Evangélikus Népiskola, 1906 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1906-05-01 / 5. szám

150 lommal sietett Bécsbe, hogy gyógyulás helyett, egy pár órára rá, ott lehelje ki nemes lelkét. Hogy Diebold Károly mint tanító, miként töltötte be valóban ma­gasztos hivatását, arról elöljáróinak osztatlan dicséretén is magasztaló jelentésein kívü­l kartársainak elismerő tisztelete és tanulóinak megható szeretete tett leginkább tanúságot. A gyermekekkel rendkívül jól tudott bánni, játszva sajátították el nála a kijelölt anyagot. Módszere, modora egyaránt mintaszerű. Ott volt tanításában alkotó lelke és éppen azért valóságos művé­szetté is fejlesztette azt. Örökké a jobbat kutatta s ha megtalálta, növendékei javára alkalmazta is. Ő maga is folyton újításokon törte rend­kívül termékeny elméjét. Szabadalmazott számológépe páratlanul áll a hasonnant találmányok sorában s hogy iskoláinkban eddig felé nagyobb kelendőségnek nem örvend meg, annak oka talán csak az a körülmény, hogy a kortársak egy része nem mélyed bele kellőképen a mindenképen geniális találmány lényegébe s azért nem is tudja érdeme szerint érté­kelni a gondolkodó elme ezen gondolatfejlesztő képzetalkotó remekét. De az ifjú halottnak ezen ihletszülte alkotása túl fogja élni és előbb­­utóbb, de egész bizonnyal, az úttörő paedagógusok pantheonjába fogja bevezetni teremtőjét. Diebeldnak ezen legsikerültebb műve, de számtalan más, meglepő alkotó erőt eláruló készítményei és találmányai mindazt engedik sejttetni, hogy benne egy nagyra hivatott mechanikus és feltaláló veszett el, ki, ha sorsa nem a tanítói pályára rendeli, a társadalmat mindenesetre be­cses dolgokkal ajándékozta volna meg; de így örök kárára az emberiség­nek, szűk korlátok közt mozgó kis működési terén határozott, nagy fel­tal­álása és alkotó ereje nem tudott szárnyat bontani. Mivé lehetett volna, ha a szeszélyes véletlen a mérnöki és nem a tanítói pályára viszi!!! A­kivel érintkezett, mindenki megszerette, rokonszenves megjelené­séért, szerény, barátságos modoráért. Családja pedig valóságos imádattal csüngött rajta — s ime! a halál fagyos lehelete megcsapta és — le­törve egy sebes iramodásnak induló fényes pálya; szivünkben pedig egy pótolhatatlan veszteség keserű érzete........................... Felelet N. N. kartársunk kérdésére. K. L. Lapunk mai havi számában N. N. kartársunk egy kérdést intéz hozzánk, amely kérdés szinte magában foglalja már az arra adható egyedüli helyes feleletet és én meg vagyok győződve, hogy ezt a feleletet teljes egészében megalkotta magának a kérdést feltevő kartár­sunk is, csak szeretné azt más által is megerősítve látni. Nézzük tehát van-e különbség a felfogásunk között. — De mégis, mielőtt a dolog

Next