Ex Symposion, 2020 (105-107. szám)
2020 / 105. szám
Hizsnyai Tóth Ildikó VÉTELI VISZONYOK (interferenciákról) E Kontra Miklósnak tőbb hallgattam rádiót, mint hogy rádióhallgató lettem volna. Ennek a látszólagos ellentmondásnak egy nagyon hétköznapi oka volt: második gyereknek születtem, és a szüleim nem akartak még egy ugyanolyat, mint az első, amelyik körül lábujjhegyen kellett járniuk, mert minden neszre felébredt, sőt felsírt. Újítottak. Vettek egy tranzisztoros rádiókészüléket, amit egész nap bekapcsolva hagytak a babakocsi közelében, s úgy luftoltattak a szőlőlugas alatt. Az ötletük bejött, méghozzá olyannyira, hogy az összes gyerekkori történetembe beleszőtték; így kezdődött a családi életmesém, hol voltam, hol nem voltam, egy aranymaszat kisbaba voltam, aki naphosszat csak a szőlőlevelek közt bujkáló fénypászmák játékát szemlélte, aki sohase volt éhes, sohase reklamált. Miért is reklamáltam volna, ha folyton szóval tartott a Kossuth? Miért riadoztam volna ujo Ernest dörömbölése hallatán, hogy „Posta, posta prisla!", miközben a Miska bácsi levelesládája szólt? Miért hiányoltam volna anyut, ha folyton körülöttem sürgött-forgott Debrenti Piroska? Ráadásul - és mintha ez lett volna a szülői büszkeség legfőbb forrása - a tranzisztoros projekt mellékhatásaként köznyelvi kiejtésben sajátítottam el a nyugati palóc anyanyelvemet. Ezt persze nehéz elképzelni. Elképzelni én se tudom, nincsenek saját emlékeim. Mások elbeszélésében vagyok főszereplő, a narrátorok instrukciói alapján mozgatom képzeletben a fotókról ismert pöttöm lányt. Nézem, mint egy fekete-fehér némafilmet, szülői anekdoták dialógusai alapján feliratozom a tátogását, észlelem, hogy miközben őt idézik, úgy csücsörgetnek a szájukkal, mintha mikrofont nyomtak volna eléjük; próbálok következtetni az ízés korrekcióira és hiperkorrekcióira... Nem ismerem ezt a gyereket, aki ugyan kiköpött édesanyja, magyar hangja viszont Debrenti Piroska, csak éppen szakozik, nákozik, szóval, egy pesti palóc, aki még a vizet is véznek mondja. Kedvemre volt a történet: a tranzisztor mint nyelvtanár. Amíg mesélték, szívesen hallgattam, ugyanakkor nem tudtam hogyan közbekérdezni; a készen kapott narratívák evidenciáit felnőttként sem tudjuk (vagy akarjuk) megkérdőjelezni. Úgy beszéltek rólam, mint akit az égi lottósorsoláson nyertek. Egy értelemre hangolt kis emberkészüléket kaptak bizományba, akiből bármi lehet. Mert miért ne? Tetszett, mert magam is úgy akartam hinni, hogy mindegy, hova születik az ember. Az összefüggő magyar nyelvterület legészaknyugatibb csücskében, a szlovák nyelvhatáron fekvő kis faluban is érezheti magát az ember a nyelvi-kulturális centrumban. Akár még a hatvanas évek derekán is, amikor igencsak korlátozott volt a Magyarországgal való kapcsolattartás, hiszen a megoldás ott hevert a helyi vegyesboltok polcain: a zsebrádió. Csak a budapesti unokatestvérem babakocsija mellett Szokol szólt, az enyém mellett pedig Tesla Mambo. Utólag persze rengeteg kérdésem lenne, de már nincs kitől kérdeznem, mert mindenki elment. Úgymond. Kósza emlékfoszlányokat faggatok. Kimerevítem a képkockákat, amiket hiába pörgetek oda s vissza, az istenért se akarnak megnyikkanni. Mi történt a kis elme fekete dobozában? Igazodott? Kihez vagy mihez? Vagy így nyiladozik az emberben a vágy egy csorbítatlan egész, egy nyelvi tel- 1