Európai Idő, 1992 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1992-01-08 / 1-2. szám
NAGY ÁLDÁS VOLT, HOGY ELKERÜLHETTEM A PÁRTTAGSÁGOT (Interjú CS. GYIMESI ÉVÁVAL, a politikából való visszalépésről és az autonóm keresztény személyiség kérdéséről) . Elsősorban azt szeretném tudni, hogy a hetvenes évektől kezdődő disszidensi magatartásodon és diákjaidat menteni próbáló beadványaidból, diktatúraellenes állásfoglalásaidból következő folyamatos politikai jelenléteden túl, hogyan kerültél a gyakorlatipolitika színterére? Szükségszerű következménye volt-e előbbi alapállásodnak, amely erkölcsi-teoretikusi világszemléletedből eredt? — A fordulat előtt, nyilván, erkölcsi megfontolásból tettem, amit tettem. Hallgatóink kihelyezésének ügyét tanári felelősségtudatból próbáltam képviselni. Hiszen a munkánk értelmét tette kérdésessé az a gyakorlat, hogy őket a Kárpátokon túlra helyezték. A tanszéken végül is szerencsés helyzetben voltam. Nagy áldás volt, hogy elkerülhettem a párttagságot. És az irodalmi kérdések tág teret engedtek világszemléletem kifejezésének. Sohasem kellett azt mondanom, amiről nem voltam meggyőződve, és írni is csak olyasmit írtam, amivel teljesen azonosulni tudtam, így sikerült megőriznem a belső egyensúlyt. Az Ellenpontok segített radikalizálódni, azután váltam aktívabbá, miután átestem a tűzkeresztségen, s rájöttem arra, nem tudnak ártani igazából annak, aki szilárdan meg van győződve az igazáról. Nyolcvanhárom után már minden nap ajándék volt, amit az egyetemen tölthettem, a politikai cselekvés kockázatos volt, de megérte. Jó volt együtt lenni a Limesben, kapcsolatba kerülni Doina Corneával, szerkeszteni a Kiáltó Szót. Megérte. Mindez azonban elsősorban úgy tekinthető, mint egy értelmiségi védekezése az erkölcsi megfiasonlás ellen. A fordulat után egy ideig ugyancsak erkölcsi megfontolásból maradtam valamiféle politikai szerepben, de világosan láttam: nem filoszokra lesz ott szükség. Az első igazi választáskor, a februári közgyűlésen kértem a kolozsváriakat, ne jelöljenek a választmányba. A szakemberképzés legalább olyan fontos a magyarságnak, mint a politikai, emberjogi küzdelem. Akkor arra hivatkoztak sokan, hogy szimbólum vagyok, erkölcsi nyomásra vállaltam szerepet, s egy ideig aztán az országos elnökség tagja voltam. Visszatekintve, most úgy látom, jól érzékeltem az akkori valóságot. Először is tudtam, hogy ezután jön a neheze, a káosz. Még akkor decemberben jeleztem, hogy ellenzékiségre kell berendezkednünk. Január kilencedikén már a vérontások előszele is megcsapott. Elkezdődött egy térkép körüli hisztéria. Egy darabig úgy éreztem, vállalnom kell az RMDSZ-en belüli szerepeket és a magyar—román viszony rendezésében is úgy tűnt, hogy tehetek valamit. — Megvallom őszintén, másodiknak az önkéntes visszavonulásra vonatkozó kérdés következett volna. Nem a hírlapírói kíváncsiság vezet e kérdésre, hanem az aggályaim arra vonatkozóan, hogy annak az embernek, aki erkölcsi magatartásával éveken keresztül biztos tájékozódási pontot jelentett nemcsak diákjainak, de sok magyar gondolkozó számára is, szabad-e most visszavonulni? — Visszavonulásomnak két oka van. Az egyetemi tanársághoz egész ember kell. Bántott, hogy nincs időm a hallgatókkal foglalkozni, nem tudtam anynyit adni, amennyit szerettem volna. A másik ok: tág összefüggésekben gondolkodva, nem tudtam egyértelműen azonosulni az RMDSZ-en belül kialakult egyetlen iránnyal sem. Meg vagyok győződve arról, hogy a romániai magyarság az érdekcsoportokat és világnézeteket tekintve, pontosan olyan összetett, mint bármelyik társadalom. Az érdekvédelmi szervezet így, ahogy van, nem fejezi ki ezt a differenciáltságot. A második Kongresszuson azt vettem észre, hogy mintegy kívülről, elemző módon látom az egészet, nem vagyok érdekelt az ott folyó pozícióharcokban, a valódi