Európai Idő, 1992 (3. évfolyam, 1-50. szám)

1992-01-08 / 1-2. szám

NAGY ÁLDÁS VOLT, HOGY ELKERÜLHETTEM A PÁRTTAGSÁGOT (Interjú CS. GYIMESI ÉVÁVAL, a politikából való visszalépésről és az autonóm keresztény személyiség kérdéséről) . Elsősorban az­t szeret­ném tudni, hogy a hetve­nes évektől kezdődő disszi­­densi magatartásodon és diákjaidat menteni próbáló beadványaidból, diktatúra­­ellenes állásfoglalásaidból következő folyamatos poli­tikai jelenléteden túl, ho­gyan kerültél a gyakorlati­­politika színterére? Szük­ségszerű következménye volt-e előbbi alapállásod­nak, amely erkölcsi-teore­tikusi világszemléletedből eredt? — A­ fordulat előtt, nyilván, erkölcsi megfontolásból tettem, amit tettem. Hallgatóink kihelyezésének ügyét taná­ri felelősségtudatból próbáltam képvi­selni. Hiszen a munkánk értelmét tet­te kérdésessé az a gyakorlat, hogy ő­­ket a Kárpátokon túlra helyezték. A tanszéken végül is szerencsés hely­zetben voltam. Nagy áldás volt, hogy elkerülhettem a párttagságot. És az irodalmi kérdések tág teret engedtek világszemléletem kifejezésének. Soha­sem kellett azt mondanom, amiről nem voltam meggyőződve, és írni is csak olyasmit írtam, amivel teljesen azono­sulni tudtam, így sikerült megőriznem a belső egyensúlyt. Az Ellenpontok se­gített radikalizálódni, azután váltam aktívabbá, miután átestem a tűzke­resztségen, s rájöttem arra, nem tud­nak ártani igazából annak, aki szilár­dan meg van győződve az igazáról. Nyolcvanhárom után már minden nap ajándék volt, amit az egyetemen tölt­hettem, a politikai cselekvés kockáza­tos volt, de megérte. Jó volt együtt lenni a Limesben, kapcsolatba kerülni Doina Corneával, szerkeszteni a Kiáltó Szót. Megérte. Mindez azonban elsősorban úgy te­kinthető, mint egy értelmiségi védeke­zése az erkölcsi megfiasonlás ellen. A fordulat után egy ideig ugyancsak­­ erkölcsi megfontolásból maradtam va­lamiféle politikai szerepben, de vilá­gosan láttam: nem filoszokra lesz ott szükség. Az első igazi választáskor, a februári közgyűlésen kértem a kolozs­váriakat, ne jelöljenek a választmány­ba. A szakemberképzés legalább olyan fontos a magyarságnak, mint a poli­tikai, emberjogi küzdelem. Akkor arra hivatkoztak sokan, hogy szimbó­lum vagyok, erkölcsi nyomásra vállal­tam szerepet, s egy ideig aztán az or­szágos elnökség tagja voltam. Visszatekintve, most úgy látom, jól érzékeltem az akkori valóságot. Először is tudtam, hogy ezután jön a neheze, a káosz. Még akkor decemberben je­leztem, hogy ellenzékiségre kell be­rendezkednünk. Január kilencedikén már a vérontások előszele is megcsa­pott. Elkezdődött egy térkép körüli hisztéria. Egy darabig úgy éreztem, vállalnom kell az RMDSZ-en belüli szerepeket és a magyar—román viszony rendezé­sében is úgy tűnt, hogy tehetek vala­mit. — Megvallom őszintén, másodiknak az önkéntes visszavonulásra vonatkozó kérdés következett volna. Nem a hírlapírói kíváncsi­ság vezet e kérdésre, ha­nem az aggályaim arra vo­natkozóan, hogy annak az embernek, aki erkölcsi ma­gatartásával éveken keresz­tül biztos tájékozódási pon­tot jelentett nemcsak diák­jainak, de sok magyar gon­dolkozó számára is, sza­bad-e