet is ez elveitekkel megtévesztitek ? Mindenki jobbnak, előkekelőbbnek akar látszani, másnál előbbvaló helyet foglalni, a születés, rang és pénz jogára támaszkodva urkodni és nem veszitek észre, ratiáját, hogy elismervén a pénz aristokmit magatok is gunymosolylyal illettek spanyolfalaitok megett, az megbélyegez titeket, mert igy a parvenüknek is kiváltságot adtok. Nagy kór ez, mely annyira kezd dulni köztetek akár egy járvány és beette már magát az ifjú generáció veséibe is. Ha ez így tart, féltelek benneteket, mert a fenyegető jövővel szemben csak megosztott érdekekkel fogtok szemközt állani s akkor ? Kérem az eget, ne legyen rólatok elmondható Horácius verse: „ . . . improvisa lethi Vis rapuit rapietque gentes." De ha e kárra, e kizárólagosság viszkelegére féket vetni nem fogtok, sőt terjedni engeditek, hogy — mint a jelek mulatják — az ifjú nemzedék lelkét is megvegye, akkor aztán bizton jóslom : „Non hic juventus Inficit aequor sauguine puinoo" Sötéten látok talán ? Nem, bizton mondom nem. Elsőbben is bizonyít mellettem az a drastikus állapot, mely most szép hazátokban felforgatja a sziveket és elméket. Ez onnan van, mert 48-as elvekre építettetek, de 48-asok lenni nem tudtok. 48-at hordjátok ajkaitokon, de tetteitek nem felelnek meg ; ti csak játszátok a demokratát, a liberálist, de valósággal bensőleg mások vagytok és ezért van ellenmondás minden cselekvésiekben. Polgári házasságot akartok például és nem veszitek észre, hogy ez a nagyon is demokrata intézmény, mint fog beválni aristokratikus valótokba? «Nemzeti politikai fennen hangoztatott jelszavatok és nem veszitek észre, hogy e politika elkerülhetetlen postulátuma az egységesség. Ha tehát a nemzeti politikátokat érvényre akarjátok juttatni, mihez nemcsak jogotok van, de amit kötelesek is vagytok saját létetek érdekében végrehajtani, hát akkor ne törjetek, még a társadalmi téren sem, ezen elv sarkalatos alapja: az egységesség ellen, kitNegyed évre 1 frt 50 kr- SZÉCHENYI-TÉIt 332, ~ Egy SZámára 7 kr. hová lap hivatalos és mgán hirdetései, a nyi literbe szánt közle- NYILTTER sora 20 kr. # —-—— • gjt menyek, etRfi'/.ete'NJ pénzek és reklamálások inté'/.patifik g — ellenben célt nem értek, sőt félhető, hogy éjszak halvány gyermekei uraivá magasodnak fel nagylelkű sajátoknak. Az egységesség azonban az egyenlőség folyomata, ha ez utóbbi ellen vétkeztek, soha sem lesz egység köztetek. Azt mondjátok : tudjuk mi ezt, ezért tűztük zászlónkra a «nemzeti» jelszót, értjük mi annak horderejét, és számoltunk a faktorokkal, melyek diadalához segítenek. Hát nagyon jól van, mondom én, értitek a nemzeti politika mélységes szép fogalmát, a nem értés felől «nem menti a fiat.» De ha értitek s mégis homlokegyenest álló életet éltek, mire mutat ez? Vagy nem tudtok azzá alakulni, milyenné 1848. szellemében lennetek kell, vagy annyira elfásitott a kevélység rideg, aristokratikus velleitásaival, hogy az édes individualitás egoismusának tudtok csak tömjénezni. Hiszen ha valahol szerepelni, dikciózni, ragyogni, parancsnokolni, koncot kapni kell, ott látjuk, halljuk minden szónok, minden beszélő ajkán nagy elekzetű mondatokban, a nemzeti politikát, liberalismust, egyenlőséget pattogni. Sustorog ez mindenütt, mint pompás rakéta, a zöld asztalok tanácskozásinál, a pompás és pompátlan termékek poharai, a vezérkedő és nem vezérkedő cikkek dörgedelmei közt, a magántermek és nyilvános mulatságok derűjében. De hol maradnak a tettek, milyenekre hazátok elsőrendű csillagai kijelölték az ösvényt? . . . És itt egyelőre megállapodom, hogy jövőre kézzel foghatóbb közvetlenebb Ai „EntRipm és VidÉla" tárcája. ti . (Elbeszélés.) Irta: Nógrádi Jenő. (Folytatás.) — Kire gondolsz most? Kékeszyre? — Tiborra, felelt Klára átszellemült arccal és tovább folytatta a levelek tépdesését. Az jött ki, hogy szeret. Judith jól hallotta ezt és szinte szédülve, mintha mély örvény fölött állna. kérdé: — Igaz, amit az akáclevél mondott ? Klára égő orcáját Judith keblére rejtette és alig hallhatólag suttogá: — Igaz . . . S a piruló szép lány a kipattant érzelem felindulásában nem vette észre, hogy a rút lánynak mint reszketnek az ajkai és hogy hidegen, érzéstelenül engedi át magát ölelésének. ... Ha te szereted azt, a kinek én a lelkemet adtam, s ha Ő viszontszeret, akkor mi többé nem szerethetjük egymást. Ezt gondolta Judith, mikor először villant fel előtte a gondolat, hogy Tibor és Klára szeretik egymást. Most, hogy