Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-02-27 / 8. szám
Parasztportré Életének kilencedik évtizedében jár, annak is a második felében, de ez legfeljebb a mozdulatain látszik, lassú, nehézkes lépésein, nagy - mostanában már jobbára csak térdein pihenő - kezein. Ezek a széles, megvastagodott bőrű, bütykös, eres, szerszámhoz hasonló kezek azok, amik megjelölik a földdel bánó embereket, éljenek akárhol a világ bármely szegletében. Ezek a kezek már nem változnak, hiába pihent meg gazdájuk, mint az Úr a hetedik napon, hiába telnek napjai - különösen ilyenkor télidőben - újságolvasással, televíziózással, legfeljebb ha mézet mér a kuncsaftoknak az üvegezett verandán sorakozó nagy alumíniumkannák valamelyikéből. Sápadt akác-, sötétebb hársfamézet csurgat befőttes üvegekbe, tejeskannákba, és aranyló selyemmézet, a selyemkóró illatos nektárját óvatosan, el ne csöppenjen, mert vigyáz a rendre maga körül. Aztán csak üldögél idősebb Oláh József bent a melegen, barátságos szobájában, ahol minden olyan, mintha az asszony csak átszalad volna egy percre a szomszédba, nem érezni mindjárt a hiányát. Ha valaki ismerős, barát vagy rokon nyit rá ajtót leülteti, udvarias érdeklődést mutatva az illető sorsának alakulása iránt, de ha rá kerül a válaszadás sora, kis idő után elkalandozik a jelenből, lemerül múltjának gazdag tengerébe, és marékszám hozza fel elsüllyedt élete kagylótelepéről az emlékek verejtékből lett igazgyöngyeit. A hadiárva. Öt éves vótam, mikor édesapám meghalt. Odamaradt az első háborúban. Hárman vótunk testvérük és vótam a legnagyobb. Édesanyám nem ment férjhez. A szüleim bérletbe vótak, de mikor édesapám, meghalt, nem adták ki nekünk tovább a fedet, azt gondolták, édesanyám nem tud majd fizetni. Csókáson, ott vót a Szepesi János bácsi kocsmája, mellette az öreg tanyát két forfás főddel megvette az édesanyám, mer eladta a jószágot, meg a gabonát, és hiába mondta a nagynéném, hogy vegyen egy házat a városba, aztán elmén házakhoz mosni, takarítani, édesanyám nem akarta. Be is ment a közgyámhoz, de az azt mondta, hogy nem vehet fődet, nem rövidítheti meg az árvákat. Be kell hozni a pézt. Édesanyám sírva gyútt ki, majd aztán a fele pézt bevitte, de a másik részin megvette a fele fődet, a másik felvivót az adósság. Azon aztán gazdálkodtunk. Édesanyám erős akaratú asszony vót, határozott. Hallottam is egyszer, hogy beszélik. Olyan asszony, mint Báló Julcsa, ezerbül csak egy van. Karácsony. Édesanyám nagyon vallásos asszony vót, Csókáson mindig elment templomba. A sublóton vót egy feszület, nagyon szép kis feszület vót, édesanyám mikor törülte le a port, mindig megcsókolta. A vallás meg vót tartva. A Jézuskát tisztelni kellett. Egy kis fenyőfát édesanyám mindig beszerzött, azt földíszítette, de olyan nagy ajándékok nem vótak: sütött kalácsot, lepényt, mákos gubát csinált. Elmentem Kardos Péter bácsihoz vettem egy üveg mézet, avval megcsurgattuk Egy kis babonaság is vót, mi nem raktunk a Jézuskának ágyat, de almát enni kellött. El kellett osztani, hogy mindenki egyön egy szeletet, hogy a ködbe el ne tévedjen. A drót mézzel ettük Két almát be kellett dobni a kútba, január hatodikán kivettük Tán a jószág egésségire köllött. Én dobtam a kútba, az én reszortom vót. A nagybőrös. Édesanyám egyedül nevelt minket, mégis tudtunk gyarapodni. Az adósságot ki tudtuk fizetni, a két fertás fődön tudtunk termelni. Erős vótam, egésséges, munkára rótam nevelve, tudtam segíteni neki. Láttam, hogy a szegény embernek nagyon sanyarú a helyzete, rossz szegénynek lenni, hát iparkodtam mindenütt. Az iskolába én magyaráztam a többinek, a számolásban nagyon jó vótam. A tanítónéni együtt rábeszélni édesanyámat, hogy írasson be a polgáriba, de hát én vólam a nagy bérös az uradalmunkban. Télen-nyáron öt órakor keltem, kiszedtem az ízeket, enni adtam a lovaknak, meg is kellett csutakolni, itatni kellött, aztán hordtam ki a trágyát, néha úgy megraktam a talicskát, hogy nem bírtam kitolni, de édesanyám már kiabált: meddig tollászkodsz még az istállóban? Adni kell a malacoknak! De a legnagyobb öröm az vól, ha kimentem a malacokkal, aztán tanulhattam mellettük Magánúton elvégeztem az első polgárit. Egy polgárim van nekem, de ha kérdik öt elemit mondok nem dicsekedök. Botos Oláh. 35-be nagyon rossz esztendő vót, öt mázsát fizettem haszonbérbe, oszt hármat termett. Már 80 hold fődet műveltem, de akkor nagyon megharagudtam, aztán leadtam. Rábeszéltem édesanyámat, hogy váltsuk ki az ipart; hadiözvegy vót, megkapta az italmérési és trafikengedélyt. Én lőttem a botos. A lányok nagyon szerettek odajárni. Vót olyan - az öccsitől tudom - aki minden nap gyütt petróleumér, aztán a palláson tárolta. A feleségem is ott ismert még. Mikor először meglátott, azt gondolta, hogy ilyen szép fiatalembert ő még nem látott. Mán házasok vólunk mikor szortírozta a fényképeket, mind elégette, amiket a lányok adtak csak egyet nem, mer azt mondta, nincs szíve, olyan szép. Az most is megvan. Ez vóta Berták Jucika. Én még nem vótam nősülendő, mondtam Jucikának, eredj férjhez, ha kémekül is ment.