Bihari Napló, 1990. február (1. évfolyam, 25-48. szám)

1990-02-01 / 25. szám

i —-----------------------------:--------------------- v BN 1990. II. 1. A VÁLASZTÁSOKIG BIZONYÍTHAT! Mint az NMH municipiumi Tanácsának üléséről tudósító cikkünkben hírül adtuk, Vai­­deanu Horia úr csak azzal a feltétellel fogadta el a polgár­­mesteri­ kinevezést, ha az elő­ző munkahelyének alkalmazott­ja maradhat, ahonnan a fizeté­sét is kapja arra a periódusra amíg a polgármesteri tisztséget tölti be. Ehhez a vállalat dol­gozóinak beleegyezésére volt szükség. Szinte már monotonná váltak a hozzászólások, kísérte­tiesen emlékeztettek a régi gyű­lések sablonjára. Egy biztos. Szinte mindenki csak jó dolgot mondott városunk új polgár­­mesteréről. A jelenlévő 78 dol­gozó szavazatai alapján (75 mellette, 2 ellene, 1 tartózko­dás) megszavazták, hogy Vai­­deanu úr továbbra is a vállalat dolgozójaként szolgálja a pol­gármesteri székből a nép ü­­gyét. Tudósításunkat felhasználjuk arra, hogy teret biztosítunk Vaideanu úr azon óhajának, hogy válaszolhasson a Crisana libera hasábjain megjelent vádakra. Az újságon keresztül válaszo­lok. Vajon ő,­ az újságíró ér­deklődött­­ más helységek me­legvíz és fűtési helyzetéről az elmúlt években? Én csak pár adattal szeretnék válaszolni. Az elmúlt években hőenergiából átlagban 50 000 gigakalóriával léptük túl a tervet. Az akkori törvények értelmében elítélhet­tek volna. A melegvíz szolgál­tatására fordított energiát át­lagban 10 000 megawattórával léptük túl évente. Párttag vol­tam, s ezt vállalom. Önként­­ léptem be, mert hittem az ügy­ben. Hibákat is követtem el, sokra ráébredtem, másokért megkaptam a büntetésem. — És a foci, Vaideanu úr? — Szeretem a futballt, hisz aktív játékos voltam, de tíz é­­ve nem léptem már pályára. Jenei Imre edző hívott, hogy segítsek az FC Bihornak. Tisz­teletbeli elnök is voltam más­fél évig, akkor megbetegedtem. A csapat sem jutott be az A- osztályba, így mindkettőnket kitettek. Amit el tudok mon­dani, hogy két éve meccsen sem voltam. Ez minden. — Köszönöm. BOGDÁN ILDIKÓ MAGÁN­ KIÁLTVÁNY Hogy szabad vagyok és demokrata, hiszem és tudom.. Hogy hol és mikor, ez is bizonyos. Csak az aggaszt, kikkel? — hatalmi és ér­dekvédelmi szervezeteken b­elül. Engedtessék meg, ne azonosuljak azokkal, akikkel eddig sem: a kutakból párttitkárrá vedlett, most forradalmárrá átalakulh­at, a ve­zércikken csiszolt tollú, eddig suttogó, most harsány hangúra váltó irodalmárral, a nagyvezér álmait dübörgő és kiszolgáló, most a nép fiaként tetszelgővel. „Józanabbak“ ezek kiszerződését próbálják szavatolgatni, aggá­lyaimat eloszlatni: 1. a társadalmi levegőszennyeződést megszüntető berendezések kezdetlegesek; 2. az önkiszerződést feltételező erkölcsi erő a ki tudja hányadik színüket váltó kaméleonoknál kizárt dolog. Hogyan és kikkel hát tovább?, mikor lehalkultak az enforradalom zajai, mikor a diktatúrázók kiruccanásai is gyérülnek, ám az öle­lésre tárt kezek­ is lelassultak. Az „oszd meg és uralkodj“ magja mintha most csírázna! Mert most már szabad osztódni, forgácsolódni! Levegőre sóvárgó, megőrzött és leendő barátaim, álljunk egymás mellé, nyissunk ablakot, ajtót! Ne tördeljük az épen maradt gerin­ceket, de ne egyengessük az elferdülteket sem! Engedtessék