most visszavonulni? — Visszavonulásomnak két oka van. Az egyetemi tanársághoz egész ember kell. Bántott, hogy nincs időm a hall­gatókkal foglalkozni, nem tudtam any­­nyit adni, amennyit szerettem volna. A másik ok: tág összefüggésekben gon­dolkodva, nem tudtam egyértelműen azonosulni az RMDSZ-en belül kiala­kult egyetlen iránnyal sem. Meg va­gyok győződve arról, hogy a romá­niai magyarság az érdekcsoportokat és világnézeteket tekintve, pontosan olyan összetett, mint bármelyik társadalom. Az érdekvédelmi szervezet így, ahogy van, nem fejezi ki ezt a differenciált­ságot. A második Kongresszuson azt vet­tem észre, hogy mintegy kívülről, e­­lemző módon látom az egészet, nem vagyok érdekelt az ott folyó pozíció­harcokban, a valódi problémák pedig, amikhez hozzá tudnék szólni, elsikkad­nak. Sem radikálisnak, sem mérsé­keltnek nem érzem magam, nem tu­dok ezekkel azonosulni A politikai magatartás helyett valamiféle szemlé­lődő pozícióm alakult ki. Lehet, hogy ez valóban emléleti alkatra vall, ezért neveztek katedra-politikusnak, aki „el­szakadt a valóságtól“. Nem érzem azt, hogy elszakadtam volna, sőt. De úgy látom, sem jó irány­ban nem tudom a dolgokat befolyá­solni, sem megakadályozni nem tudok rossz irányú folyamatokat. Az aradi KOT után különösen éreztem ezt. Szerintem felelőtlenség úgy politi­zálni, hogy nem tudjuk, kiket képvi­selünk. Nem mértük fel a romániai magyarság helyzetét szociográfiai igény­nyel. Nem mértük fel, milyen törté­nelmi tehertételekkel kell szembenéz­nünk, hogy ne álmodjunk merészeb­bet, mint amilyet lehet. Hogy ne utó­piákban, hanem reális célokban gon­dolkodjunk. A magyar értelmiség min­dig hajlamos volt messianisztikus ál­mokat dédelgetni. De bármilyen jóhi­szemű népboldogítás voluntarista vágy­­áso­n, ha nem vetünk számot a valódi, nagyon is differenciált, egyénekre le­bontott érdekeltségekkel és reális le­hetőségekkel. Félek, hogy kisajátítjuk az igazságot, azt hisszük, hogy lehet homogén közösségben gondolkodni, biz­tosan tudni, hogy mi kell a kisebb­ségnek, miközben nincs egyetlen igaz­ság, hanem csak különböző igazságok, részérdekek vannak. A minden áron való egység bűvöletében megfeledke­zünk különböző rétegek és személyek mindennapi gondjairól, érdekeiről. Mi­közben mindent megígértünk a romá­niai magyarságnak, s azt hittük, rö­vid időn belül megvalósítjuk, mi ma­gunk is hozzájárultunk az általános ki­ábrándulás bekövetkezéséhez. S mint­hogy a magyar szalmaláng-effektus nálunk is érvényes, most teljessé lett a csődhangulat. Ha kisebbre méretez­zük a kezdeti álmokat, ha helyesebb, türelmesebb taktikára szorítkozunk, kisebb lenne az elkeseredés. Szóval, a tanulság az, hogy ismer­nünk kellene a valóságot. Szakértői testületekre lenne szükség. Nem aka­rok dilettánsként részt venni a poli­tikában, mentem a lelkiismeretemet ismét, mondhatnám így is.­­ Legtöbb beszélgetőpart­neremnek feltettem már, de azt hiszem, itt különös súllyal bír a következő kér­dés: Hamvas Béla a ma­gyar szellem összetevőit és a magyar politikát, annak eredményeit felmérve, a következő megállapítást te­szi közismert­et Géniuszá­ban: „Senkinek, aki a szellemiség birtokában volt, eszébe sem jutott, hogy a politikát nem megtagadni kell, hanem tiltakozni a politika és a morál szétvá­lasztása ellen.