Ezredvég, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - FÓRUM - Szerdahelyi István: Aczél György és az ellenzékek
SZERDAHELYI ISTVÁN Aczél György és az ellenzékek Az alábbi gondolatok voltaképpen lábjegyzetek ahhoz a velem készült interjúhoz, amely A hatalom mindig zavart címmel a Népszabadság 1994. december 31-i számában jelent meg, és amelynek egyik mondatát - szabadjára engedett fantáziával úgy is lehetett értelmezni, hogy „a szélsőjobboldal” által terjesztett „aljas konstrukciókra” kacsint, melyek szerint a „demokratikus ellenzék”-et Aczél György hozta volna létre. Ez annál is kevésbé lehetett szándékom, mert e híresztelésről mindeddig tudomásom sem volt. Mondatommal azt a nem kevésbé aljas, bár nem a szélsőjobboldal, hanem a Mester Ákos által szerkesztett 168 óra 1989. október 10-i száma által nyomtatásban is közhírré tett „konstrukciót” akartam cáfolni, miszerint Aczél György főtanácsadói közé tartoztam volna. Az ebből kerekedett glosszaváltás érdektelen; amin érdemes morfondírozni, az az 1956 utáni magyar ellenzéki mozgalmak valódi - manapság teljesen eltorzított, a nemzeti vagyonhoz hasonlóan „privatizált” - története, s az a viszony, amely e mozgalmak és a korszak vezető kultúrpolitikusa, Aczél György között fennállt. E história eseményei zárt ajtók mögött, a nyilvánosság teljes kirekesztésével zajlottak. A kávéházi pletykák vagy tudatosan manipulált legendák mögül az igazság csak úgy rajzolódhat ki, ha mindnyájan, akiknek így-úgy közünk volt e történethez, egymás mellé illesztjük emlékeink mozaikkockáit. A történet - természetesen - 1956 novemberében kezdődik, amikor valamiként voltaképpen mindenki ellenzéke volt annak a maroknyi csoportnak, amelyik a Kádár-kormány körül tömörült. A fegyveres vereség és a letartóztatások első hulláma a sztrájkoknak, tüntetéseknek, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok tevékenységének véget vetett, de nem tudta teljesen megbénítani az ellenállás olyan akcióit, amilyen a Gond és hitvallás proklamációja vagy az volt, amikor az írószövetség által összegyűjtött pénzadományokat szétosztották a harcokban elesett felkelők rászoruló családjai között. 1957 elejére azonban az egyre keményedő intézkedések, az írószövetség feloszlatása, majd az egyetemeken egy ideig még működő MEFESZ megszüntetése az „56-os ellenzék”-et a baráti összejövetelek és az írógéppel sokszorosított, kézről kézre adogatott (ma úgy mondanánk, „szamizdat”) írások terjesztésének szférájába szorította vissza. (Így olvastam pl. Moldova Flandera-regényének első változatát, fiatal költők verseit, Tőkei Ferenc „ázsiai termelési mód”-tanulmányát, Lázár György, s később Kemény István, Liska Tibor dolgozatait, aminthogy nekem is volt barátok által terjesztett - még be is kötött - verseskötet-kéziratom.) Az én emlékeim szerint ez az ellenzék egyébként zömében „nagyimrés” kommunista (s a 80-as évek tiszavirág életű „reformkommunista” elképzeléseinél sokkalta baloldalibb) elgondolásokat táplált magában. A tőkés rend visszaállításának - ahogy ma mondjuk, a „reprivatizációnak” - a hívei ebben az ellenzékben aligha voltak többen, mint az őrültek, a királypártiak vagy a nyilasok. 85 FÓRUM