Ezredvég, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - N. Horváth Péter: Versek
felejti gyermekét imádságra, jó szóra, becsületre nevelni. Épeszű mind a hunyász, a hajlítható jellemű, a divatok majma, a törvény puszta betűjén rágódó. Mind, aki a kegyetlen és csalárd történelem nevét hívja segítségül botlásaihoz, gyengeségeihez. „A bolond földesúr - így neveznek majd, aki ahelyett, hogy kártyába, cselédlányokba ölné vereségen költ bánatát, dudvákat vesz, idegen földről." Jól tudom, meg nem láthatom, de még gyermekem sem, hogy az arborétum, mit a rettenetes magyar pusztára álmodtam, teljes pompájában megmutatkozzék. Ötven-hatvan esztendő, mire egy fa olyanná növekszik, amilyenné lennie kell. S amelyiknek száz vagy ennél is több nyár szükséges! És ez csak a kezdet, hiszen a fák mennél vénebbek, annál szebbek. Eltelik három vagy négy emberöltő, s ezek a furcsa, idegenföldi növények megtanulnak magyarul. Máshogy nem is akarnak már zúgni, susogni. S a derűs kora nyárban, telt kora őszben gyermekek érkeznek majd tani tojókkal: pendelyes kis Sándorok, Margitok, Imrék, Juliskák. Bámulják el-elnyíló szájjal a szabdalt leveleket, kacska ágakat. Nagyon meglehet nem értik, mit üzennek ezek a fák, amik nem is akácok, s nem is diók. De bizonnyal akad majd egy a mezítlábas nebulók közül, János avagy Mihály, aki elbámészkodván ottfelejti magát a hatalmas arborétumban, s egyszercsak ráébred, hogy ezeket a fákat nem szabad az eperfák mértékivel mérni, mert nekik igen hosszú élet adatott. N. HORVÁTH PÉTER Jel volt Valahol a tetők fölött, Isten oszlatja a ködöt. De az a kilátás, már másra vár. Nem riaszt föl dob, se tülök, alszom, amíg megvénülök, talán ez menedék, ez a végvár. Kegyelemnek látszott régen, a fény egy-egy lány szemében, pedig csak jel volt, hogy... későre jár. Az új földesúr Ásotthami nyár Don Quijote, hogy nyugdíjba ment, szélmalommal vett egy kis tanyát. „Jobb a harctól messze, idelent. Mért küzdenék egy életen át? A szomszédlány hét libát nevel... bár, ha nem éppen Dulcinea, bekukkant, mikor erre jön el, s éjféltájt se vágyik még haza... Ring a búza, és zöldell a fű, andalító a vidéki nyár, minden, ami van rém egyszerű. Lovagi lét? Ugyan, vége már!" 13