Ezredvég, 2008 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - MÚLTUNK - Molnár Ferenc: A Margit-híd forradalma

foglyok lesznek, halottak nem. Hiszen a haditudomány egyre inkább ez ideál felé közeledik úgyis - meg lesztek elégedve végre, ha eléri, abbahagyjátok majd háborúellenes óbégatásotokat? Nem tudom, mit felelne erre a korszerű pacifista. A magam részéről, bármily paradoxonnak lássék, irtózattal és mélységes aggodalommal látom a haditudo­mánynak azt a tendenciáját, hogy „emberséges" akar lenni, hogy fokozatosan ki akarja küszöbölni az emberölést, az egyetlen jelenséget, ami az ostoba és kor­látolt csőcseléknek mégis a szemébe szökik és észrevéteti vele, hogy nem sza­bad háborúnak lenni. Ha ez nem lesz többé, mi marad, ami kézzelfoghatóan bi­zonyítja azoknak, akiknek csak kézzelfoghatóan lehet bizonyítani, hogy hábo­rút nem szabad csinálni? Nem lesz, mibe kapaszkodjék a pacifizmus, nem lesz jelszó, amire hivatkozzék - s ellenzéke nem lévén többé, intézménnyé válik a háború, az örök háború,­­ mert esküszöm, hogy az emberiség minden tudomá­nyával és technikájával ma az örök háború, nem az örök béke felé tart. Új jelszó kell, elvtársaim - a „le az embermészárlással!", kevés, bármilyen szé­pen hangzik. Más, jobb századokban, mikor nemcsak az emberrel, hanem az ő eszméivel is foglalkoztak, nem kellett volna magyarázni, hogy van, ami rosz­­szabb a halálnál, s ennek a neve szolgaság­, a háború pedig szolgaságot jelent. Ha az ember természettől fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték, amit elvehetnek tőle, az éle­te volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás - de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet - az élet tartalma pedig a szabadság. Az emberi szabadság megrontója a háború, barátaim. A háború ellentéte nem a béke, hanem az eszmék forradalma. MOLNÁR FERENC A Margit-híd forradalma Mintha emlékiratom egyik lapját írnám, elmondom pontosan és szárazon a Mar­­git-híd forradalmának parányi történetét. A nagy éjszaka után, október 31-ének hajnalán, négy írótársammal: Koszto­lányi Dezsővel, Gellért Oszkárral, Lakatos Lászlóval és Jákó Jánossal mentünk át Budára a Margit-hídon. A reggelnek ez az az órája, mikor a munkások csa­pata szokott a hídon átjönni. Olyasmit láttam, amit még soha: a híd tele volt. A máskor siető emberek lassan jöttek, egymás hátára sűrűsödtek. Minden máso­dik ember katona volt. Már akkor alig egy-két katonának volt sapkarózsája. A forradalom még nem volt ötórás, és már megjelent a fehér őszirózsa a katona­sapkákon. Harsogott a híd a kiáltásoktól, az éljenzésektől: érezni lehetett, hogy szárnyaló kedvű napra fog virradni a város. Boldogan, izgatottan tolongtunk át a deszkajárón, csak utóbb konstatáltuk, hogy egy percre se hagytuk abba ma­gunk se a kiáltozást, szinte öntudatlanul vettünk részt ebben az ordító, rövid­

Next

/
Thumbnails
Contents