Ethnographia • 128. évfolyam (2017)
2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK ÉS KÖZLEMÉNYEK - Pócs Éva: A magyar táltos és a honfoglalás kori samanizmus. Kérdések és feltevések
Pócs Éva A MAGYAR KUTATÁS TÁLTOSKÉPE A sámánizmus mind az uráli, mind az altaji népek életében fontos szerepet töltött be, ezért a magyarság nyelvi és történeti múltjának fokozatos felderítése magával hozta, hogy a magyarok „pogány” vallásában is keressék nyomait. Már Comides Dániel régi magyarok vallásáról, latin nyelven 1791-ben publikált művei óta folyamatosan napirenden volt a kereszténység előtti mitológia rekonstruálásának, vagy legalábbis a „keleti eredetű” vallási jelenségek fellelésének az óhaja. E törekvések a romantika európai eszmevilágába kapcsolódtak, a nemzeti identitáskeresés jegyében, így a kutatás bizonyos szimbolikus, az identitástudatot is szolgáló ideológiai töltetet is kapott: az a törekvés, hogy a magyarok vallása rendelkezzék valamely sajátos, az európaitól megkülönböztető keleti vonással, implicite ott élt a kutatás hátterében. Ez is egyik oka annak, hogy mind a mai napig kutatók sora vallja, hogy a magyarság kereszténység előtti vallása a sámánizmus volt, vagy legalább valamilyen formában a sámánizmus is része volt a vallásnak, és létrejött egy nem csak valós elemekből felépített, kissé nosztalgikus, illuzórikus sámánizmus- illetve táltoskonstrukció, amelynek felépítésében akarva-akaratlanul a legkiválóbb kutatók is részt vettek. A pogány magyar sámán szerepére a táltos választódott ki, aki eleinte mint áldozatokat bemutató pap jelent meg az ősvalláskutatók munkáiban, például Ipolyinál, ugyanígy Horváth Jánosnál, Kállay Ferencnél, Csengery Antalnál is. Ipolyi a feltételezett áldozópap alakjához már hozzárendelte a korabeli táltoshiedelmeket: a foggal születés, a hét éves korban meghaló táltosgyerek, a viaskodás képzeteit, a kincsásó gyakorlatot, valamint a táltosló mesei motívumát is. Mindemellett ő még nem kapcsolta a táltos alakját és tevékenységét a sámánizmus fogalmához. Kállay Ferenc 1861-ben, Csengery Antal 1884-ben már említette a török népek sámándobját, a pogány magyar táltosra is vonatkoztatva, a dob azonban kulcsszerepet Sebestyén Gyula - ilyen értelemben korszaknyitó - 1900-as „varázsdob”-cikkében kapott.10 E tanulmány indította el a kutatói elképzeléseknek azt a mai napig tartó áradatát, amely szerint a táltos nevű varázsló a magyar néphitnek illetve nem-keresztény vallási . A sámánizmus fogalmát e tanulmányban a magyar samanizmus-kutatókat követve abban a Vajda László által is kifejtett szűkebb értelmezésben használom, amely szerint ő javasolja, hogy sámánizmusnak provizórikusan csak a szibériai/észak-középázsiai népek kultúrájának „sámánizmus” komplexumát tekintsük. Ennek jellemző elemei: túlvilági utazás extázisban; a dob fontos szerepe az extázis keltésében; viaskodás sokféle formában, meghatározott motivációval; a bevatás során betegség, szimbolikus halál (Vajda 1959). Vajda meghatározása nem tér ki rá, de fontosnak tartom figyelembe venni a sámánizmus nyilvános, rituális performansz jellegét, illetve még tágabban: közösségi szerepét is. 5 Cornides művének részletei: Diószegi 1971: 17-32. 6 Lásd erről Fodor István összefoglaló tanulmányát és az általa hivatkozott kutatókat: Fodor 2003: 343-344. 7 Lásd Ipolyi 1854:447-452; illetve a lásd a részleteket Horváth János 1817-ben, Kállay Ferenc 1861- ben, Csengery Antal 1884-ben közzétett munkáiból: Diószegi 1971b: 54-57.; 87-96.; 265-294. 8 Ipolyi 1854: 234-237.; 447-52. 9 Diószegi 1971b: 87-96.; 291. 10 Sebestyén 1900.