Ezredvég, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - MŰHELY - Illés László: Lukács György Kafkáról
zeddel korábban, mint az avantgárd formai elemeinek a szovjet irodalomba való beszivárgásaként utasított el. Attól tartott, hogy a szovjet élet ellentmondásai újra antagonisztikussá válhatnak, ha gazdasági voluntarizmusra és szubjektivizmusra támaszkodnak. Ennek a jelei pedig egyre világosabban rajzolódtak ki a szovjet társadalomban és következőleg az irodalomban is. (Elég itt a zsdanovi kultúrpolitika következményeire utalnunk.) Bizonnyal itt találjuk meg a magyarázatot arra, hogy a perspektíva elvét kutatva hangsúlyosan Dreiserre, Heinrich Mannra, Thomas Mannra s más polgári írókra is utalt, mintha csak a szocialista realizmus idolja mellett szemléletében a kritikai realizmus is szinte egyenlő helyet foglalt volna el. Úgy lehet, previzionálta azt az eseményt, az 1963-ban lezajlott liblicei Kafkakonferenciát, amelynek több neves előadója (Ernst Fischer, Roger Garaudy) kimondták az addig tabunak számító megállapítást, hogy a szocialista társadalomban is jelen van az Entfremdung, az elidegenedés s ezzel hallgatólagosan megrendült a szocialista perspektíva legitim jelenléte a marxista művészetelméletben. Lukács majd csak 1968-ban írt Demokratisierung heute und morgen című (évekig elhallgatott) művében reflektált a sztálinizmus következményeirel, s a Szolzsenyicinnől írt tanulmányaiban i1 arra is kész volt, hogy az avantgárdizmus jegyeit felmutató művekben engedményeket tegyen a realizmus, sőt a szocialista realizmus fogalmi körének tágítására. De ez nem történt meg Franz Kafka esetében, holott következetes lépés lett volna, hiszen ő maga deklarálta, hogy az avantgárdizmus nem a formai jegyek sajátosságaiban, hanem a művész létszemléletében gyökerezik. Mivel pedig Franz Kafka a 20. század legmélyebb tudati élményének, az elidegenedésnek a Lukács által elismert legnagyobb művésze volt, számára akár a kritikai realizmus kiemelkedő képviselője is lehetett volna. Minden engedménye ellenére Lukács kitartott történetfilozófiai koncepciója mellett, de már nem érhette meg annak teljes összeomlását. A szocialista rendszer bukásával elveszett a Lukács previzionálta perspektíva elve, pontosabban a polgári demokráciák nyújtotta kritikai lehetőséggé zsugorodott. De megmaradt, sőt Kafka korához képest óriási mértékben kiterjedt az a világméretű jelenség, amely - ha hihetünk Lukács analógiájának - alapvető oka volt az avantgárd szellemisége fő elemének. Ez a fenomén a szorongás, a félelem Kafka művészetének fő konstrukciós elve. A világban meglevő óriási és leküzdhetetlen szociális feszültségek, etnikai konfliktusok, háborús szituációk, a terrorizmus és az atomfenyegetettség a szorongások ma is fő okozói, így tehát az avantgárd irodalom létezése, sőt kibontakozása szociológiai alapjai megerősödtek. Perspektívának - ha Lukács elméletét reálisnak véljük - megmaradt a polgári demokráciák nyújtotta perspektíva. Visszautalva tehát Lukács 1956-os tanulmányának címére - némi modifikációval - azt mondhatjuk: Franz Kafka és Thomas Mann. JEGYZETEK 1 Lukács György: Wider den mißverstandenen Realismus Clausen Verlag, Hamburg, 1958. Magyar kiadás: A kritikai realizmus jelentősége ma. Bp. 1985. (A továbbiakban: A kritikai realizmus.). 2 Lukács György: Der junge Hegel - über die Beziehungen von Dialektik und