Ethnographia • 93. évfolyam (1982)
Tanulmányok - Földes László: "A vándorló Erdély." Történeti-néprajzi vizsgálatok az Erdély-Havasalföld közötti transhumance-ról. 353—389
más szóval a takarmánytermelés adott szintjén nem lett volna lehetőség. E legelő váltó extenzív juhtenyésztés egy sajátos gazdálkodó típust alakított ki Dél-Erdélyben, amelyet az egykorú hivatalos írások magyarul juhosgazdáknak, a német nyelvűek Schafbauer-oknak, Schafoeconomoknak, Schafwirt-eknek, Viehwirt-eknek neveznek. A juhosgazdáknak házból, udvarból, némi kertből álló telkük volt, ott élt és gazdálkodott a család, tulajdonképpeni vagyonukat, gazdasági alapjukat azonban a havasokon és a román Alföldön tartott juhállomány alkotta. A téli legelőkre a nyájakat csak férfi pásztorok kísérték el. Nyáron a havasokon egyes vidékeken egész családok éltek fenn az esztenákon, más vidékeken viszont nőknek esztenákon való tartózkodását a szokásjog egyenesen tiltotta. A juhosgazdáknak és pásztornépségnek azonban mindkét változat esetén állandó lakhelyeik voltak a környező falvakban. Az állattartásnak ez a módja, amikor szilárdan megtelepedett (s többnyire paraszti gazdálkodást folytató) népesség állatait magashegyi és síkvidéki legelők évszakosan váltogatott kihasználásával, egész évben külterjesen tartja — jól ismert a pásztorkodás kutatók előtt. A szakirodalom a pásztorkodás egyik alapformájaként lassan nemzetközivé váló kifejezéssel transhumance terminus technicusszal jelöli. Fogalmának körülhatárolásakor egyrészt a nomadizmussal, más oldalról az Alpwirtschafttal szokták szembeállítani. A nomadizmustól különbözik mindenekelőtt azáltal, hogy itt állandó település van, s hogy a nyájakat csupán a pásztorok és nem „egész" közösségek (családok, családközösségek vagy nagyobb társadalmi egységek) kísérik. Az Alpwirtschaft-tól mindenekelőtt az különíti el, hogy a teleltetés extenzív, rideg módon történik (míg az Alpwirtschaft rendszerében a jószágokat a ház melletti birtokon istállózva teleltetik). E legfőbb vonásokon kívül természetesen még sok tartalmi jeggyel lehet a transhumance fogalmát gazdagítani és árnyalni, s egyéb specifikus vonásokkal is aláhúzni a vándorpásztorkodás más formáitól való különbségét. A transhumance-t a pásztorkultúrák genetikus fejlődéssorában is fontos közbülső tagnak tekintik: egyik feltevés szerint a nomadizmus és Alpwirtschaft közötti evolúciós tag, mások szerint a nomadizmus transhumance-n keresztül Alpwirtschaft-szerű formából jött volna létre. Mindenesetre tény, hogy a transhumance az állattartásnak egyik, térben és időben elterjedt, alapvető formáját jelenti. " A román transhumance a XIX. században még nagy arányokban egzisztált, a XX. század fordulójától a meginduló néprajzi kutatás még formai teljességében ragadhatta meg, írhatta le. Igen gazdag az írott történeti forrásanyaga is, és egészen egyedülálló, hogy róla nagy történeti-statisztikai forrásanyag áll rendelkezésre. Ez abból adódott, hogy itt a nyári legelőterületek nagy részét országhatár választotta el a téli legelőktől. Amikor a nyájak és pásztoraik a téli legelőkre vonultak, a határon számba vették őket, és ezenkívül is mindkét oldalon különböző összeírásokba, adótabellákba kerültek a vándornyájak. Jelen dolgozat megírására is az adott alkalmat, hogy egy ilyen, eddig publikálatlan átfogó összeírás került felszínre az Országos Levéltárban. Dolgozatom nóvumot ennek az anyagnak a bedolgozásával hoz. Kedves kötelességemnek teszek eleget, amikor itt is kifejezem köszönetemet TRÓCSÁNYI Zsolt levéltárosnak, aki e forrásokra a figyelmemet felhívta. A forráscsoport az Erdély — Havasalföld közötti transhumance-ra vonatkozik, az 1830-as évekből. Mielőtt rátérnénk taglalásukra, szükségesnek látjuk, hogy problematikánkat tágabban keretezzük, mégpedig három vonat-