Ezredvég, 2008 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - MÚLTUNK - Móricz Zsigmond: Forradalom

mondatos társalgásban, amit ott akkor az egymással szembejövő emberek foly­tattak. A budai hídfőnél körülbelül egy félszázadnyi gyalogság állt a hídfő két olda­lán. Mindnyájan sapkarózsa. Lábhoz tett fegyver. Egy főhadnagy az út közepén. Ezek még császári és királyi osztrák-magyar katonák voltak. Tegnapi katonák. Megkérdeztük tőlük: - Tudjátok, mi történt az éjszaka? Kórusban feleltek: - Nem tudjuk. A főhadnagyuk idegesen mozdult felém, azután mégis a helyén maradt. Ebben a pillanatban megláttuk azokat a jól ismert szegény asszonyokat, akik a hajnali órán újságcsomagokat tolnak a gyerekkocsikban. Futva mentünk felé­jük és nyalábszámra vettünk tőlük újságot. Soha még olyan intenzíven nem éreztem, hogy ez a néma, nedves, festéktől büdös papírcsomó a világosságot je­lenti, mint mikor megrakodva mentünk vissza a katonák felé, s láttam komoly, szinte ijedten kíváncsi arcukat az egyenes sorban. Egyikünk a főhadnagyhoz lépett, köszönt neki. Emelt hangon mondta: - Főhadnagy úr, ha nem akarja látni, hogy újságot adunk a katonáinak, for­duljon el. Kedves, fekete fiú volt, kissé izgatottan nézett szét, aztán megfordult. Egy perc múlva hangosan olvasták fel egymásnak a katonák az éjszaka történetét. Köszöntünk s beültünk a Margit-park kávéházba, amelynek ablaka előtt ezek a katonák álltak. Dideregtünk, sápadt, átfázott arcok hajoltak a forró tea fölé. Mi­re a teát megittuk, egyetlen katona sem volt látható a hídfőnél, az ablak előtt. És akkor már zúgott és zengett az egész teli nagy híd, a munkások és katonák csizmakopogós reggeli korzója. Finom köd volt és szemezgett az eső. MÓRICZ ZSIGMOND Forradalom A forradalom egyik legemlékezetesebb pillanata volt nekem a plakátolvasó orosz fogoly nyilatkozata a Lehel téren. Sokszor ötlik fel előttem, kísér s magyaráz ez a kis jelenet. November elsején érkeztem Budapestre hajóval. Itt már megvolt a forradal­mi nap éjszakája, szürke, párás volt a reggel, a Margit-hídfőnél egy villamos el­lenőr állott nevetve, s arról beszélt, hogy az a rendőr, akivel most beszélt, a Ti­sza István őre volt.­­ Csak annyit mondtak neki a katonák csendesen: „Maguk vigyázzanak, mert maguknak is bajuk lehet!" Az ellenőr sapkáján aranyszegély volt, a rózsája le volt tépve, mint a katona­tiszteké, szőke bajsza fel volt sütve, egészséges arcán boldog, ideges nevetéssel.

Next