Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-09 / 1. szám

nfolyam szem, Hollós Ervin szerepelt. Ezt a műsort 1986-ban, hosszú huzavona után, két okból vállaltam el. Először azért, mert nagy jelentőséget tulaj­donítottam annak,­­ hogy a Magyar Televízióban végre szóba kerülhet 1956. Addig erre nem volt lehetőség. Másodszor azért, mert Berecz János akkoriban, egészen más szerep­körében, kétségtelenül segített abban, hogy a Magyar Televízió legalább a külpolitikai műsorokban viszonylag szabadon mozogjon. Nem akartam ezt a műsort vállalni, hetekig el is hárítottam, de az akkori fő­nökeim, eléggé erélye­sen, olyan hely­zetbe hoztak, hogy úgy kellett éreznem, valamiért kötelességem mégis megcsinálni a műsort. Lehet, hogy rossz döntés volt. Mégsem gondol­tam, hogy eladom magamat. Ebben a döntésben is benne volt a distinkció. És ami engem illet, a műsorban is. Az akkori reakciók is ezt igazolták. Igen, akkor... Ugyanis a mi akkori műso­rainkat, írásainkat csak úgy lehet reálisan megítélni, ha tetszik, elítélni, de reálisan, ha melléjük tesszük, hogy mit írt az aznapi Népszabadság, mi volt aznap a TV Híradóban, és ebben az összefüggésrendszerben szerintem nagyon jól láthatóak a distinkciók.” Ha Baló felmenti önmagát, mi alig tehetünk mást, mint rábólintunk. Van azonban ennél cifrább jelen­ség is. A 168 óra december 16-i számában megszólal a FŐAPÓ, azaz Lakatos Ernő, aki kora ifjúságától számos vezető állást töltött be a ma­gyar sajtóban, de az MSZMP KB Agitációs­ és Propaganda Osztályá­nak üvöltözős, agresszív vezetőjeként szerzett magának kétes hírnevet. Mint nyilatkozatából kiderül, ő tulaj­donképp mindig a szocialista demokráciát szolgálta (legfeljebb ezt jól titkolta). Elveihez ma is hűséges, ámbátor egy kis privatizáció azért a régi kapcsolatok alapján nem ártana. Nyugdíjas ugyan, de „emellett a Ma­gyarországot a külföldnek bemutató Stricctorg médiavállalkozás tanács­adójaként hasznosítja a sajtóban szer­zett sokévtizedes jártasságát. (Tessék mondani, ezt nevezzük struccpoli­tikának?). A FŐAPC nyilatkozata szerint igazából csak két újságírót kárhoztat: Győri Bélát és Pálfy G. Istvánt. Pál­­fyról ezt mondja: „Benne tehát nem csalódtam, az életét mindig úgy irányította, hogy pozíciót szerez­hessen. Számtalan köpönyege van.” A véletlen úgy hozta, hogy nemrég olvastam el másodszorra Nagy Lász­ló életének utolsó három évében készült, s nem a nyilvánosság számára írott naplóját. És milyen furcsa, hogy a húsz évvel ezelőtt el­hunyt zseniális és tisztalelkű költőnknek, aki sok megaláztatást átélve gyanakodva figyelte a világot, milyen jó véleménnyel volt Pálfy G.­­ről. Elment a lakodalmába is, s egyik legutolsó interjúját neki adta. Most akkor APÓ-nak higgyek vagy Nagy Lászlónak? A „mélynyelv” tehát ebben az esetben is működik. Pálfy igazából azért bűnös, mert - népi származású lévén - egyre tudatosabban ápolta és szolgálta irodalmunknak ezt a vonu­latát, s mert útja szinte törvénysze­rűen vezetett Pozsgayn és Lakitelken át a születő új magyar demokrácia ügyének felvállalásáig, hanem egy senki által soha igazából meg nem fo­galmazott aljasságot követett el, amelynek mibenlétét feltehetőleg mindörökre homály fedi. Aztán, mikor győztek a retrográd erők, a szociális eszméket megtagadó szó-1998 cialisták, a szabadelvűséget kicsúfoló liberálisok - ki érti ezt? - nem ment kanosszát járni, pedig alighanem keb­lükre ölelték volna a tékozló fiúcskát. Négy esztendőn át a semmiből heti­lapot csinálni olyan bűntett ez, amely megbocsáthatatlan. Amúgy melléke­sen szólva: nem ez a magatartás jellemző a karrieristákra. Mi az én nagy szomorúságom az ötödik évfolyam megindítása alkal­mából? Az, hogy lehet-e figyelmet felkelteni egy pislogó gyertyával ott, ahol a másik oldalról a reflektorok özönét kapcsolták be? Igaz, lapunk eljut a parlamentbe is, s nem ritkán érveket, gondolatokat ad az ott fel­szólalóknak. Tartja a lelket sok elke­seredett, csalódott emberben, s a végvári vitézek elkeseredettségével próbálja akadályozni a „mélynyel­ven” megfogalmazott hazugságok beszivárgását az emberek tudatába. Ha az ország népe, a választópol­gárok megvonják a bizalmat a négy éven át basáskodó „mélynyelvűek­­től”, az nem a mi érdemünk lesz. De talán sikerül hozzájárulni ahhoz, hogy egy ilyen döntés szülessen. Ha nem így lenne, nem mi lennénk az elsők, akik igaz ügyet szolgálva buktak el. Bízzunk és reméljünk, s próbáljuk meg az eddiginél is tisztessége­sebben, eredményesebben szolgálni igaznak vélt ügyünket. Ez a mi munkánk és nem is kevés. Solymár József EZ A HÉT

Next