meg, vállalhassuk végre magunkat, egymást! U. i. A kifordított szűrök viselői maradjanak volt ruhatárosuknál. PATAKI ISTVÁN 3 (Folytatás az 1. oldalról) neki készül, grandomániás el­képzeléseit hivatott kiszolgálni. Az élményanyag eléggé Szol­­zsenyicin ízű, az ország har­minc megyéjéből több ezer Iván Gyenyiszovics ette a keserű kényszermunka kenyerét. Vol­tak, akik mit sem sejtve öröm­mel szálltak fel a vonatra, na­gyobb lesz a fizetés, belekós­tolnak a fővárosi életbe, a ta­pasztalat, a megismert körül­mények azonban hamar lehű­tötték lelkesedésüket.­ ­ A diktátor parancsára A behívó még a pelyhedző szakállúakból is vegyes érzel­meket vált ki, hogyan fogad­hatta ezt egy negyvenöt-ötven éves ember, aki rég maga után tudta a katonaságot, csupán emlékeiben hordozta a valami­kori kaszárnyái életét. De a behívó ott volt az asztalon, csa­ládi katasztrófaként nehezedett a telkekre. A szakemberek leg­jobbjait szippantotta fel az épí­tőtelepekről szerte az országban a diktátor parancsa. Huszonöt és ötven év közötti ácsok, be­tonozók, kőművesek, csempé­­zők, mozaikozók hagyták itthon családjaikat, szüleiket, gyerme­keiket, háztáji gazdaságukat. A speciális munkához egészséges, munkabíró, tapasztalt szakem­berek kellettek. Mert a gran­diózus építménynek jelképeznie kell ugye a­ szocializmus nagy győzelmét, a bőségben, bol­dogságban élő népet, de min­denek előtt azt a „kivételes ér­tékű“ személyt, akit már „zsen­ge ifjúkorától kezdve egyetlen cél vezérelt...“ És megkezdődött a mundérba bújtatott építők katona élete. A masírozás, a reggeli és esti névsorolvasás, a jelentéstétel, mindaz, ami velejárója a ka­szárnyás életnek. Reggel és es­te katonai tehergépkocsikkal indultak, érkeztek, speciális i­­gazolvánnyal léphettek be­ a nagy mű építőtele­pére. De a 11 kapu közül nem akármelyiken, csak azon, amelyik szűk mun­kahelyükre vezetett. A kíván­csiskodó természetűeket hamar kijózanították az épületrészek­nél, a bejáratoknál strázsáló fegyveres őrök. A parancs kü­lönben mindenki számára egy­értelmű volt: „közleledés csak földszinttől fölfelé­, az őrök fi­­gyelmét átjátszva senki be ne merészkedjen az átjárókba, fo­lyosókra, melyek a földalatti helyiségekhez vezetnek.­ ­ Az­­ utolsó szusszanásig A munkaidő reggel héttől es­te hétig tartott, délben megsza­kítva egy órás ebédszünettel. A felügyelők vigyáztak arra, hogy fel ne üsse fejét a lazítás, a parancsnokok naponta ellen­őrizték az elvégzett, vagy ép­pen az el nem végzett munkákat­. Számtalan esetben előfordult, hogy szombaton délután, vagy vasárnap pótműszakot kellett tartani a „terv teljesítése érde­kében“. A bihari építők becsü­letére válik a magas szaktudás­sal elvégzett mesteri munka, a bennük élő alkotás, önmegva­lósítás­­ vágyának bizonyítása. Volt mivel és volt miből dol­gozni. Némelyikük addig még soha nem látott darukra, ne­hézgépekre és más felszerelé­sekre csodálkozhatott. Míg az ország építőtelepein hiányoztak az anyagok, a beszerzők nem győztek eleget kilincselni ér­tük — a „Palota“ mindent meg­kapott. A „mindenből“ a legja­vát! Az országosan hiánycikk­nek számító kábelek, szigetelő anyagok, ragasztó anyagok, ó­­lomlezmerek (ezt a tetők szige­telésére használták) az igé­nyeknek megfelelően álltak az építők rendelkezésére. A