Esztergom és Vidéke, 1897 (19. évfolyam, 1-102. szám)

1897-01-01 / 1. szám

lességei. A hivatalos város műkö­dés speciális, csaknem egyoldalú. Anyagilag és erkölcsileg támogatni tartozik minden mozgalmat és in­tézményt, ami csak valamikép ja­vára szolgálhat a városnak. Bizo­nyos határon azonban föléled a tár­sadalom kötelezettsége. Azon intéz­mények létesítésénél, amelyek egy modern városhoz fűzött közkívánal­mak tekintetében szükségesek, vagy amelyek egy város közgazdasági haladására hasznosak, de jellegük­nél fog­va azokat a hivatalos város vagy nem létesítheti, vagy nem kezdeményezheti. E létesítményeket eddig is váro­sunk polgárságának anyagi hozzá­járulása teremtette meg. A jövőben Esztergom város emelkedésére össze kell fogni a két tényezőnek: a hi­vatalos városnak és a város pol­gárságának, hogy kezet kézbe téve, egy ösvényen haladjanak a közös cél felé. Múltja megjelölte, jelene meg­óvta a város centrális jellegét; to­vábbi munkásságának mértéke, a munkásságot vezető komoly törek­vés, akaraterő és lokálpatriotizmus tehetik azzá, amivé fekvésénél, múlt­jánál fogva lenni kellene : egy na­gyobb vidék vezető empóriumává. Addig azonban sokat kell dol­gozni, áldozni és teremteni, mert, amint már eléggé meggyőződhet­tek, magától semmi sem létesül, még egy kis artézi­kút sem. Veridicus- Polgári Kaszinó. — Levél a szerkesztőhöz. — Esztergom­i december 31. Hosszabb-rövidebb időközökben fölhangzik az a panasz, hogy váro­sunk társadalmi élete, annak pezs­gése, élénksége nem áll azon a fo­kon, mely városunk lakossága fej­lettségével arányban állana. Mert a közéletet a társasélettől jól meg kell különböztetnünk. Amaz a lakosságnak a közhöz, a városhoz mint erkölcsi testülethez való viszo­nyából fejlődik ki, míg emezt a la­kosságnak, a családoknak egymás között kellene megteremteni. A közélet élénksége ellen nagyobb panaszt nem emelhetünk. Mert Esz­tergom lakossága megszokta, hogy a város mindennemű ügyét a ma­gáénak tekintse, (sokszor túlságo­san magáénak), hogy azok iránt élénken érdeklődjék, azokat beha­tóan pertraktálja s döntő alkalmak­kor fölemelje helyeslő, vagy tilta­kozó szavát. Látszólag igy van ez a társas­élettel is. Legalább annak fejlett­­­sége mellett látszik bizonyítani az körülmény, hogy Esztergom eléggé gazdag jótékonysági és kul­turális egyesületekben. Ha azonban behatóan vizsgáljuk a dolgot, csak­hamar be fogjuk látni, hogy ez egyesületek túlnyomó részben ex­kluzív körök, melyek egyes osztá­lyok érdekeit istápolják ugyan, de az általános társadalmi élet föllen­dítésére kevés befolyással vannak, sőt sokszor megnehezítik az egyes rétegek barátságos közeledését. A társas érintkezést megkönnyítő, politikai és felekezeti szempontokat figyelembe nem vevő, a társadalmi élet fejlesztésére célzó egyesületünk tulajdonképen csak egy van: a kaszinó. Egy szóval sem állítjuk, hogy ez az előkelő testület nem állana föladata magaslatán, sőt tel­jes elismeréssel honoráljuk működé­sét, de ha őszinték akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy ez az egyesület is exkluzív s így a rend­szerben rejlő okoknál tehet többet a társasélet fogva nem föllendíté­sére, mint amennyit tesz. Nézetünk szerint rendkívül sokat lehetne lendíteni társas életünkön s a városra magára is igen nagy­ ha­szonnal járna egy teljesen demokra­tikus alapokra fektetett Polgári Kaszinó alapítása, melynek tagja lehetne vallás- és állás­különbség nélkül a város bármely tisztességes, erkölcsileg kifogás alá nem eső pol­gára. Más vidéki városok példája mu­tatja, hogy az ott is meglevő úgy­nevezett Uri Kaszinó mellett el­fér, sőt szükséges kellék a Polgári Kaszinó, melynek a városok társa­dalmi élete igen sokat köszönhet. Az eszme talán érdemes arra, hogy a cselekvésre hivatott fakto­rok gondolkozzanak fölötte. Omega. § Egy fekete röpirat. A budapesti híres Szent Gellért-nyomdában tudvalevőleg a sajtóper-baczilhisok mely leg­termékenyebb kolóniája, közvetlenül a béke szent ünnepe : karácsony előtt egy csak kevés példányban „kézirat gyanánt" nyomott (?) Emlékirat czímű röpirat