Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-13 / 10. szám
Szentmihályi Szabó Péter KAPISZTRÁN ÉS HUNYADI Történelmi regény Ratkó József költőbarátom emlékének ajánlom e könyvet, kinek egyik kedves mondása és meggyőződése volt, hogy „be kell laknunk ezt az országot”, mielőtt végleg kiszorítanak minket még innen is. I. rész Giovanni I. fejezet - Mondd, mondd tovább! - kiáltotta a kisfiú, és ökölbe szállt a keze az izgalomtól és várakozástól. Szerette a harcos históriákat, és büszke volt, hogy atyja valóságos kapitány volt, igazi csatákban vett részt. Aztán a kisfiú ökle lassan megnyílt, elfehéredett ujjai sorra előbújtak, mint a gyáva, kis kukacok. Eszébe jutott, hogy atyja embert, embereket is ölt. Bár parancsra tette, mégis az Úristen színe előtt számot kell majd adnia mindenről. És ki tudja, kinek ad majd igazat az Úr, aki mindent pontosan lát, részrehajlás nélkül? Az apa észrevette a változást Giovanni magatartásában, de már túlságosan elragadta az emlékezés heve. - Nos, akkor én meglóbáltam a csatabárdot, tudod, jó nehéz volt, nehezebb, mint itthon a fejsze, de a düh és a félelem megsokszorozta erőmet... - Dühös voltál, és mégis féltél? - szakította félbe Giovanni udvariatlanul édesapját. - Hogyan lehetséges? Ha én dühös vagyok, sohasem félek. És ha félek, hát meghúzom magam, és csak később vagyok dühös, hogy megijedtem. Az apa fanyar mosollyal elfordult, töltött magának a fonott kancsóból, s eszébe jutott a germán serital, melyet itt délen alig ismernek. - Majd megtapasztalod te is. Ha sarokba szorítanak, egyszerre leszel haragos, és rettegsz is, mert tudod, minden megváltozik. Egyetlen szemvillanás, egyetlen kardcsapás végzetes lehet... - Fejezzétek be! Gyerünk aludni, Giovanni! - szólalt meg a gyertya mellől az asszony, és félretette szemrontó váltogatását. A sarokban felsírt a kisebbik leánycsecsemő. Az anya felvette, mellére vonta. A kisfiú vetkezni kezdett, szemérmesen elfordult, de aztán kíváncsian odasandított: nem tudott betelni anyja gömbölyű keblének látványával. Anyja még maga is szinte gyermeklány volt, János igen szépnek látta, s valóságosan is az lehetett, hiszen a hegyeken túlról érkezett zsoldos kapitány, Celano gróf vezére is észrevette. Igaz, az Amici család jómódú volt, de a hozományból végül is nem sokat láttak, az öreg Amici szívélyessége ugyanis megcsappant, amikor Anjou Lajos király zsoldos serege szétzüllött, és a zsoldos kapitány munka nélkül maradt. De akkor már útban volt a kis János, megkapták ezt a házacskát, egyetlen nagy helyiségből álló épületet, a mellé ragasztott konyhával és istállóval. Minden terméskőből épült, a köveket gondosan összeillesztették, de nem vakolták, s hideg időben süvöltött a szél a mohával betapasztott réseken át. Most is meglebbentek a függönyök a keskeny ablakokon. János behunyta szemét, és elmondta az esti imádságot, aztán a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Nem minden szót értett pontosan még, de azt tudta, hogy Istenhez szól, és Isten valamilyen csodálatos módon képes arra, hogy egyszerre figyeljen sok-sokezer hozzá szálló imára. 1386. június 24-én született, Keresztelő Szent János napján, este öt óra tájt. Nemsokára hatéves lesz, és akkor apja majd tanítót fogad mellé, úgy mondotta. Vajon ki lesz az? Szigorú-e avagy vidám? Kóbor diák vagy elcsapott pap? Aligha telik apjának jobb tanítóra... De hiszen Gregorio atyától már tanult egy kis betűvetést, olvasást már most többet tud talán, mint atyja, ki éppen csak kézjegyét tudja leírni. Ő pedig már lassan, de szépen akár korommal is falra tudja mázolni ujjhegyével: Giovanni da Capestrano. A falubeliek úgy hívták: tedesco, vagyis német, de Jánost ez nem bántotta. Nemesek voltak ők, bárók, még ha most szegénységben is éltek. Atyja miatt egy kissé ő maga is az idegen szemével próbálta nézni az olaszokat, pontosabban azt a sokféle itáliait, aki az egyre romló latin nyelv különféle dialektusait beszélte, s akik között egyre nehezebb lett volna megtalálni a régi, nemes rómaiak fajtáját, úgy összekeveredtek a sokféle hódítóval, jövevénynyel. János tudománya nagyobb részét Gregorio atyától tanulta, ő mesélt a falubeli nebulóknak katekizmus ürügyén sok mindenről, ami éppen eszébe jutott, így a római birodalom történetéről, a pogány istenekről, akiket elsöpört Krisztus szeretetvallása. Lelkesen szólt az egykor eljövendő aranykorról, amikor az egész lakott világ újból egységes lesz, egy akolban, egy pásztor alatt. Persze ezt Gregorio atya úgy képzelte el, hogy mindenki újból megtanulja a klasszikus latin nyelvet, melyet Cicero, Caesar és Livius beszélt, még a törökök meg az angolok, oroszok, kínaiak is, és mind-mind elismerik Jézus Krisztus földi királyságát. Amikor eme ideát János otthon megemlítette, apja csupán keserűen nevetett, s annyit mondott, ha ennyi másféle nép felvenné Krisztus hitét, akkor ő nem is szeretne többé keresztény lenni. Jánost nyugtalanították e szavak, nem egészen értette őket, de nem mert tovább kérdezősködni. Apja a fegyvereit tisztogatta, élesítette, ilyenkor különösen ingerlékeny és komor volt, csak sűrű szakálla rángott néha meg - magában beszélt, néha átkozódott. Jánosnak jó füle volt, elkapta a káromlás egyes igéit. Atyja átkozta a napot, hogy eljött Németföldről, átkozta az Amici családot, s különösképp Capistrano falut, ahová rossz sorsa vezette. Ezen Giovanni igen csodálkozott magában, hiszen még másutt nem is járt, várost csak képeken látott, s el nem tudta képzelni, mi öröm lehet, ha tornyos házak közt és még több ember nyüzsgésében lakik bárki is. Éles eszű, jó gyerek volt a kis Giovanni, és Gregorio atya lelke örvendezett a gondolatra, hogy pap lehetne belőle, de a gyermek atyja elzárkózott a lehetőségtől, bár német tájakon is nagy tisztessége van az egyházi embereknek, e zavaros időkben, mikor még az apostolok örökösei is hadakoznak egymás ellen, csak a kardhoz vagy a jogi csűrés-csavaráshoz értő férfiak tarthatják meg és gyarapíthatják vagyonukat. Maga is errefelé igyekezett terelgetni fia érdeklődését, erős íjat készített neki, melyet éppen hogy fel tudott ajzani a gyermek, és vadászni vitte a falu mögötti Mr1M4 UL Ml Mné M r r yM