Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-02-27 / 8. szám

Parasztportré Életének kilencedik évtizedében jár, annak is a második felében, de ez legfel­jebb a mozdulatain látszik, lassú, nehéz­kes lépésein, nagy - mostanában már job­bára csak térdein pihenő - kezein. Ezek a széles, megvastagodott bőrű, bütykös, eres, szerszámhoz hasonló kezek azok, amik megjelölik a földdel bánó embere­ket, éljenek akárhol a világ bármely szeg­letében. Ezek a kezek már nem változnak, hiába pihent meg gazdájuk, mint az Úr a hetedik napon, hiába telnek napjai - külö­nösen ilyenkor télidőben - újságolvasás­sal, televíziózással, legfeljebb ha mézet mér a kuncsaftoknak az üvegezett veran­dán sorakozó nagy alumíniumkannák va­lamelyikéből. Sápadt akác-, sötétebb hársfamézet csurgat befőttes üvegekbe, tejeskannákba, és aranyló selyemmézet, a selyemkóró illatos nektárját óvatosan, el ne csöppenjen, mert vigyáz a rendre maga körül. Aztán csak üldögél idősebb Oláh József bent a melegen, barátságos szobá­jában, ahol minden olyan, mintha az asszony csak átszalad volna egy percre a szomszédba, nem érezni mindjárt a hiá­nyát. Ha valaki ismerős, barát vagy rokon nyit rá ajtót leülteti, udvarias érdeklődést mutatva az illető sorsának alakulása iránt, de ha rá kerül a válaszadás sora, kis idő után elkalandozik a jelenből, lemerül múltjának gazdag tengerébe, és marék­szám hozza fel elsüllyedt élete kagylóte­lepéről az emlékek verejtékből lett igaz­gyöngyeit. A hadiárva. Öt éves vótam, mikor édesapám meghalt. Odamaradt az első háborúban. Hárman vótunk testvérük és vótam a legnagyobb. Édesanyám nem ment férjhez. A szüleim bérletbe vótak, de mikor édesapám, meghalt, nem adták ki nekünk tovább a fedet, azt gondolták, édesanyám nem tud majd fizetni. Csóká­son, ott vót a Szepesi János bácsi kocsmá­ja, mellette az öreg tanyát két forfás főddel megvette az édesanyám, mer eladta a jó­szágot, meg a gabonát, és hiába mondta a nagynéném, hogy vegyen egy házat a városba, aztán elmén házakhoz mosni, ta­karítani, édesanyám nem akarta. Be is ment a közgyámhoz, de az azt mondta, hogy nem vehet fődet, nem rövidítheti meg az árvákat. Be kell hozni a pézt. Édesanyám sírva gyútt ki, majd aztán a fele pézt bevitte, de a másik részin meg­vette a fele fődet, a másik felvi­vót az adósság. Azon aztán gazdálkodtunk. Édesanyám erős akaratú asszony vót, ha­tározott. Hallottam is egyszer, hogy be­szélik. Olyan asszony, mint Báló Julcsa, ezerbül csak egy van. Karácsony. Édesanyám nagyon val­lásos asszony vót, Csókáson mindig el­­ment templomba. A sublóton vót egy fe­szület, nagyon szép kis feszület vót, édes­anyám mikor törülte le a port, mindig megcsókolta. A vallás meg vót tartva. A Jézuskát tisztelni kellett. Egy kis fenyőfát édesanyám mindig beszerzött, azt földí­­szítette, de olyan nagy ajándékok nem vó­tak: sütött kalácsot, lepényt, mákos gubát­ csinált. Elmentem Kardos Péter bácsi­hoz vettem egy üveg mézet, avval meg­­csurgattuk Egy kis babonaság is vót, mi nem raktunk a Jézuskának ágyat, de al­mát enni kellött. El kellett osztani, hogy mindenki egyön egy szeletet, hogy a köd­be el ne tévedjen. A drót mézzel ettük Két almát be kellett dobni a kútba, január ha­­todikán kivettük Tán a jószág egésségire köllött. Én dobtam a kútba, az én reszor­tom vót. A nagybőrös. Édesanyám egyedül ne­velt minket, mégis tudtunk gyarapodni. Az adósságot ki tudtuk fizetni, a két fertás fő­dön tudtunk termelni. Erős vótam, egés­­séges, munkára rótam nevelve, tudtam segíteni neki. Láttam, hogy a szegény em­­bernek nagyon sanyarú a helyzete, rossz szegénynek lenni, hát iparkodtam minde­nütt. Az iskolába én magyaráztam a töb­binek, a számolásban nagyon jó vótam. A tanítónéni e­gyütt rábeszélni édesanyá­­mat, hogy írasson be a polgáriba, de hát én vólam a nagy bérös az uradalmunk­ban. Télen-nyáron öt órakor keltem, ki­­szedtem az ízeket, enni adtam a lovaknak, meg is kellett csutakolni, itatni kellött, az­tán hordtam ki a trágyát, néha úgy meg­­raktam a talicskát, hogy nem bírtam kitol­ni, de édesanyám már kiabált: meddig tollászkodsz még az istállóban? Adni kell a malacoknak! De a legnagyobb öröm az vól, ha kimentem a malacokkal, aztán ta­nulhattam mellettük Magánúton elvégez­tem az első polgárit. Egy polgárim van nekem, de ha kérdik öt elemit mondok nem dicsekedök. Botos Oláh. 35-be nagyon rossz esz­tendő vót, öt mázsát fizettem haszonbér­be, oszt hármat termett. Már 80 hold fő­det műveltem, de akkor nagyon meghara­­gudtam, aztán leadtam. Rábeszéltem édesanyámat, hogy váltsuk ki az ipart; hadiözvegy vót, megkapta az italmérési és trafikengedélyt. Én lőttem a botos. A lányok nagyon szerettek odajárni. Vót olyan - az öccsitől tudom - aki minden nap gyütt petróleumér, aztán a palláson tárolta. A feleségem is ott ismert még. Mi­kor először meglátott, azt gondolta, hogy ilyen szép fiatalembert ő még nem látott. Mán házasok vólunk mikor szortírozta a fényképeket, mind elégette, amiket a lá­nyok adtak csak egyet nem, mer azt mondta, nincs szíve, olyan szép. Az most is megvan. Ez vót­a Berták Jucika. Én még nem vótam nősülendő, mondtam Juciká­­nak, eredj férjhez, ha kémek­ül is ment.

Next