bizonyos felőle, érzi csak valóban, mennyire igazolt vala sejtelme, ő többé nem tudja Klárát barátnőjének. . Hiába iparkodik magára erőltetni a szeretetet, elgondolva Klára rokonszenves tulajdonait, a ragaszkodást, mellyel a szegény beteg lány iránta viseltetik. — nem tudja legyőzni a féltékenység indulatát. Igen, ő féltékeny Klárára, féltékeny, mert Klára szeretni merte Tibort, de százszorosan azért, mert Tibor is Klárát szereti. Vége tehát annyi ábrándnak ! Soha be nem teljesülő légvár a sok szép remény, amit Klára vallomása egyszerre szétfújt, mint a szél a gyermek színes szappanbuborékait. Pár nap múlva a két lány kézimunkával foglalatoskodott, midőn a szobalány névjegyet hoz be. Judith elolvassa és átnyújtja Klárának. Terjedelmes nemesi címer és ötágú korona árnyékában ez a név állott: Werner Alán. Klára elsápadt s mig a házi kisasszony utasította a szobalányt, hogy bocsássa be a látogatót, vissza akart vonulni. — Maradj itt Klára, szóltam az, hisz még nem is ismered Wernert. — Nem kívánom megismerni. Már késő volt, a terrorista király daliás alakja jelent meg az ajtóban. Vakító fehér nyári ruha volt rajta, gilet nélkül. Ezt a szolgálatot tarka virágokkal hímzett ing és egy vérvörös öv volt hivatva teljesíteni. Inggombjaiba borsó nagyságú gyémántok valának foglalva és sziporkázó fényt löveltek maguk körül, a «magasin francais* talmi ragyogású napsugarait. Kalapját és botját nem hagyta az előszobában, hanem az előbbit két lépést téve a szobában vette csak le, az utóbbit pedig könnyedén forgatta ujjai közt. Ez a pálcika természetesen öntött vasból volt és épen hat kilót nyomott, gyors forgásával pedig «drei Schritt vom Leib» tartott minden a csontjai épségére vigyázó halandót. Fejét biccentő Judith előtt és felvilágosította Klárát a praedicatumai felől: — Sztornóváraljai és csíkszeredai Werner Alán, rezervhadnagy. Kínálás nélkül leült az egyik székre. Egyik lábára húzta a másikat, erre keresztbe a vasbotot, s végül rá tette kezeit. — Ne zavartassák magukat hölgyeim a munkában miattam, csak ugy, mintha itt sem volnék. Sőt még ha pamutot gombolyitanak, azt is fogom tartani. Bodroghi Klára kisasszony, nemde ? — szólt Klárához fordulva. — Olyan tipikus Bodroghi arcvonások ... Aztán monoklija igazgatásával lévén elfoglalva, a lehető legártatlanabb arccal kérdezé : — Kedves Vilma nővére hogy érzi magát ? Klára nem bírta fölnyitni ajkait, hogy erre az impertinens kérdésre válaszoljon. Judith megsemmisítő tekintetet vetett Alánra és ridegen szólt: — Micsoda kérdés ez már megint ? Hisz én tudattam önnel a halálhírt. Alán kissé megjuhászkodott. Különös viszony volt az athléta, s a vézna kis nő közt. Olyan mint az oroszlán és az állatszeliditőé. Csakhogy Judith vasvessző helyett szemeinek villámló zöld sugarait használta. — Bah, milyen feledékeny vagyok. — Szegény kis Vilma ! Sok négyest táncoltunk együtt a múlt farsangon. Különösen pompás csárdás táncosnő volt, amilyent még azóta sem találtam. Szegény, és ilyen fiatalon kellett meghalnia . . . Hanem kegyed föltűnően hasonlít rá. Annyira, hogy szinte azt gondolom, hogy Vilmácska van előttem. Különösen a szemei . . . Ah Vilmának gyönyörű szemei voltak. Épen ezek a sötét gyémántok mint az öné. A vitéz athléta beszélni is olyan formán szokott mint vivni . Gyorsan, elszántan, rövid, szaggatott mondatokban, melyek mindenike szúr és vág mint az élesre köszörült vivókard hegye és éle. Ha érzi, hogy ellenfele valahol találva van, gúnyos önelégült mosolyra rándulnak arcizmai, mint valami sikerült riporté vagy cselvágás után. Klára ellenszenve, mit még akkor érzett iránta, amikor nem ismerte, minden szavánál növekedett. Kelletlenül, odavetőleg felelgetett a szeladonnak, aki pedig határozottan udvarolni kezdett neki. Okos gondolat a kevésbé szép nőktől, mikor legszívesebben még kevésbé szép hölgyek társaságában mutogatják magukat. A semmi mellett a kevés is érvényre jut. De Judithot Klára mellett látva Alánnak nagyon könyű volt a választás. Judith egészen mellőzve kezdte érezni magát. Valami tízfontos bók után megsokalta a dolgot és magukra hagyta őket. Hadd mulassanak együtt. Lehet, hogy Alán csakugyan szerelmes volt Vilmába és csupán azért pártolt át Judithoz, mert jól tudta,hogy az elegáns gavallérok ama kemény szívü jóakarói, kiket köznyelven hitelezőknek hívunk, nagyobb megnyugvással veszik adósaik házasodását, mintha azok egyszerűen feleséget vesznek magukhoz. Ha a párba-