problémák pedig, amikhez hozzá tudnék szólni, elsikkadnak. Sem radikálisnak, sem mérsékeltnek nem érzem magam, nem tudok ezekkel azonosulni A politikai magatartás helyett valamiféle szemlélődő pozícióm alakult ki. Lehet, hogy ez valóban emléleti alkatra vall, ezért neveztek katedra-politikusnak, aki „elszakadt a valóságtól“. Nem érzem azt, hogy elszakadtam volna, sőt. De úgy látom, sem jó irányban nem tudom a dolgokat befolyásolni, sem megakadályozni nem tudok rossz irányú folyamatokat. Az aradi KOT után különösen éreztem ezt. Szerintem felelőtlenség úgy politizálni, hogy nem tudjuk, kiket képviselünk. Nem mértük fel a romániai magyarság helyzetét szociográfiai igénynyel. Nem mértük fel, milyen történelmi tehertételekkel kell szembenéznünk, hogy ne álmodjunk merészebbet, mint amilyet lehet. Hogy ne utópiákban, hanem reális célokban gondolkodjunk. A magyar értelmiség mindig hajlamos volt messianisztikus álmokat dédelgetni. De bármilyen jóhiszemű népboldogítás voluntarista vágyáson, ha nem vetünk számot a valódi, nagyon is differenciált, egyénekre lebontott érdekeltségekkel és reális lehetőségekkel. Félek, hogy kisajátítjuk az igazságot, azt hisszük, hogy lehet homogén közösségben gondolkodni, biztosan tudni, hogy mi kell a kisebbségnek, miközben nincs egyetlen igazság, hanem csak különböző igazságok, részérdekek vannak. A minden áron való egység bűvöletében megfeledkezünk különböző rétegek és személyek mindennapi gondjairól, érdekeiről. Miközben mindent megígértünk a romániai magyarságnak, s azt hittük, rövid időn belül megvalósítjuk, mi magunk is hozzájárultunk az általános kiábrándulás bekövetkezéséhez. S minthogy a magyar szalmaláng-effektus nálunk is érvényes, most teljessé lett a csődhangulat. Ha kisebbre méretezzük a kezdeti álmokat, ha helyesebb, türelmesebb taktikára szorítkozunk, kisebb lenne az elkeseredés. Szóval, a tanulság az, hogy ismernünk kellene a valóságot. Szakértői testületekre lenne szükség. Nem akarok dilettánsként részt venni a politikában, mentem a lelkiismeretemet ismét, mondhatnám így is. Legtöbb beszélgetőpartneremnek feltettem már, de azt hiszem, itt különös súllyal bír a következő kérdés: Hamvas Béla a magyar szellem összetevőit és a magyar politikát, annak eredményeit felmérve, a következő megállapítást teszi közismertet Géniuszában: „Senkinek, aki a szellemiség birtokában volt, eszébe sem jutott, hogy a politikát nem megtagadni kell, hanem tiltakozni a politika és a morál szétválasztása ellen.“ Erről mi a véleményed? — A magyar politikai gyakorlatról azt szokták mondani, hogy túlzottan becsületes. Az egyenesség, a korrektség úgymond, nem mindig célravezető. Mindig arra figyelmeztetnek egyesek, hogy ne higgyünk a hatalomnak, ne higgyünk a többség képviselőinek, mert mindig rossz volt a tapasztalatunk. Szerintem nem az a baj, ha egyenes az ember, azaz, ha erkölcsi alapon politizál. Nagyobb baj az, ha hiányzik a partner vagy ellenfél iránti empátia. Úgy látom, mi nem ismerjük eléggé azokat, akikkel együtt élünk. Időnként meg is fogalmazzák egyesek, hogy nem akarják megismerni őket, már kiismerték, úgymond. Némileg érthető ez az elkeseredett elzárkózás. De lehetetlen hatékony dialógust folytatni úgy, hogy nem ismerjük a másikat, a másik szempontjait, s nem is törekszünk erre. Az okos taktikához ez is hozzátartozik. Nem beszélve arról, hogy ez is az erkölcsi alapot szilárdítja. Csakhogy mi görcsösen merevek vagyunk. S végül: úgy látom, hiányzik a kellő önkritika. Csak a másik hibáit vagyunk hajlandók észrevenni. — Szőcs Géza a Csíkszeredai RMDSZ-elnökség találkozóján, a székelyföldi autonómiakérdéssel kapcsolatosan fölvetette, hogy eddig mindenféle autonómiaigényünknek hangot adtunk, csak a személyi autonómiánk, a tudati és a lelki autonómiánk megszerzése érdekében nem emelte fel a szavát még senki sem. Nem ennek a