Ethnographia • 67. évfolyam (1956)
Adatok a néprajz történetéhez — Contributions á l'histoire de l'ethnographie - Korompay Bertalan: Ipolyi és Csengery — Ipolyi and Csengery (Discussions one hundred years ago the primitive religion of Hungarians) 320—337
delmében, hogy műve szerkezetileg is túlhalad Grimmen, minthogy végső fejezeteiben mindjobban a vallási élet tárgyi oldalát domborítja ki. Ezekben jelentkezik a majdan tisztán tárgyi régiségekkel foglalkozó régész érdeklődése a leletek és a temető világa iránt. Grimm méltán híres munkájához viszonyítva azonban szóvá kell tenni még egy eltérést köztük ; azt, amelynek értékét és súlyát Csengery a legkevésbé sem fogta fel, sőt Ipolyi ellen igyekezett fordítani. Ez az a szembetűnő tény, hogy magyar mitológiánk szerzője jóval bővebben idéz a néphagyományból, mint német mestere ; magyar ősvallásról szóló közvetlen értesülések hiányában könyve különben sovány elméleti mondanivalóját teljesen a néphagyományba ágyazva adja elő, illetőleg annak a bemutatásával kapcsolatban fejti ki. A folklórnak ez a túltengése nincs meg Grimmnél, aki mint korának legkiválóbb nyelvésze, népköltési gyűjteményei számára már korábban megtalálva a publikálásra legalkalmasabb formát (különféle kiadványok alakjában), mitológiai tanulmányát főként szótári anyagára hivatkozva mélyítette el. Ipolyi koncepciója folklorisztikai ugyan, de nemcsak kényszerűségből. ő a néphagyománygyűjtésnek olyan típusát képviseli, amely fejlődéstörténetileg megelőzi Erdélyi és Kriza mozgalmát, s amely — hogy egy másik példát is említsünk, — Finnországban Kalevala előtti irányzat. Akik csak azért gyűjtetnek néphagyományt, hogy belőle valami mitológiai tanulságot kivonjanak, hogy példának okáért a népdalokat forrásul használják elméleti kutatásaik céljaira : a népies mozgalomnak korábbi képviselői, mint akik már magukat a népdalokat vagy egyéb folklórgyűjtésüket kívánják azolvasók kezébe adni. Ilyen típus Ipolyi. A finnek közül ebből a szempontból legközelebbről Castron Mátyással vethető össze, a híres nyelvészetnológussal, aki bár utazásai révén vált ismertté s ennyiből a mi Regulánkkal rokonabb egyéniség, mégis pályájának kivált az elején és a végén ősvallási kutatásokba mélyedt. Számára a Kalevala, amelynek első kiadását svédre fordította le, csak olyen forrás volt, mint Ipolyi részére saját folklór-gyűjteménye. Finn mitológiájának a hősökről szóló utolsó fejezete nem egyéb, mint a Kalevala tartalmának ismertetése. Mindezt annak az érzékeltetésére részletezem itt, hogy Ipolyit nem érheti támadás anyagának sokrétűsége miatt, tanulmányának szövevényességéért s a megkezdett történeti fonálnak folklorisztikai bonyolításáért. S itt Castrén nevét említve, akinek finn mitológiai előadásai svédül és németül halála után 1853-ban jelentek meg, közbevetőleg vessünk még egy pillantást a magyar és a finn mitológia ellentétes sorsára. Ipolyi hatalmas könyve egy magános ifjú bámulatos becsvágyából és szorgalmából született, de szinte előzmények nélkül s kissé alaktalan nagyotakarással. Castrén felolvasásai egyetemi katedráról hangzottak el egy korán megszakadt, de ragyogóan megfutott tudós pálya végpontjáról. Castrén felolvasásai német nyelven bejárták a világot, évtizedekre szólóan terjesztve az ismeretek jótékony világosságát az addig homályban maradt északi rokonnépekről. Ipolyi művét már megjelenése után egy évvel olyan támadás érte, hogy mint valami rossz álmot, csakhamar hazájában is siettek elfelejteni. Amazt a romantikus hírnév emelte, ámennek méltánylását megakadályozta a romantikus elfogultságot kifogásoló kíméletlen kritika. Ennek ellenére, ha megfelelő történeti távlatból nézzük értéküket, mégsem állíthatjuk, hogy Ipolyié elmarad Castron A Kalevala keletkezése. 261. sk.