Ethnographia • 67. évfolyam (1956)

Adatok a néprajz történetéhez — Contributions á l'histoire de l'ethnographie - Korompay Bertalan: Ipolyi és Csengery — Ipolyi and Csengery (Discussions one hundred years ago the primitive religion of Hungarians) 320—337

delmében, hogy műve szerkezetileg is túlhalad Grimmen, minthogy végső fejezeteiben mindjobban a vallási élet tárgyi oldalát domborítja ki. Ezekben jelentkezik a majdan tisztán t­árgyi régiségekkel foglalkozó régész érdeklődése a leletek és a temető világa iránt. Grimm méltán híres munkájához viszonyítva azonban szóvá kell tenni még egy eltérést köztük ; azt, amelynek értékét és súlyát Csengery a legkevésbé sem fogta fel, sőt Ipolyi ellen igyekezett fordítani. Ez az a szembetűnő tény, hogy magyar mitológiánk szerzője jóval bővebben idéz a néphagyományból, mint német mestere ; magyar ősvallásról szóló közvetlen értesülések hiányá­ban könyve különben sovány elméleti mondanivalóját teljesen a néphagyo­mányba ágyazva adja elő, illetőleg annak a bemutatásával kapcsolatban fejti ki. A folklórnak ez a túltengése nincs meg Grimmnél, aki mint korának leg­kiválóbb nyelvésze, népköltési gyűjteményei számára már korábban meg­találva a publikálásra legalkalmasabb formát (különféle kiadványok alakjá­ban), mitológiai tanulmányát főként szótári anyagára hivatkozva mélyítette el. Ipolyi koncepciója folklorisztikai ugyan, de nemcsak kényszerűségből. ő a néphagyománygyűjtésnek olyan típusát képviseli, amely fejlődéstörténe­tileg megelőzi Erdélyi és Kriza mozgalmát, s amely — hogy egy másik példát is említsünk, — Finnországban Kalevala­ előtti irányzat. Akik csak azért gyűjtetnek néphagyományt, hogy belőle valami mitológiai tanulságot ki­vonjanak, hogy példának okáért a népdalokat forrásul használják elméleti kutatásaik céljaira : a népies mozgalomnak korábbi képviselői, mint akik már magukat a népdalokat vagy egyéb folklór­gyűjtésüket kívánják az­­olvasók kezébe adni.­ Ilyen típus Ipolyi. A finnek közül ebből a szem­pontból legközelebbről Castron Mátyással vethető össze, a híres nyelvész­etnológussal, aki bár utazásai révén vált ismertté s ennyiből a mi Regulánk­kal rokonabb egyéniség, mégis pályájának kivált az elején és a végén ősvallási kutatásokba mélyedt. Számára a Kalevala, amelynek első kiadását svédre fordította le, csak olyen forrás volt, mint Ipolyi részére saját folklór-gyűjte­ménye. Finn mitológiájának a hősökről szóló utolsó fejezete nem egyéb, mint a Kalevala tartalmának ismertetése. Mindezt annak az érzékeltetésére részle­tezem itt, hogy Ipolyit nem érheti támadás anyagának sokrétűsége miatt, tanulmányának szövevényességéért s a megkezdett történeti fonálnak folklo­risztikai bonyolításáért. S itt Castrén nevét említve, akinek finn mitológiai előadásai svédül és németül halála után 1853-ban jelentek meg, közbevetőleg vessünk még egy pillantást a magyar és a finn mitológia ellentétes sorsára. Ipolyi hatalmas könyve egy magános ifjú bámulatos becsvágyából és szorgalmából született, de szinte előzmények nélkül s kissé alaktalan nagyotakarással. Castrén fel­olvasásai egyetemi katedráról hangzottak el egy korán megszakadt, de ra­gyogóan megfutott tudós pálya végpontjáról. Castrén felolvasásai német nyelven bejárták a világot, évtizedekre szólóan terjesztve az ismeretek jóté­kony világosságát az addig homályban maradt északi rokonnépekről. Ipolyi művét már megjelenése után egy évvel olyan támadás érte, hogy mint valami rossz álmot, csakhamar hazájában is siettek elfelejteni. Amazt a romantikus hírnév emelte, ámennek méltánylását megakadályozta a romantikus elfogult­ságot kifogásoló kíméletlen kritika. Ennek ellenére, ha megfelelő történeti távlatból nézzük értéküket, mégsem állíthatjuk, hogy Ipolyié elmarad Castron A Kalevala keletkezése. 261. sk.

Next