kérdésnek az ignorálása vezetett-e ahhoz a légkörhöz, amelyben úgy érzed, hogy jószándékú törekvéseid nem találnak kellő visszhangra az RMDSZ-ben? Nem arról van-e szó, hogy a diktatúra utáni személyiségünk, amelynek eddigi autonóm jegye egyedül az ellenállásból állt, még most sem érzi önmagáért felelősnek és döntőképesnek önmagát? — A személyiség autonómiájának nem kedvezett a diktatúra, valóban. De mint látható, ebben a kisebbségi helyzetben, ebben a védekező, görcsös állapotban, amiben vagyunk, ebben sem tud a személyiség igazán felszabadulni. Sőt. Úgy néz ki, hogy a meghatározó ideológiánk ma is kollektivista ideológia: minden egyéni vagy csoportérdeket alá akar rendelni egy egésznek. Pedig, mint mondtam, a kisebbség sem homogén. A transzilvanizmusnak állítólag liberális hagyományai vannak. De nem látszik. Világnézetem szerint a személyiség a központi érték- A személyiség integritása nem rendelhető alá semmilyen közösségnek. Az embernek nyilván érdeke, hogy valahova tartozzék, de az is, hogy harmóniában éljen a közösségével. Szabadságának feláldozása csak önkéntes lehet. Csak a felajánlott szolgálat az, ami számonkérhető. Félek, hogy azt az elnyomást, ami a többség felől érint bennünket, növeli az a többletelnyomás, amit a kisebbségi közösség nevében gyakorol a kisebbségiképviseletnek nevezett elit. Ez most nagyon kegyetlenül hangzik, de így van. Megfigyelhető, hogy az autonóm törekvésekkel szemben érvényesül bizonyos kisebbségi önkorlátozás, amit az elitcsoportok egyébként többnyire jóhiszeműen gyakorolnak azok felett, akik valahogy kilógnak a sorból. Olyan kezdeményezésekre gondolok itt, amelyek veszélyeztetni látszanak már kialakult intézményeket. (A székely autonómia kérdése más lapra tartozik, de arra is érvényes, hogy képtelenek vagyunk kezelni az ilyen helyzeteket, mert egyszerűen képtelenek vagyunk a helyes dialógusra, s a demokráciát, a többségi erőszakot érvényesítjük ott, ahol a türelmes, párbeszéd segítene inkább.) A kisebbség kollektivista ideológiája ugyanakkor szükségképpen nemzeti ideológia, aminek megvannak a maga csapdái. Időnként nem vesszük észre, hogy mennyire elfogultak vagyunk. Tabuink vannak, amiknek megnevezése eretnekségszámba megy. Nincs önkritikánk, nem nézünk szembe saját hibáinkkal. — Sajnos, ezt a szellemet nem közvetíti egyházunk sem teljes komplexitásában. Többnyire fiatalokkal együtt járva templomba, megfigyeltem, hogy sok esetben a tanítás, amit , papjaink hirdetnek (közvetítenek) nem segíti fiataljainkat személyi autonómiájuk kiépítésében, a felelős cselekvés, a személyes éberség tudatának realizálásában, holott a keresztény tanításban épp annyira jelen van a felelősségtudat hangsúlyozása, az éber jelenlét szükségessége, mint a szeretet fontosságának kérdése. Egyes papok egyfajta személyes jelenlétről lemondó miszticizmus felé irányítják fiatal híveik gondolkozását. — A kereszténységben a személyiség értéke a maga helyén van. Nem sikkad el. Isten mindenkit a maga nevén szólít, a méltóság végül is ebből vezethető le. A személyiség egyensúlya a közösség érdeke is. Csak az tud használni a világnak, aki rendben van önmagával — mondja valahol Németh László. Nekünk érdekünk, hogy erős, kiegyensúlyozott, derűs emberek alkossák a romániai magyar népességet. Nem világfájdalmas, szorongó, komplexusokkal küzdő emberek. Ehhez szükség van nagyon prózai dolgokra is: segítsük az embereket a hétköznapi boldogulásiján, abban, hogy tudjanak a földjükön gazdálkodni, tanuljanak meg vállalkozni. Minden tehetős ember közvetve a közösség javára van. Hiszen csak a vagyonos ember tud adakozni. Ne legyünk álszentek. A magántulajdon nem szükségképpen átkos, áldás lehet, és nemcsak a család, hanem a tágabb közösség számára is. Mindannyiunk anyagi-szellemi vagyonából tevődik össze végső soron a romániai magyarság vagyona. A