Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-21 / 47. szám
Jövőnk záloga Elnézve a honi közállapotok rohamos balkanizálódását, a kultúrában-oktatásban az elkötelezetten balliberális, kirekesztő nyomulást, a nemzeti vagyon módszeres, külföldi kézbe juttatását, a kormány Eufóriája helyett, mára sok emberen bizony eluralkodott a neUrózis. Egyesek hovatovább már azt sem tudják eldönteni, mi fekszi meg jobban egyébként korgó gyomrukat: a NATO, vagy a NAT...? Pedig - a figyelmes tévénézők tanúsíthatják - van ám ebben a bizonytalan, kilátástalannak tűnő, idegesítő káoszban néhány dolog, amibe bele lehet kapaszkodni, ami rendben van, ami biztos. Például a Levélbetét, meg a CIB. Egészen a következő tőzsdekrachig... Óvár . Egyszer élünk... Kevés ember van, akinek október vége felé el ne nehezednék kissé a szíve, eszébe jutván az elmúlás, a halottak. A Magyar Televízió műsorának összeállítóit idén már a szokottnál korábban megérintette ez az örök emberi gondolat. Egy héttel halottak napja előtt - hogy a nézők időben megfelelő hangulatba juthassanak —, ezért a témához illő amerikai vígjátékot adtak, Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se - címmel. A műsorújság tartalomismertetője szerint egy „elpatkolt öreglány” okozza a filmbéli bonyodalmakat. Mélységes humánumról, empátiáról, sőt, önzetlen segítőkészségről tanúskodik az ilyen, míves szakértelemmel gyakorolt, körültekintő közszolgálatiság: az emberek e vasárnap esti filmre gondolva, egy egész héten át, országszerte nyilván sokkal vidámabban rendezgették, némelyek tánc egyenesen hahotázva díszítették a sírokat... Óvár I. Tamás Magyar virtus Csak a napi szükségletek fedezéséhez elegendő, megfelelő mennyiségű készpénz felmutatása esetén engednek be újabban bennünket Itáliába, az olasz hivatalos szervek. Úgy látszik, még mindig nem ismernek minket eléggé ezek a rigorózus kicsinyességgel, a pénztárcánkat vizslató talján vámosok, különben tudnák, hogy a magyar emberek mostanában üres zsebbel is milyen ügyesen gazdálkodnak, sőt, hónap végén akár napokig kenyéren és vízen is egész jól elvannak. Arról nem is beszélve, hogy efféle piti dologgal, ki, miből él, vagy hogyan hal éhen - Schengen ide vagy oda -, a mi önérzetes, büszke országunkban állami szinten már évek óta nemigen foglalkoznak... - Hogy is van ez? A Magyarországi Zsidó Hitkösségek Szövetsége (Mazsihisz) nyomására lemondott Gedai Károly, Magyarország ottawai nagykövete, miután tájékozatlansága folytán, Finta Imre egykori csendőr századoshoz, a szegedi gettó volt parancsnokához születésnapi jókívánságait küldte. A Mazsihisz szerint, a kormány külföldi képviselőjének ez az aktusa Magyarország nemzetközi hitelét súlyosan veszélyeztette. Nem tudunk arról, hogy a Mazsihisz valaha is tiltakozott volna a kormány élén álló Horn Gyula múltja miatt, s követelte volna a miniszterelnök leváltását azért, mert a szabadságharc vérbefojtása után megtorló karhatalmistaként kivette a részét abból, hogy az újra felállított internálótáborok (Tököl, Kistarcsa), mint gettók megteljenek elégedetlenkedőkkel. Ez a tény hazánk nemzetközi hitelét sokkal inkább kellene hogy veszélyeztesse, mint az, amire önök hivatkoztak. Hogy ez még sincs így, ahhoz nyilván önöknek is közük van! De hát mit is várhatunk attól a Nyugattól, amelynek politikusai és államfői virágzó, gigantikus, „példaértékű”, korrupciós államformát hoztak létre, elnökeik kétarcúak, s a világ feletti ellenőrzést privatizáció útján is biztosították azoknak a lobbyknak, akiknek szolgálatába szegődtek. A hazai pártok most a néppel kívánják megszavaztatni, hogy mi is ehhez a brancshoz tartozzunk. -dr . Siker Egyik kedves közhelyünk, hogy az alkotó ember bizonyos kort elérve visszanéz az addigi életére és értékel. Ha derűlátó, akkor elsősorban a sikereket veszi észre és végiggondolja a legnagyobbakat. Most én is ezt teszem. Néhány éve az előadások közötti üres óráimat hasznosítva felsétáltam az egyetemhez közeli, kibontás és felújítás alatt lévő sziklakápolnához. Az idő és a kilátás csodálatos volt. Ekkor keresztezte az utamat két fiatalember, egy magas, vékony és egy alacsony, zömök, mint akik egy neves spanyol író ismert könyvéből léptek elő. Avagy egy szóvivő, meg egy rokonszenves slapaj. Egy kérdést tettek fel, vagy a Bibliával, vagy az élet céljával, vagy az ítélettel kapcsolatban. Mivel ezzel a műfajjal már korábban is találkoztam, ezért az első gondolatom a menekülés volt, mert tudtam, hogy akár a J. T. keresztény kisközösség, akár a H. Gy. vallásos formátumú egyesület, akár valamilyen más keresztény jellegű belterjes társaság misszionáriusai, rövid idő alatt nem lehet levakarni őket. Ekkor eszembe jutott egy példa. A Rákosi-korszak közepén csöngetett be hozzánk hétköznap délelőtt két becsületes és buta arcú népnevelő. A pártutasítás a takarékosság volt. Édesanyám megijedt, hogy arcjátéka el fogja árulni a véleményét az egészről, ezért ő tartott előadást a népnevelőknek a héjában főtt burgonya levének hasznosíthatóságáról. Az eredmény a kölcsönös és a legteljesebb megelégedettség volt, pláne azért, mert az elvtársak negyedóra múlva már el is távoztak. Szóval a Gellért-hegyre visszatérve, összeszedtem minden, innen-onnan származó teológiai , tudásomat és beszéltem a Szentírásról, meg elsősorban arról, hogy mit lehet, és mit nem lehet abból kiolvasni, a sokféle magyarázkodás közül melyek a hitelesek és milyen csapdákkal jár az illetéktelen szentírás-magyarázat. Nem tudom, hogy okosan beszéltem-e és nem botladozva-e, de az eredmény világos volt. A magas, vékony szóvivő mintegy huszonöt perc után enyhe, de határozott undorral az arcán lezárta a beszélgetést: - Könnyű magának. Maga pap. A nap ragyogott és mint Benvenuto Cellini mester én is dicsfényt láttam a fejem körül. F.S. MI4M4 HJC/1