látott napvilágot, amelyet azonban szerzője nem feledett el „kézirat gyanánt" a napi­lapokhoz is beküldeni, természetesen csak azért, hogy annak tartalmáról a nagy közönségnek tudomása ne le­gyen. Szerzője dr. Haydin István társulat ügyésze, Károly, a Szent néppárti ko­rifeus a­ki bennünket is érdekel kissé, amennyiben Kobek István a köbölkuti kerületben az országos rasztások alkalmával* rajta képviselővá­verte el a port. A vereség Haydin úrnak nagyon fáj­hatott, mert még mindég nem adta ki egészen a beleszorult keserűséget. Tud­ván, hogy a Szent István-társulat ügyésze is csak ember, gyarló ember, nem igen vennénk tudomást e szomorú lelki állapotáról, ha bosszúvágyában említett röpiratában nem azt a férfiút támadta volna meg, aki szívünkhöz na­gyon közel s a jelölt felett pedig elér­hetetlen messzeségben áll: az ország hercegprímását. Szemére veti a főpapnak, hogy ko­rábbi ígérete ellenére megtagadta tá­mogatását a köbölkuti néppárti jelölttől s felemlíti azt is, hogy a hercegprímás­nak a néppárttal szemben elfoglalt ál­láspontja katolikus körökben (?) általá­nos megbotránkozást keltett. Végül erre a kifakadásra vetemedik: — A pásztor, aki összetett a nyáját megtámadó farkasok kézzel nézi pusztítását, az az Úr szemében nem pásztor, hanem nyájának árulója, kit a fenevadak véreng­zései dühükben utóbb magát is felmar­cangolnak ! Ez az egy mondat karakterizálja az egész pamfletet s minden választ reá feleslegesnek tartunk. Tudjuk azom­a szive csakugyan tele volt azzal, amit az ajka hangosan elmondott. A szereplő férfiak lázas izgalma fogta el, a politi­kus lelkesedése és ihlettsége, aki érzi hogy magasabb a többi embernél. Nem volt ostoba vagy elfogult , és most úgy érezte, hogy az ünneplés, a fehér ruhás leánysereg épp oly joggal megil­leti őt, mint a diadalkapu és a fáklyás­menet. Még egy hét előtt nevetséges­nek találta volna mindezt, de most csön­desen bólogatott: — A munkát, a szerénységet, a zaj­talan küzdelmet jutalmazzák . . . Elvégre hát mindenki megéri az időt, amikor az érdemeit elismerik . . . Boldog lett volna, ha valakinak meg­mutathatja a Béni úr levelét, de a ku­péban egy teremtett lélek sem ült. Mi­kor Szeghalmon a kalauz egy pillanatra benézett a kupéba, Sólyom mondhatat­lan vágyat érzett, hogy legalább a becsületes munkással szóba álljon: ezzel — Mikor volt utoljára Mihályfalván ? — Tegnapelőtt, nagyságos úr, a ve­gyessel . . . De a személyvonatot még aznap este Petrovácra vittem . . . Sólyom szerényen mosolygott: — Azt hittem, látta a feldíszített pályaudvart . . . Engem diadalkapuval és fehérruhás várnak . . . leányok­kal .. . A pákozdi megállónál egy őszszakállú úri­ember kapaszkodott föl a vonatra : Kapuváry Béni, akiről a környék legen­dái azt beszélik, hogy a saját költsé­gére állandó ruhatárt tart fehér mell-ru­hákból, nemzeti színű pántlikákból, zász­lókból, tollakból s egy kereskedő komolyságával és ügyességével szolgálja ki a hozzáforduló jelölteket. Sólyom, mikor az öreg kortes korTerjedi kíséreté­ben a kupéjába lépett, meghatva borult a nyakába: — Isten hozta édes bátyám . . . Isten hozta, mondta neki hálásan. Áradozva köszönte meg a hozzája inté­zett levelet, de a vén Kapuváry egy sündisznó óvatosságával hallgatta az úti­társa rapszódiáját. — Minden meglesz, szólott később rezerváltan, a diadalkapu, a bandérium és a fáklyászene ... És a mandátum is meglesz, ha az uram öcsém teljesen reám bízza magát . . . Húsz éve választom a követeket és még senkit sem csaltam meg . . . De Julius Caesar bölcsen megmondta több ezer év előtt, hogy a hadviseléshez három kellék szükséges: pénz, pénz és pénz . . . — Hiszen küldtem tegnapelőtt ezer forintot! mondta Sólyom kissé megü­tődve. — Igenis megkaptam, el is költöttem. Micsoda ezer forint az alkotmányos küz­delemben ? . * : Ezer forintból a tollakra sem jut elegendő és a zászlónyelek, fájdalom, nem teremnek vadon a mi­hályfalfalvi erdőben . . . Az uramöcsém most további háromezer forintot fog a kezemre adni, hogy a legszükségesebb kiadásaink fedezve legyenek . . . — Háromezer forintot­­ kiálltott föl a fukar Sólyom ijedten. — Egyelőre háromezer forintot, a többit majd akkor, ha a körutat bevé­geztük ... , Sólyom, aki mindeddig mámorosan gondolt a fogadó ünnep csillogó részle­teire, most elgyöngülten dőlt hátra a kupéban. — Minek most erről beszélni, szólt kitérőleg, mikor egyelőre még a kezdet legkezdetén vagyunk . . . Ma el fogom mondani a programmbeszédemet, a töb­bit akkor lássuk meg, ha Budapestre visszatértem . . . A vén kortes erélyesen rázta meg hosszú őszülő szakállát. — Nem úgy van ám az, dörögte ke­ményen, nem úgy, ahogy azt uramöcsém gondolja . . . Előbb a három rint, aztán a többi. A kerület ezer so­sem áll Nagyságoddal, ha a pénz szóba nincs előre a kezünk között. — Most kell annak megtörténni, ebben a pillanatban ? — Most mielőtt Mihályfalván kiszá­lunk.­ban, hogy a röpirat kinós feltűnést kel­tett a katolikus főpapság körében s maga az iró is megijedt tintájának és tol­lának fekete munkájától. Az „Alkot­mány" egyik közelebbi számában meg­jelen mosakodása azonban nem eny­híti eljárását s mi bizonyosra vesszük, hogy a főpapság és a katholikus kö­zönség nem hagyja szó nélkül a remé­nyeiben megcsalódott bukott jelölt sze­mélyeskedő kirohanását. A társaságból. Karácsonyi ünnepélyek. Esztergom, december 31. A holnapi nappal a karácsonyi ünne­pek, a boldog vakáció véget érnek s meg­kezdődik újra a szürke, hétköznapi élet. Szétszálinkóznak az ifjú egyetemi urak, a piroskék kockás zárdanövendék-ru­hák újra csak egy tömegben láthatók napos délelőttöken, a i is lesznek diá­kok újra hónuk alá vágják a szíjjal össze­bogozott könyvcsomót s egyetemi urak zárdaleánykák, kis deákok még sokáig foglalkoznak az elmúlt napok derűs, boldog emlékeivel. Az elmúlt ünnepnapok emlékeiből való alábbi néhány tudósításunk is. Karácsony est a zárdában. Az esz­tergomi vízivárosi felső nőnevelő intézetben az idén egész csendben csupán a tanári kar jelenlétében tartották meg a belnövendékek a karácsonyt. De­cember 23-án este hat órákkor a fénye­sen kivilágított terembe gyűltek össze a növendékek, hol a pompás karácsonyfa és a meglepően szép ajándékok örömre gyulászták az ifjú sziveket. Mihályfi Fedóra érzéssel, sok gyakor­latsággal előadott » Karácsonyt című szavalata nyitotta meg a szerény ün­nepet, azután a Gloria in exelsis Deoc cimü három hangú ének következett végre Róbertjolán köszönte meg meleg sza­vakban az intézet főnöknőjének kis társnői nevében azon nagy örömet, mit e kedves esték­ mindnyájuknak December 24-én délelőtt 9 szerzett. órakor meghatóan kedves ünnepet tartottak az intézet bejáró növendékei küzül a IV. polgáristák, kik szivük sugallatát követve, csinos karácsonyfával meg azokat a szegény örvendeztették gyermekeket, kik mint minden évben, ugy az idén is az intézettől ruhákat kaptak. A jószivü leánykák összehordtak mindenféle csinos játékokat s annyi sok szép ajándék gyűlt össze, hogy hetven növendéknek a ruhácskán kívül egyébb is jutott. Az ég áldása legyen e földi angyalkákon ! — És ha még­sem adom oda ? — Akkor? kacagott föl a vén Kapu­váry derülten. Akkor, engem úgyse, nem fog átmenni Nagyságod a diadal­kapun. Sólyom, mintha valami villamos ütés érte volna, ijedten összerezzent. — Hogyan mondta ? szólott remegve. — Azt mondtam, hogy nem fog át­menni a diadalkapun és nem is fog át­menni, arról kezeskedem ... A fe­hérruhás leányokat már nem küldhe­tem vissza, az apát is el fogja mon­dani a beszédét, de a diadalkapumon át nem bocsátom, azt elhiheti . . . Elme­het mellette jobbról is, balról is, de hogy a közepén nem megy el, azt én mondom ... Ki parancsol nekem a diadalkapuval ? . . . A fenyőket én ho­zattam az erdőből és a nemzeti szinü szövet árával is egyelőre még én tarto­zom a boltotnak ... A diadalkapukat nem a szegény ördögöknek találták ki. Elvégre a trottok­on is lehet járni, ha az embernek diadalkapura nem telük. — De hiszen ez a tisztelet és a hó­dolat jele; szólott a naiv Sólyom bá­gyadtan. — Ugy van, a tisztelet és a hódolat jele, de a tiszteletet épp oly kevéssé adják ingyen, mint a zsemlét, vagy a császárkörtét.

Next