Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-09 / 1. szám
Nem zúg március! Milyen nehéz elképzelni a világon országot, ahol egy világnagyságot lehetne megünnepelni születésének 175. évfordulóján, egy csodát, aki nem egy nemzet, de a földkerekség életében is ritkán születik, tiki soha semmiféle hatalmat nem hagyott nyugodni, ha a vele való viszonyát nem, vagy nem az igazságnak megfelelően tisztázta, és nem igazán ünnepült. Képzeljünk el például egy magát szlováknak valló Petőfit, akit e kereknek számító évfordulón nem országos dáridókkal köszöntenek! Képzeljünk egy franciát, akinek az emléke belesimul a valódi nagyságoknak meghagyott fél elhallgatásba! Lehet bárhol ilyen? Nem! Ilyen csak minálunk létezik, ahol még a rádió reggeli műsorából is kicenzúrázzák a másságáról máskor egyébként sikerrel hirdethető Petrovics-gyereket, ha olyan újságíró tartja a mikrofont az emlékezők elé, aki valamilyen okból nem felel meg a mai előírásoknak. Szeretném, most aztán csakugyan szeretném, ha Petőfi legalább egy pillanatra megelevenedne. Lássuk, mit mondana a szabadságról, amelyet a nagyszerűek szokásos naivitásával majdnem összetévesztett a sajtó szabadságával! A nyolcvanas évek végén döbbenten láttam, hogy veszélyek nélkül aliglra idézhető minden sora. Akkor is élt, s akkor is többet mondott, mint ami a hatalom élői számára elviselhető volt. Semmi mást nem várhattunk volna egy beteljesült rendszerváltozástól, mint hogy ez a diktatúrában bántó szalonképtelenség megváltozik. Petőfi az lesz, ami volt, s amitől mi - valamennyien - magyarok leszünk, létezésünk lehető legmagasabb fokára emelkedünk. Lélekben. Nem akartam hinni a szememnek, hogy a Március 15-e téri szobor nem dőlt rá Demszky Gáborra, amikor Petőfi lábánál azt merészelte mondani: el a kezekkel a Magyar Hírlaptól! Ugyan vajon ki bántotta a Magyar Hírlapot? Nem most kellene feltenni szegény Berek Kati egykori kérdését: hol vagy, Petőfi? Kereshetnénk újra, s még annyira se találnánk, mint amennyire a megvetett korszakban még volt. Most egy új rettenetnek az elárultja. Rákosiék zászlóra tűzték, igyekeztek meghamisítani, Kádárék kihasználták a 150. évfordulót, ám a demokráciának nevezett új korszak még ezt se akarja. Persze, hogy nem! A jelenlegiek tanultak annyit elődeik, főként atyáik példájából, hogy tudják: Petőfi minden hazugságnak, minden kisajátító szándéknak ellent áll. Jobb tehát besorolni a féniy emlegetettek közé. Aztán egyszer majd elfelejteni. Ki fog érte szólni? Meglehet, senki. Emlékszem, milyen ökölszorító élmény volt Utassy József verse, a Zúg március. Pillanatra valóban azt hittük, még zúghat. Bevallom, én már nem nagyon hiszem. Igaz, azt sem, hogy e zúgás reménye nélkül magyarként lehet élni. Némi hitet ad Alexa Károly ünnepi írása a Magyar Nemzetben. Az ilyen, Petőfitől idézett sorok, amelyekre az egész emlékezés épül: ,Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók.” Belátom, förtelmes korszerűtlenség. Az utókor ugyan csak csöndben vette olykor a bátorságot, hogy költőként leváltsa a legnagyobbak közül, de azért ez a félénk bátorság is megtörtént, s mint ahogy a jelen évforduló csendessége és visszafogottsága bizonyítja, ma is ez a bátorság igazítja a hivatalos értékrendet. Erkölcsről azonban végképp szó se essék! Még mit nem! Annál valóban semmi sem veszélyesebb. Mert épp ez az erkölcs az, amely az ő költészetét kikerülhetetlenné teszi poézisként is. Hagyjuk, ha már némelyek nem szeretik, a Talpra magyart! Vegyük magát a legbensőbb életet, amely nélkül senki nem létezhet, vagy ha igen, az már nem létezés! Hadd idézzem ritkán idézett szakaszait: „Itt benn vagyok a férfikor nyarában, /Az ifjúságnak eltűnt tavasza, / Magával vitte a sok szép virágot, / A sok szép álmot, amelyet hoza, / Magával vitte a zengő pacsirtát, / Mely fel-felköltött piros hajnalon... / Milyen sötét van a világ, az élet, /Ha nem szeretnél, fényes angyalom! //(...) Ha elfordulok önmagamtúl és mint/ Polgár végigtekintem a hazát, / Szemem megromlott satnya ivadékot, / Egy pusztulásnak indult népet lát, / Karom feszül, szívem tombol! mi haszna?/Mást nem tehetek, csak sirathatom... /Milyen sötét van a világ, az élet, / Ha nem szeretnél, fényes angyalom! // Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, / Oly lángolón, oly véghetetlenül, / Áraszd reám a fényt s a melegséget, /Mely isten arcáról szívedbe gyűl, / Az a te szíved egyetlen világom, / Nappal napom és éjjel csillagom... /Milyen sötét van a világ, az élet, / Ha nem szeretnél, fényes csillagom! ” Ennyi. S aki ezt a mélységet nem érti, nem fogadja, ám legyen boldog nélküle. Petőfi attól még élni fog! Pálfy G. István