Ex Symposion, 1998 (21-24. szám)
1998 / 21-22. szám
PÁLYI ANDRÁS AMIKOR NŐ VAGYOK Nyár van, valamikor a hetvenes évek végén, csúf körúti villamos. A kocsi végében, ahol állok, egy nő ül, kinéz az ablakon. Szikár arc, fáradt vonások. Amúgy jól tartja magát, olyan negyvenesforma. Vékony, kivágott pólóban, kardigánban, kiugró kulcscsonttal. Apró térde épp csak elővillan a szoknyája alól, nincs rajta harisnya, csupán egy pár kissé viseltes, lapos mokaszin. Különös dolog, egyszerre gyöngédséget érzek iránta. Mitől? Nyilván, mert olyan kiszolgáltatott. Mit jelent ez, hogy kiszolgáltatott? Volt egy-két eset az életemben, most eszembe jutnak, nők, akiket csodáltam, ám akiket egyetlen pillanatban sem voltam képes kiszolgáltatottnak látni, azaz egyetlen percre sem tudott elfogni a gyöngédség irántuk, nem tudtam beléjük szeretni. Most meg tessék, itt ül egy teljesen ismeretlen nő előttem a villamoson, kibámul az ablakon, s nekem összeszorul a torkom. Máris beleszerettem. Nem, ez így nevetséges, ennek semmi köze a szerelemhez, másról van szó. Itt, ezen a körúti villamoson egy szempillantásnyi időre egyszerre a szívügyeim „mögé" kerültem, s határozottan az az érzésem, hogy ehhez az ismeretlen nőhöz valami, a szerelemnél elementárisabb viszony fűz. Amikor hazaérek, fel is jegyzem gyorsan magamnak: Mi, kiszolgáltatottak — és ők, a magabiztosak. Mintha ez lenne a két legfontosabb kaszt a társadalomban. Mintha egyáltalán nem is lenne átjárás e két kaszt közt. Vagy mégis? Lehet, hogy épp az a legfontosabb dolgom a világban, hogy megleljem ezt az átjárást? Ostobaság lenne arról értekeznem, hogy a nők kiszolgáltatottak, a férfiak „magabiztosak". Ez legalább olyan irdatlan közhely, mint gyengébb és erősebb nemről beszélni. Ráadásul a „magabiztos jelző eleve meglehetősen szerencsétlen, még magánhasználatra is. Nem annyira magabiztosságra gondolok ugyanis, amikor ezt a kifejezést használom, inkább egyfajta — belső — felfegyverzettségre, felvértezettségre. Belső? Eszembe jut a Jancsó-filmek egyik fő toposza: az állig begombolt, egyenruhás, fegyveres férfi és a mezítelen nő. Mégiscsak erről a közhelyről beszélek. Erről az égbekiáltó közhelyről. Pontosabban erről a szereposztásról. A társadalmi szereposztás közforgalomban lévő kliséiről. Utóvégre ezek a sztereotípiák ugyanolyan közönséges eszközök a a kommunikációban — hogy azt ne mondjam, az önkifejezésben —, mint a nyelvi formulák. Noha láthatóan sokkal nagyobb érzelmi töltettel rendelkeznek, sokkal több a hozzájuk kapcsolódó előítélet. De hát az előítéletek is közönséges kommunikációs eszközök. Ha annak vesszük őket. Amennyiben tényleg meg akarom értetni magam, nem is használhatok mást eszközül, csak közhelyeket. A kérdés az, hogy az „önkifejezés" mit jelent számomra. Megfogalmazni önmagam valaminő platóni ideáját vagy közölni magam másokkal. Ami engem illet, mindig közléspárti voltam. Innen nagy vonzalmam a közhelyekhez, az előítéletekhez, a klisészerűséghez. De hogy kerül ide a kiszolgáltatottság? Mit értek rajta? Ezt a szót eredeti, mondjuk így, szociológiai értelmében mostanság nemigen szokás használni. Akkor már inkább hátrányos helyzetűt mondunk, másodosztályú állampolgárt, ehhez hasonlót. Van e kifejezésnek még gazdasági és pszichológiai jelentése is (anyagi, érzelmi kiszolgáltatottság stb.), de ez