Ex Symposion, 1999 (25-29. szám)
1999 / 26-27. szám
Ellentétben az előző századokkal, amikor a kínzást magától értetődően alkalmazták, ez a mostani, a kifinomultabb, meghonosított egyfajta gondos purizmust, amely becsületére válik a mi kegyetlenségünknek. Kan bevallotta, hogy két esetben kivételt tett azokban az időben, amikor nyolcvanmillió német" mindegyikének megvolt a maga kedvenc zsidója, segített egy félzsidó unokatestvérén, illetve nagybátya közbenjárására egy bécsi zsidó házaspáron. Ez a következetlenség bizonyos mértékben még a per folyamán is kínosan érintette, és amikor a keresztkérdések során erre rákérdeztek, félreérthetetlenül mentegetőzött: „feletteseimnek elmondtam, vagy jobban mondva meggyóntam bűneimet . Gyilkos kötelességének teljesítésével szemben tanúsított megalkuvásmentes magatartása bírái szemében — érthetően — terhelőbb volt minden másnál, viszont az ő szempontjából éppen ez igazolta, mint ahogy annak idején ez nyugtatta meg lelkiismeretét, bármi maradt is abból. Nincs kivétel: ez volt a bizonyíték arra, hogy mindig — akár érzelemből, akár érdekből fakadó — „hajlamaival szemben cselekedett, mint ahogy arra is, hogy mindig a „kötelességét" teljesítette. Kérlelhetetlen kötelességül hata végül nyüt konfliktusba hozta feletteseivel, ami már akkor majdnem a vesztét okozta. Eichmann utolsó lelkiismereti válságát a háború vége felé, több mint két évvel a Wannsee-konferencia után élte át. A bukás közeledtével a vele egyívásúak közül is egyre többen és egyre kitartóbban harcoltak a kivételekért, mi több, az Endlösung teljes leállításáért. Ez volt az a pillanat, amikor felhagyott szokásos óvatosságával, és — még egyszer — kezdeményezett: ő szervezte meg például a zsidók erőltetett menetét Budapesttől az osztrák határig, miután a szövetségesek szétbombázták a szállítási vonalakat. Ekkor, 1944 őszén Eichmann megtudta, hogy Himmler parancsot adott az auschwitzi megsemmisítő létesítmények lebontására; rájött, hogy a játéknak vége. Ez idő tájt került sor Himmler és Eichmann ritka személyes megbeszéléseinek egykére. Himmler állítólag ráüvöltött: Ha mind ez idáig irtotta a zsidókat, akkor mostantól, ha én, mint ebben az esetben, úgy kívánom, zsidóápoló lesz. Emlékeztetnem kell arra, hogy nem Müller Gruppenführer vagy maga, hanem én alapítottam 1933-ban az RSHA-t. Itt én parancsolok." Az egyedüli tanú, aki alá tudja támasztani az elhangzottakat, a szerfölött kétes hitelű Kurt Becher. Eichmann tagadta, hogy Himmler üvöltözött vele, de azt nem, hogy a beszélgetés lezajlott. Himmler nem mondhatta szó szerint ugyanezt, mivel bizonyára tudta, hogy az RSHA-t 1939-ben hozták létre, nem pedig 1933-ban, s nem ő maga, hanem Heydrich alapította az ő jóváhagyásával. Mindazonáltal valami hasonlónak történnie kellett, ugyanis Himmler akkoriban minden irányba azt a parancsot adta, hogy a zsidókkal bánjanak jól — lévén ők az ő „legtartósabb befektetése". Eichmann számára letaglózó élmény lehetett. Eichmann utolsó lelkiismereti válsága az 1944 márciusában induló magyarországi missziójával kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg a Kárpátokon keresztül már a magyar határ felé tartott. Az új területek annektálása, illetve a zsidó menekültek beszivárgása megnövelte a magyarországi zsidóság létszámát 1944-re, amikor Eichmann tevékenységét elkezdte, a háború előtti ötszázezerről körülbelül nyolcszázezerre nőtt a számuk. Mai ismereteink alapján azt mondhatjuk, hogy a Magyarországra újonnan érkezett háromszázezer zsidó biztonsága nem annyira a magyarok védelmet nyújtó igyekezetének volt köszönhető, mint inkább annak, hogy a németek vonakodtak külön akciót indítani e korlátozott létszám miatt. A német külügyminisztérium nyomására 1942-ben Magyarország felajánlotta, hogy kiadja az összes zsidó menekültet. A külügyminisztérium eme elhatározást jó irányba tett lépésként üdvözölte, ám Eichmann ellenkezett; úgy vélte, hogy — technikai okok miatt — „ajánlatosabb az akciót elhalásztani addig, amíg Magyarország kész a magyar zsidókat is alávetni az intézkedéseknek". Túl költséges lett volna pusztán egy kategória miatt „az egész evakuációs mechanizmust mozgásba hozni (...) anélkül, hogy a magyarországi zsidókérdés megoldásához közelebb kerültünk volna". Most, 1944-ben viszont Magyarország „közelebb került a megoldáshoz , ugyanis március 19-én a német hadsereg két hadosztálya megszállta az országot. Velük együtt érkezett a Birodalom új, teljhatalmú megbízottja, dr. Edmund Vee- 11