gazdasági nehézségek leküzdése sem megvetendő feladat. Nyomorgó, elkeseredett emberekkel nem lehet jövőt építeni, bizakodó fiatalságot kinevelni. Az anyagi és a lelki épülés egyaránt fontos. A kereszténység szelleme nem zárja ki a liberális értékeket. Meggyőződésem, hogy nyitni kell ezek felé is. Kolozsvár, 1991. november 16. Az interjút készítette: KOZMA SZILÁRD A MAGYARSÁG GENETIKÁJA (folytatás előző számunkból) V. Magna Hungária. Valószínűleg a meginduló népvándorlások kényszerítették az ősmagyarokat arra, hogy a feltételezések szerint i.sz. 463 körül az urál keleti oldaláról a nyugati lejtőkre, a mai Bastariába keljenek át. Ezt nyugatról a Volga, északról a Káma, keletről a Belaja folyó határolta. A Magna Hungáriában eltöltött néhány száz év alatt alakulhatott ki a hét magyar törzs (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi) laza szövetsége. Az ősmagyarok egésze hozzávetőleg 700-ig élt ezen a területen. Akkor a többség dél-délnyugat felé vándorolt (lásd a következő őshazát). Egy részük azonban Baskírban ma vdt, és őket találta még meg Julianus barát 1236-ban, és ő adta a Magna Hungária nevet ennek az őshazának. A tatárok azonban még abban az évben lerohanták a volgai Bolgárországot, és az ott lakó „keleti“ magyarokat is elpusztították vagy legalábbis szétszórták. A népvándorlások mozgatórugói csaknem mindig hasonlóak voltak: az Ázsia szívében vagy keleti részén élő — Kelet (Mongoloid) nagyrasszhoz tartozó — népek véres küzdelmeinek a vesztesei Európa felé menekültek. Rövid idő alatt rendezték soraikat, és félelmetes hódítóként kezdtek terjeszkedni az Urál és a Kaukázus között nyugat felé, így kerültek kapcsolatba a magyarsággal először a hunok (III—IV. században), majd az orogurok (V. század), az avarok (VI. század), a kazárok és az oguzok (besenyők és kunok). Ezek a belső-ázsiai eredetű népek általában türk nyelvűek voltak és döntően a keleti nagyrasszhoz tartozó népcsoportokat foglalták magukba Így az ősmagyarok új embertani és nyelvi-kulturális környezetbe kerültek. Az uzokat-jászokat az újabb kutatások alapján az Európai nagyrasszhoz tartozó ősiráni népnek tartják. A nomád népek közötti gyakori háborúk sajátos láncreakciót (vagy domino-effektust) váltottak ki az Altájtól a Kárpátokig terjedő régióban. A következmény a nomád népek többségének kényszerű helyváltoztatása volt, amely az ősmagyarok sorsát is meghatározta a kárpát-medencei honfoglalás előtt. «. VI. Levédia: I.sz. VIII. század közepén a hét magyar törzs délnyugat felé vándorolt, átkelt a Volgán és a Don folyón, majd 750—760 között az Alsó- Volga, Don, Donyec és az Azovi-tenger közötti területen telepedtek le. Magna Hungáriából történő távozásuk közvetlen oka nem ismert, de az új szállásterület-keresés gyakori a nomád népeknél. Ennek hátterében, mint említettem, a hadi helyzet változása vagy az állatállomány növekedése állt. Levédiában a „nagy“ szomszéd, a kazár birodalom hamarosan fennhatósága alá vonta a magyarságot. Itt kerültek a magyarok újra közelségbe a szarmaták utódaival, az alánokkal és szoros kapcsolatba az onogurokkal, akiket szokás onogur-bolgároknak, „fekete“, vagy később volgai bolgároknak nevezni. Az onogurok (bolgár-törökök) 463-ban vándoroltak keletről a Kaukázustól északra elterülő sztyeppére. 600 körül önálló birodalmat hoztak létre Kuvrát fejedelem vezetése alatt. Ez tíz törzs (ong. tíz; ogur — törzs) szövetsége lehetett. A török nyelvnek azt az. ősi változatát beszélték, amit jelenleg a volgamenti csuvaszok. Az onogur birodalmat 650-ben azonban a kazárok megdöntötték, és ekkor három részre szakadtak. Egy csoportjuk a Volga- Káma torkolatvidékére vándorolt. Egy másik csoportjuk az Al-Duna területét foglalta el, és itt Aszparuh vezetésével önálló államot hoztak létre. A döntő többség azonban a Don-Kubáné- HAJDÚ ZOLTÁN (folytatása a 4. oldalon)