Evangélikus Népiskola, 1927 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1927-01-01 / 1. szám - Feladataink

l­ fogultságnak, szűkkeblűségnek és rosszindulatnak össze kell roppan­nia. Hangsúlyozom, a napirendről többé ez a kérdés le nem kerül. Ha mi elejtenők is, visszatérne magától, talán ép oly hívatlanul, mint ahogy jött, de annál követelőbb alakban. A tudomány kincseit elő­lünk féltékenyen elzáró Szézám kapujának, csikorogva bár, de előbb­­utóbb ki kell nyitnia. Egy másik, talán még súlyosabb feladat elé állít bennünket egy­házunkhoz való jogviszonyunknak a rendezése. Itt is, látszat szerint még igen sok akadály tornyosul önzetlen és becsületes törekvéseink elé. Mi felkínáljuk forrón szeretett egyházunknak munkakészségün­ket, tehetségünket, tudásunkat minden utógondolat és minden önös cél nélkül. Semmi mást nem akarunk, csak egyházunk jövőjén aka­runk építeni, annak boldogulását akarjuk előmozdítani. Szóval dol­gozni akarunk egyházunkért, hogy felviruljon, ismét nagy és tisztele­tet parancsoló legyen! Ehhez pedig az egyház adjon módot és­ alkal­mat és ne zárjon ki bennünket az alkotó munkából már azért sem, mert nincs, aki minket pótolhatna, a munkát helyettünk végezhetné. Ön­maga és jövője ellen vétene az egyház, ha alkotmánya sáncai mögé nem fogadná azokat, akik veteményes kertjét gondozzák. Nemcsak számbeli súlyunknál, de azon felbecsülhetetlen értéknél fogva is, melyet képviselünk, teljes tisztelettel bár, azonban hajlíthatatlan aka­rattal ragaszkodunk a memorandumunkban felsorolt minimális kíván­ságaink teljesítéséhez. Ha az ez évben esetleg összeülő zsinat törvényhozó testülete régi alárendelt helyzetünkből nem emel ki bennünket, vagy csak egy-két jelentéktelen engedménnyel intézné el a tanítóságot, ha ahelyett, hogy örömmel tárná ki előttünk az Egyházalkotmány kapuit és hellyel kí­nálna az egyházi kormányzat minden fokozatán, akkor nem lesz áldás a munkáján. Akár meg se kezdje, mert előre megjósolhatjuk, hogy rólunk és nélkülünk egyházunk azt a teherpróbát meg nem állja, melynek a változott, lehetetlen viszonyok alávetik. A mi feltétlenül önzetlen, minden önbálványozást kizáró, tehát odaadó, lelkes közre­működésünket, az egyház, már saját jól felfogott érdekében sem utasíthatja el magától. Inkább mindent el kell követnie, hogy a ta­nítóságot céljainak megnyerje és el ne kedvetlenítse. Hogy pedig némi okunk van attól tartani, hogy súlyos következményekkel járó csalódás érhet bennünket, azt sejteni engedik a nyomtatásban nem­rég megjelent törvényjavaslat-tervezetek is. Mindaz, ami ezekben ránk vonatkozik, nagyrészt csak megrög­zítése a régi állapotnak és kiütközik belőlük a törekvés, hogy a tanító­ság ne nyerjen jelentőségének és számbeli súlyának megfelelő kép­viseletet az egyházkormányzat összes ágazataiban. Kitűnik ez külö­nösen az egyház iskoláiról szóló javaslatnak 51. §-ból, mely csak egy­házmegyei és egyházkerületi tanítóegyesületek szervezését tartja szük­ségesnek, de a legmagasabb szervezetről, az Országos­ Evangélikus Tanítóegyesületről, melynek alapszabályait a kormányhatalmon kívül az egyetemes egyház közgyűlése is jóváhagyta, még csak tudomást

Next