Ethnographia • 82. évfolyam (1971)
Könyvszemle - Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967—68. (Kőhegyi Mihály) 112—115
A XVI—XVII. századi kiviteli árufajtáink megoszlása és értéke — a marhakereskedelmet kivéve — jórészt feltáratlan problémának számít. Különösen keveset foglalkoztak azzal a kérdéssel, miként alakult kivitelünk gazdasági és társadalmi bázisa. Pedig minket elsősorban éppen a nagybirtok és a paraszti árutermelés mikéntje, aránya, termelékenysége érdekelne. N. Kiss István most dolgozatában három területet vett vizsgálat alá, vont le belőle értékes következtetéseket. Elsőnek a Zrínyiek kezén levő uradalmak helyzetét elemzi. A Zrínyi-vagyon elkobzása után, az ún. kamarai igazgatás idejéből, különösen az 1570 - 80 közötti időszakból, igen sok urbárium, összeírás, terméskimutatás, elszámolás és értékbecslés maradt ránk. Elég pontos adatok állanak rendelkezésünkre úgyszólván minden nagyobb birtokról. A Kamara, mely 1570-ben megszerezte a Zrínyiek régóta irigyelt jövedelmét, azt továbbra is biztosítani akarta s ezért érintetlenül hagyta azok gazdaságpolitikáját: mind a birtokszervezet, mind a termelési módszer változatlan maradt a Zrínyi-riadalmakban. Ezért tekinthetjük a fenti iratanyag adatait a Zrínyi-birtokoknak a kobzás előtti, gazdasági-társadalmi viszonyaira nézve jellemzőnek és hitelesnek. A muraközi uradalomban a majorsági szántók elég nagy részét bérbe adják, vagy egyszerűen pusztán hagyják, saját igaerőt csak annyit tartanak, amennyi éppen elég a művelés alatt álló területhez. Nem csoda, hogy az össztermést tekintve búzából és árpából sokkal többet, de még a legfontosabb majorsági termékből, a rizsből is hétszer annyit termelnek a jobbágyok, mint az uradalom. Az uradalmi gabonakészletnek alig van piaci jelentősége. Valamennyi Zrínyi-birtokon igen nagy gondot fordítanak a szőlőművelésre. Nemcsak a muraközi uradalomban,de a belsőszlavóniai vagy dalmát birtokokon is mindenütt találunk allodiális szőlőket. Általában robotban műveltetik a szőlőket, de az helyenként megváltható pénzzel vagy borral. Az allodiális hozam az uradalmi borkészlet 25%-át fedezi, a többit a paraszti adóbor biztosítja. Mindezt összevetve az allodiális árutermelésről a következőket állapíthatjuk meg: a gabonaeladás minimális, az uradalmi bor zömét a földesúri kocsmahálózat nyeli el, a tehenészet és juhászat fölös termékei a helyi piacra kerülnek. Nem a klasszikus értelemben vett allodiális termékek (gabona és bor) játsszák tehát a főszerepet a Zrínyiek külkereskedelmében. Kereskedelmi tevékenységük két legfőbb ága — a tranzit marhakereskedelemben játszott szerepükön kívül — a vas- és faexport. A tengerparti birtokokhoz egész sor kikötő tartozott, mögöttük, mint gazdasági hátország, mintegy 100 kilométer hosszú sorban kizárólag az ő birtokaik sorakoznak. Kikötőiken keresztül a Zrínyiek jelentős importforgalmat bonyolítottak le a horvát és magyar megyék, valamint a Balkán felé. Elsősorban tengeri sót hoztak be, továbbá olasz textíliát, olívaolajat és majolika edényt. A jól kiépített raktárhálózat a tengerparttól az uradalmi központok tárházain át egészen a muraközi majorságokig húzódott. Döntő fontosságú probléma volt a szállítás megszervezése. A paraszti robotmunkát elsősorban, sőt egyes uradalmakban szinte kizárólagosan, fuvarozásra vették igénybe. A kikötők forgalmát nem az uradalmi tisztek, hanem külön kereskedelmi ágensek intézték, akik hagyományosan a dalmát szerzetesek közül kerültek ki. Annak ellenére, hogy birtokaikból és kereskedelmük hasznából a Zrínyiek nagy jövedelemre tettek szert, nem került sor tőkefelhalmozásra, mert az uradalmi és kereskedelmi tevékenységből származó készpénzbevételeket óriási katonai kiadások terhelték. Zrínyi Miklós és Péter jövedelmének nagy részét arra költötte, hogy a császári haderő helyett védje Horvát-Szlavónországot és Magyarországot. A bécsi udvar cserébe kapott hálája közismert! Persze nem mindegyik főúr vállalta a Zrínyiek honvédő szerepét, így például kortársuk, a szerző által másodikként vizsgált, Mikulich Sándor sem. A kelet-magyarországi borexportban is jelentős készpénzvagyon halmozódott fel, mint pl. gróf Csáky István viszonylag kis tarcali uradalmában, de ezt a tőkét a felvásárlás, a bőre külföldi költekezés, a politikai érvényesülés útjának egyengetése (magyarul: vesztegetés) forgácsolták szét és szívták fel. A magyarországi faekeket a hazai és nemzetközi kutatás KOVÁCS László munkáiból ismeri. (A Néprajzi Múzeum magyar ekéi. Budapest, 1937. — Uő.: Ackergeräte in Ungarn. Ungarische Jahrbücher, 1938.). Az ő alapvető osztályozása óta a környező államok eketípusait is jobban megismerhettük. A horvátországi ekéket (BRANIMIR Bratanic: Orace Sprave u Hrvata. Zagreb, 1939.) és a mai Szlovákia területéről származó típusokat (PODOLÁK Ján: Prisperok kotuchu pracích nástrojov na Slovensku. Slovensky národopis, 1956. 45 — 77. — Uő.: Sposoby obrábanie rody a sejby obilnin v údoli horného Hrona. Agrikultura, 1963. 9 — 39. — URBÁNCOVA Viera: K vyvaju slovenského orného národia na základe matériám z muzeálnych zbierok. Slovensky národopis, 1961. 25 — 45. — HYDKO Ján: Orné národie zbierky v Slovenskom. Národnom Múzeu v Marline a v múzeách na Slovensku. Martin, 1967.) jó leírások tették hozzáférhetővé. Az erdélyi anyagot sem kell nélkülöznünk (IFJ. Kós Károly: Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának faekéi. Kolozsvár, 1947.). BALASSA Iván újra visszatért ehhez a mezőgazdasági termelés szem. 8 Ethnographia 1071/1