Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-21 / 25. szám
Az más labancokról ...Irodalmi írás Ha Ernőtök (azt mondják, pedig okos ember lenne) tudta volna, hogy kézirata (sokadik) lezárulta után Végel a Soros Alap vajdasági helytartója lesz, bizonyára nem kerüli el (ennyire) a figyelmét: valószínű ő volt a századvégi magyar elbeszélő modernizmus első mívelője... De akkor kiderül, hogy nem ők találták ki (profék leendő prof korukban) ezt az egész sületlenséget? S így már világos, miért nem kapott zarándi kománk a demokráciában sem Kossuth-díjat. Mert ő sem igazolta a Lukács-féle dajkamesét újraköltő urak korlátolt felelősségű (teljes hatalomra törő) társaságát. Tehát: ő sem létezett! Moldova sem, kinek „idegen bajnokához fogható beszélyfüzér azóta sem sok született; Tar, a XX. század második felének egyetlen komoly magyar munkásírója; Domonkos, aki szerint (Ernőtök ne tudná?) Kormány eltörésben volnánk; Szentkuthy, kiről persze elég megerőltető lehet nem szólnia egy valóban (avas) korszerűnek. ...S még hányról! Na persze aki irodalmi írást vár a tollforgatótól? (Szegény Esterházynál leplezi le, mire is fáj a foga Dr.-átoknak.) (Nyilván tudományi tudást a tudóstól, fodrászipari fodrászatot a borbélytól, irodalomtudományi irodalomelméletet az irodalmártól, vízi közlekedési hajóztatást a matróztól...) Költői költés. Tyúki. Marhai. — Hallod, ez alig tud jobban magyarul, mint nevelőatyja, Lukács elvtársi költői költő kérdése. ...Persze ha valaki egy kor irodalomtörténete helyett egy maga kreálta oskola (jelen) történetének megírásába fog?! Tejószagú atyaúristen! Kár, hogy nem jár Zaránd megyében. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Cooperari necesse est! Nem azt mondom, hogy „foederari necesse est”, hanem csak azt, hogy „cooperari necesse est”. Azaz magyarra téve a szavak: nem szövetkezésre buzdítok, hanem csupán együttműködésre. Teszem ezt nemcsak azért, mert a „foederari” egy magam gyártotta postmodern kori latin szó (nem tudom, mit szól hozzá egy classica-filológus?), hanem főleg azért, mert jobb egy megalapozott, egyetértés alapján funkcionáló együttműködés, mint egy állandóan széteséssel fenyegető szövetség. Hogyan képzelem el ezt a feltétlenül szükséges együttműködést ? Remélem, hogy a legfontosabb elemnek minden ellenzéki párt vezetője tudatában van, annak tudniillik, hogy a szociálliberális uralmat 1998-ban csak együtt tudják legyőzni, egyedül erre egy párt sem képes, különösen, ha nem gyenge kis sikerre, hanem meghatározó győzelemre gondol. Az együttműködést szolgálná, ha a pártok — bölcsességet és önmérsékletet tanúsítva — összeállítanák azokat a politikai alapelveket, amelyek meghatározzák tevékenységüket, amelyekből — úgy gondolják — nem tudnak, de nem is akarnak engedni. Eme alapelvek egybevetéséből kiderülne, hogy sok mindenben egyetértenek a különböző ellenzéki pártok. Vitatkozni tehát csak a fennmaradó, egy-egy pártot speciálisan jellemző alapelveken kellene. Lehet, hogy ezeket a többi pártnak nem is kellene elfogadni, elég, ha tolerálják, vagyis tiszteletben tartják. Tehát az együttműködés alapja az egymást összekötő elemek keresése, nem pedig a különbségek hangsúlyozása és hangoztatása. Persze a különbségekre is szükség van, hiszen ezektől pártok a pártok. Ezek a különbségek azonban nem az alapelvekben, hanem a konkrét programokban jelentkezzenek, főleg abban, hogy az egyes pártok mit tartanak kiemelten fontosnak. Igen lényeges, hogy a pártok vezetői az együttműködési (szövetségi) megállapodásban kijelentsék: nem törekednek hegemón szerepre sem a választások előtt, sem aztán. Jelentse ki minden párt, minden pártelnök, hogy győzelem esetén a kormányban és más területeken betöltendő pozíciók elosztásában az egyes pártokra leadott szavazatok száma (és nem a megszerzett képviselői helyek) határozza, illetve határozzák meg a pártok közötti arányokat. (Kivétel a miniszterelnöki szék, mely nem okvetlen a legtöbb szavazatot elnyerő pártnak jut, ha alkalmasabb személyt tud a többi győztes párt — szavazatok szerinti — többsége javasolni.) Fentiekből nyilvánvaló, hogy mind az együttműködésben, mind a pozíciók elosztásában nem párt- és személyi szempontok határozzák meg az ellenzék tevékenységét, illetve magatartását, hanem az ország érdeke és a nép akaratának figyelembe vétele. A tárgyalások elején meg kellene fogadni az együttműködésre törekvő pártoknak, hogy egymást, az ellenzéki pártokat, illetve azok vezetőit nyilvánosan nem kritizálják, azt ráhagyják a szociálliberális pártokra. Ebből következik, hogy potenciális együttműködőnek (szövetségesnek) tartanak minden, a nemzeti szempontokat meghatározónak tekintő pártot, a MIÉP-től a Fideszig, illetve a Magyar Demokrata Néppártig. A tényleges együttműködés feltétele úgyis a közös alapelvek elfogadása. Ma is érvényesek és iránymutatóak Szabó Zoltán 1945-ben leírt szavai: „A nép, amely a nemzethalál pereméről feltápászkodik, lehet gyarló, lehet tanulatlan, lehet becsapott, lehet gyönge és még alig öntudatos. De a miénk. Életünk értelme nemigen lehet másban, mint őbenne.” Török Bálint, MAG-tag EZ A HÉT