Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-29 / 35. szám
Az más labancokrúl TGM Orbánja Majdnem azt mondtam: .. .orbánca. Mert úgy kell (SZDSZ-alapozós Charta-gyanús, sőt, egyenest hamiskartázó) Tamás Gellért Miklósnak, annyira hiányzik, mint disznajának a sertésvész. Hogyne, Orbán, a Győző! Legalábbis ez derül ki a Charta-kutató M. Hírlapban közölt TGM-levélből. Tamás (de Gáspár, ellenben Miklós) - kit szeretett Erdélyünk sem tudott egészséges (gondolkodású) emberré nevelni - fájlalja, hogy Orbán Győző (ez az, amitől TGM tán a legjobban fél), szóval hogy Orbán (orbánctalanul) ki merte jelenteni: a két amerikai nagykövet, midőn a magyar és a román állam alapszerződése mellett intézkedett, akkora baromságokat mondott (írt?) népünk múltjáról, hogy transzilvániai kicsi Baromlakunk valamennyi jószágra együttvéve sem lenne ekkorára képes. S különösképpen fáj Tamás (majd Gáspár, még Miklós) úrfinak, hogy a minden jel szerint ’98- as magyarhoni választásnyerő Orbán Viktor Ceausescu történelemhamisító írnokaival veti egybe Klinken és Mózes diplomatákat. Színtiszta téboly - véli Miklóstok (a Budában). Több, mint valószínű. Mi más lenne, ha egy magát született demokratának vélő, rendíthetetlen szabadságpártiként tetszelgő (egykori?) ügyvivő - majdnem azt mondtam, amit itt mellettem súgnak: ügynök - megrója egykori barátját, amiért az ki merészelte mondani a véleményét... a világ első hatalmának külügyi tisztviselőiről! Agyrém, hát nem, fiúk? Csak nem a „Ceausescu történelemhamisító írnokai” titulust szívta mellre hajdani romániai marxi-lenini filozopteretek, TGM? Javul (mondják a zarándi svábok Zarándban), hogy a búsba ne. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Ahol nem szóltak a harangok Csaknem 54 év után, Voronyezstől 75 kilométerre, Boldijevka falunál emlékművet emeltek a 2. magyar hadsereg mintegy 150 ezer Don-kanyarban elesett katonájának és munkaszolgálatosának tiszteletére. Csoóri Sándor szívszorító avatóbeszédében visszatekintett a magyarság ezeréves történelmére, emlékeztetett a szembeállások korszakára, rámutatott a megbékélés történelmi jelentőségére. A maroknyi magyar csoport, a haza egykori - életüket áldozó - fiai nyughelyén emelt kopjafák tövében elhelyezte a kegyelet, a hála virágait és koszorúit, amit gyertyagyújtás követett. Boldirjevkában 1997. július 20-án, amikor felavatták a Doni-emlékművet, felcsendült a magyarok Himnusza és Szózata, jelezvén ezzel azt is, hogy újraírták a magyar történelmet. Idehaza aznap (vasárnap) délben, országszerte tízperces harangzúgással emlékeztek a kegyhely felavatására, az idegen földben pihentekre, akik úgy mentek el, hogy tudták: Nem lesz egy tenyérnyi föld sem puszta sírjukon. Elesett katonák teste lesz a vánkosuk. Ahová le fogják tenni, sírjukra nem borul senki, senki, aki él, a tavasz sem fakaszt rájuk zöldet, lehordja róluk a földet messze majd a szél. Tudták, amikor búcsúztak hitvesüktől, hogy ez az utolsó ölelés, hogy nem látják egymást többé soha, sohasem. Érezték, tudták, hogy a harcok mezején, valahol őtőlük távol, ott, ahol senki sem gyászol, ott halnak meg ők! - Nevemet hiába mondod, könnyedet hiába ontod, volt a versben foglalt búcsúfigyelmeztetés. Hiába? - Hiába! Az érseki székhelyű Esztergomban július 20-án némák maradtak a máshol tiz percig zúgó, kongó harangok. - Mintha ennek üzenet értéke lenne! dr.