“ Erről mi a véleményed? — A magyar politikai gyakorlatról azt szokták mondani, hogy túlzottan becsületes. Az egyenesség, a korrekt­ség úgymond, nem mindig célraveze­tő. Mindig arra figyelmeztetnek egye­sek, hogy ne higgyünk a hatalomnak, ne higgyünk a többség képviselőinek, mert mindig rossz volt a tapasztala­tunk. Szerintem nem az a baj, ha e­­gyenes az ember, azaz, ha erkölcsi alapon politizál. Nagyobb baj az, ha hiányzik a partner vagy ellenfél iránti empátia.­­ Úgy látom, mi nem ismerjük eléggé azokat, akikkel együtt élünk. Időnként meg is fogalmazzák egyesek, hogy nem akarják megismerni őket, már kiis­merték, úgymond. Némileg érthető ez az elkeseredett elzárkózás. De lehetet­len hatékony dialógust folytatni úgy, hogy nem ismerjük a másikat, a má­sik szempontjait, s nem is törekszünk erre. Az okos taktikához ez is hozzá­tartozik. Nem­ beszélve arról, hogy ez is az erkölcsi alapot szilárdítja. Csak­hogy mi görcsösen merevek vagyunk. S végül: úgy látom, hiányzik a kellő önkritika. Csak a másik hibáit va­gyunk hajlandók észrevenni. — Szőcs Géza a Csíksze­redai RMDSZ-elnökség ta­lálkozóján, a székelyföldi autonómiakérdéssel kapcso­latosan fölvetette, hogy ed­dig mindenféle autonómia­­igényünknek hangot ad­tunk, csak a személyi au­tonómiánk, a tudati és a lelki autonómiánk megszer­zése érdekében nem emelte fel a szavát még senki sem. Nem ennek a kérdés­nek az ignorálása veze­tett-e ahhoz a légkörhöz, amelyben úgy érzed, hogy jószándékú törekvéseid nem találnak kellő visszhangra az RMDSZ-ben? Nem ar­ról van-e szó, hogy a dik­tatúra utáni személyisé­günk, amelynek eddigi au­tonóm jegye egyedül az el­lenállásból állt, még most sem érzi önmagáért fele­lősnek és döntőképesnek önmagát? — A személyiség autonómiájának nem kedvezett a diktatúra, valóban. De mint látható, ebben a kisebbségi hely­zetben, ebben a védekező, görcsös álla­potban, amiben vagyunk, ebben sem tud a személyiség igazán felszabadul­ni. Sőt. Úgy néz ki, hogy a meghatá­rozó ideológiánk ma is kollektivista ideológia: minden egyéni vagy csoport­­érdeket alá akar rendelni egy e­­gésznek. Pedig, mint mondtam, a ki­sebbség sem homogén. A transzilva­­nizmusnak állítólag liberális hagyomá­nyai vannak. De nem látszik. Világnézetem szerint a személyiség a központi érték- A személyiség integri­tása nem rendelhető alá semmilyen közösségnek. Az embernek nyilván ér­deke, hogy valahova tartozzék, de az is, hogy harmóniában éljen a közössé­gével. Szabadságának feláldozása csak önkéntes lehet. Csak a felajánlott szol­gálat az, ami számonkérhető. Félek, hogy azt az elnyomást, ami a többség felől érint bennünket, növeli az a több­letelnyomás, amit a kisebbségi közös­ség nevében gyakorol a kisebbségi­­­kép­viseletnek nevezett elit. Ez most na­­gyon kegyetlenül hangzik, de így van. Megfigyelhető, hogy az autonóm tö­rekvésekkel szemben érvényesül bizo­nyos kisebbségi önkorlátozás, amit az elitcsoportok egyébként többnyire jó­hiszeműen gyakorolnak azok