Ethnographia • 81. évfolyam (1970)

Tanulmányok - Égető Melinda: A szőlő ültetése a Solt-vidéken 516—530

bujtás és a döntés csak a kipusztult tőkék pótlására szolgált. A szőlőiskola a kilencvenes évek előtt teljesen ismeretlen fogalom volt. Nagybirtokokon láttak először ilyet a solti parasztok. Egy ideig próbálkoztak is, de hamarosan felhagytak vele. A gyökeres vesszőről azt tartották, hogy nem olyan szívós az ebből nevelt tőke, mint a sima vesszőé. Helyette a kilencvenes évektől nagyobb mértékben elterjedt a gombázott (buktatva előgyökereztetett) sima vessző ültetése. A kévébe kötött vesszőket tövükkel felfelé árokba tették le és betakarták dudvával, szalmával, rá földet húztak. Néha meglocsolták. Két-három hét alatt a nap melegétől kis gyökérkezdemények képződtek a vessző végén. Ezt nevezték gombázott vesszőnek, de gyökeres vesszőnek is mondták. Az ültetni való vesszőt a parasztgazdák részben saját kipróbált szőlő­tőkéikről vették, részben pedig egymás között kézen-közön terjedtek a jónak tapasztalt fajták. E tekintetben a Solt-vidéken a racionalizálás sem hozott lényeges változást. Itt a parasztszőlőbirtokosok vesszőszükségletüket nem az állami szőlőtelepekről elégítették ki — mint ahogy az izsákiak, fülöp­szállásiak, szabadszállásiak tették, hanem továbbra is csak a mások által már kipróbált fajták iránt éreztek bizalmat és ezekből igyekeztek szerezni a tetővesszőt. így tehetős nagygazdák elmentek más faluba, ahol úgy hallották, jól termő szőlők vannak, pl. Dabról, Dömsödről Szigetszentmártonba jártak. A hartaiak, ordasiak, dunapatajiak Izsákra, Csengődre, Fülöpszállásra, Kis­kőrösre jártak vásározni. Mivel éppen ezeken a helyeken jelentősen fellendült a szőlőtermelés, vesszőszükségletüket ezúton szerezték be. Az ordasiak, patajiak a századfordulón ,,tusó sérül való kadarkát" is ültettek sokat. A szekszárdiak kévébe kötve, kocsiszám hozták az ültetnivaló vesszőt. Mentek végig a falu­kon, Ordastól elkezdve végig a kalocsai szállásokon. Kiabálták, hogy ,,Vesz­szőt vegyenek !" — „Úgy árulták, mint a dinnyét." A filoxéra-vészt követő nagy szőlőtelepítési hullám egyik fő jellemzője volt a racionális művelés bevezetése. A hatótényezők olyan intenzívek voltak, hogy egyetlen terület sem vonhatta ki magát alóla. A filoxéra cezúraként lezárta az extenzív művelés korszakát és teret biztosított a modern, intenzív művelésnek. Bár vidékünk a filoxéra-vész utáni nagy szőlőtelepítési hullám ellenére sem vált monokultúrás területté, de az ideiglenes konjunktúra által teremtett lehetőségeket igyekeztek kihasználni a termelők. Nem kipusztult öreghegyeket telepítettek újjá, hanem az addig hasznosítatlan futóhomokos területeket vonták be a termelésbe. Azokban a községekben, ahol a korábban a rossz, homokos földek alig biztosították a lakosság megélhetését (Apostag, Dunavecse, de Szalkszentmárton és Dömsöd is, a homokhátsági községekről nem is beszélve) az új szőlőtelepek termőre fordulásával jelentős anyagi fellendülés következett be. ÉGETŐ MELINDA IRODALOM A dunai Alföld. Magyarország tájföldrajza. I. Szerk.: Dr. PÉCSI Márton. Bp. 1967. ANDRÁSFALVY Bertalan 1954: A pátyi Pincehegy. NE — 1957: A vörösbor Magyarországon. NE BALOGH István 1965: A paraszti gazdálkodás és a termelési technika. In: A parasztság története Magyarországon a kapitalizmus korában 1848 — 1914. Szerk.: SZABÓ István. Bp. I.

Next