felett, a­­kik valahogy kilógnak a sorból. Olyan kezdeményezésekre gondolok itt, ame­lyek veszélyeztetni látszanak már ki­alakult intézményeket. (A székely auto­nómia kérdése más lapra tartozik, de arra is érvényes, hogy képtelenek va­gyunk kezelni az ilyen helyzeteket, mert egyszerűen képtelenek vagyunk a helyes dialógusra, s a demokráciát, a többségi erőszakot érvényesítjük ott, a­­hol a türelmes, párbeszéd segítene in­kább.) A kisebbség kollektivista ideológiája ugyanakkor szükségképpen nemzeti ideológia, aminek megvannak a maga csapdái. Időnként nem vesszük észre, hogy mennyire elfogultak vagyunk. Ta­buink vannak, amiknek megnevezése eretnekségszámba megy. Nincs önkriti­kánk, nem nézünk szembe saját hi­báinkkal. — Sajnos, ezt a szelle­met nem közvetíti egyhá­zunk sem teljes komplexi­tásában. Többnyire fiata­lokkal együtt járva temp­lomba, megfigyeltem, hogy sok esetben a tanítás, amit , papjaink hirdetnek (közve­títenek) nem segíti fiatal­jainkat személyi autonó­miájuk kiépítésében, a fe­lelős cselekvés, a szemé­­­­lyes éberség tudatának rea­lizálásában, holott a ke­resztény tanításban épp annyira jelen van a fele­lősségtudat hangsúlyozása, az éber jelenlét szükséges­sége, mint a szeretet fon­tosságának­­ kérdése. Egyes papok egyfajta személyes jelenlétről lemondó miszti­cizmus felé irányítják fia­tal híveik gondolkozását. — A kereszténységben a személyiség értéke a maga helyén van. Nem sik­kad el. Isten mindenkit a maga ne­vén szólít, a­­ méltóság végül is ebből vezethető le. A személyiség egyensú­lya a közösség érdeke is. Csak az tud használni a világnak, aki rendben van önmagával — mondja valahol Németh László. Nekünk érdekünk, hogy erős, kiegyensúlyozott, derűs emberek alkos­sák a romániai magyar népességet. Nem világfájdalmas, szorongó, komp­lexusokkal küzdő emberek. Ehhez szük­ség van nagyon prózai dolgokra is: se­gítsük az embereket a hétköznapi bol­dogulásiján, abban, hogy tudjanak a földjükön gazdálkodni, tanuljanak meg vállalkozni. Minden tehetős ember köz­vetve a közösség javára van. Hiszen csak a vagyonos ember tud adakozni. Ne legyünk álszentek. A magántulaj­don nem szükségképpen átkos, áldás lehet, és nemcsak a család, hanem a tágabb közösség számára is. Mindannyiunk anyagi-szellemi va­gyonából tevődik össze végső soron a romániai magyarság vagyona. A gaz­dasági­­ nehézségek leküzdése sem meg­vetendő feladat. Nyomorgó, elkeseredett emberekkel nem lehet jövőt építeni, bizakodó fiatalságot kinevelni. Az a­­nyagi és a lelki épülés egyaránt fon­tos. A kereszténység szelleme nem zárja ki a liberális értékeket. Meggyő­ződésem, hogy nyitni kell ezek felé is. Kolozsvár, 1991. november 16. Az interjút készítette: KOZMA SZILÁRD A MAGYARSÁG GENETIKÁJA (folytatás előző számunkból) V. Magna Hungária. Valószínűleg a meginduló népvándorlások kényszer­í­­tették az ősmagyarokat arra, hogy a feltételezések szerint i.sz. 463 körül az urál keleti oldaláról a nyugati lejtők­re, a mai Bastariába keljenek át. Ezt nyugatról a Volga, északról a Káma, keletről a Belaja folyó határolta. A Magna Hungáriában eltöltött néhány száz év alatt alakulhatott ki a hét magyar törzs (Nyék, Megyer, Kürtgyar­mat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi) laza szövetsége. Az ősmagyarok egésze hoz­závetőleg 700-ig élt ezen a területen. Akkor a többség dél-délnyugat felé vándorolt (lásd a következő őshazát). Egy részük azonban Baskírban ma vdt, és őket találta még meg Julianus ba­rát 1236-ban, és ő adta a Magna Hun­gária nevet ennek az őshazának. A tatárok azonban még abban az évben lerohanták a volgai Bolgárországot, és az ott lakó „keleti“ magyarokat is el­pusztították vagy legalábbis szétszór­ták. A népvándorlások mozgatórugói csak­nem mindig hasonlóak voltak: az Á­­zsia szívében vagy keleti részén élő — Kelet (Mongoloid) nagyrasszhoz tartozó — népek véres küzdelmeinek a vesz­tesei Európa felé menekültek. Rövid idő alatt rendezték soraikat, és félel­metes hódítóként kezdtek terjeszkedni az Urál és a Kaukázus között nyugat felé, így kerültek kapcsolatba a ma­gyarsággal először a hunok (III—IV. században), majd az orogurok (V. szá­zad), az avarok (VI. század), a kazá­rok és az oguzok (besenyők és kunok). Ezek a belső-ázsiai eredetű népek ál­talában türk nyelvűek voltak és dön­tően a keleti nagyrasszhoz tar­tozó népcsoportokat foglalták maguk­ba Így az ősmagyarok új embertani és nyelvi-kulturális környezetbe kerül­tek. Az uzokat-jászokat az újabb ku­tatások alapján az Európai nagyrassz­hoz tartozó ősiráni népnek tartják. A nomád népek közötti gyakori háborúk sajátos láncreakciót (vagy domino-ef­­fektust) váltottak ki az Altájtól a Kár­pátokig terjedő régióban. A következ­mény a nomád népek többségének kényszerű helyváltoztatása volt, amely az ősmagyarok sorsát is meghatározta a kárpát-medencei honfoglalás előtt. «. VI. Levédia: I.sz. VIII. század köze­pén a hét magyar törzs délnyugat felé vándorolt, átkelt a Volgán és a Don folyón, majd 750—760 között az Alsó- Volga, Don, Donyec és az Azovi-ten­­ger közötti területen telepedtek le. Magna Hungáriából történő távozásuk közvetlen oka nem ismert, de az új szállásterület-keresés gyakori a nomád népeknél. Ennek hátterében, mint em­lítettem, a hadi helyzet változása vagy az állatállomány növekedése állt. Le­­védiában a „nagy“ szomszéd, a kazár birodalom hamarosan fennhatósága alá vonta a magyarságot. Itt kerültek a magyarok újra közelségbe a szarmaták utódaival, az alánokkal és szoros kap­csolatba az onogurokkal, akiket szokás onogur-bolgároknak, „fekete“, vagy ké­sőbb volgai bolgároknak nevezni. Az onogurok (bolgár-törökök) 463-ban ván­doroltak keletről a Kaukázustól észak­ra elterülő sztyeppére. 600 körül ön­álló birodalmat hoztak létre Kuvrát fejedelem vezetése alatt. Ez tíz törzs (on­g. tíz; ogur — törzs) szövetsége le­hetett. A török nyelvnek azt az. ősi változatát beszélték, amit jelenleg a volgamenti csuvaszok. Az onogur bi­rodalmat 650-ben azonban a kazárok megdöntötték, és ekkor három részre szakadtak. Egy csoportjuk a Volga- Káma torkolatvidékére vándorolt. Egy másik csoportjuk az Al-Duna területét foglalta el, és itt Aszparuh vezetésé­vel önálló államot hoztak létre. A dön­tő többség azonban a Don-Kubán­­é- HAJDÚ ZOLTÁN (folytatása a 4. oldalon)

Next