mo­tori­a? Ugyan kérem! Azzal csak a vidéki­­ építőtelepek bí­belődtek, hogy jusson is ma­radjon is, elég legyen a hónap végéig. Még a gondolattól is borsózott az illetékesek háta, beleértve a minisztériumokat is, ha valahol elakadna a mun­ka. Ott és akkor a „szabotá­lok“, a „hazaárulók“ nagyon hamar eltűntek a süllyesztőben. Este a gépkocsioszlop vissza­indult a kaszárnyába, újra kez­­­detét vette a létszámellenőrzés, a jelentéstétel. Vacsora után az emberek holtfáradtan estek az ágyba, tisztálkodtak vagy leve­let írtak, olvastak. Várták a 45 nap elteltét, amikor 2—3 napra hazautazhatnak, szerethetik családjukat, jóllak­hatnak, alud­hatnak, ahogyan az egy sza­­badságos katonának dukál.­ ­ A látogatás Rendszerint szombaton került rá sor, de előfordult, hogy va­sárnapra esett.­ Az­­ építők tud­ták, hogy beletartozik a heti programba. „Jön a tulaj!“ „Ez sem bír megülni a ...!“ — járt a suttogás szájról-szájra, ami még így is sok veszélyt hordo­zott magába, hiszen a szekusok rendszeresen elözönlötték a te­repet. Megkezdődött a súrolás, seprés, mázolás, fémjesítés, az útvonal „sterilizálása“. A mér­nökök­, műépítészek, építésveze­tők vigyázzba merevedve, fé­lelemtől reszketve várakoztak, kiveri-e megint a balhét. Sokadszorra cserélték a fabur­kolatot, szedhették fel a már­ványpadozatot, csiszolhatták a mozaikbetéteket, ragaszthatták ötödszörre is „végleges“ helyé­re a kiöntött ornamentikát. Két-három óra elteltével nagy kő esehetett le az építők szívé­ről, a házigazda steppjével kö­rülvéve eltávozott. Egy hétre újra beköszöntött a viszonyla­gos nyugalom.­ ­ A szerencsések A „koncsentrások“ mellett szerencséseknek érezhették magukat azok a csoportok, a­­kik szerződéses alapon kerültek a „Palotához“. Nem mintha nagyon akarták volna, de ez is eléggé egyoldalú volt, menni kellett. Az áthelyezés eredeti­leg három hónapra szólt, ami­ből aztán öt-hat hónap lett, majd megújítás, amiben szintén nem volt semmi beleszólásuk az építőknek. Azért voltak va­lamivel szerencsésebbek, mert nem kellett kaszárnyába lak­niuk, beköltözhettek a bihariak által épített egyik átadás előtti tömbház lakásaiba. Komfortra azért nem kell gondolni, ez ne­hezen lett volna elképzelhető nyolc-tíz lakóval egy három­szobás lakásban. Reggel öt óra után már mindenki talpon volt, hogy hozzájusson a fürdőszobá­hoz. Haza csak kétheten­ként jöhettek, aki betegségre vagy családi gondokra hivat­kozva véglegesen távozott, he­lyébe másvalakit kellett külde­ni. A valamikori táborokban is elsőszámú törvény volt, hogy stimmeljen a létszám. A „szerencsés“ csoportoknak a napi tizenkét órás műszak után megadatott az a lehetőség, hogy megismerjék a fővárost, színházba, moziba menjenek. Ütjük­ rendszerint egy-egy élel­miszer üzlet felé vezetett. So­kak a jó kereset reményében indultak útra, de rá kellett jöj­jenek, hogy a megszerzett pénzt felszippantják a talponállók, a büffék, a vendéglők, a cukrász­dák. Kant­in csak délben állt rendelkezésükre, reggel és este mindenki ott evett, ahol tudott. Pedig ők még napi 16— 18 lejes kiszállási díjat is kap­tak ... A koncsentrások szemében mégis ők voltak a mázlisták. ★ A fentis élményanyagot Pan­­cu Nicolae, az Építő és Szerelő Fővállalkozó Tröszt mérnöke­­ bocsájtotta rendelkezésemre, aki 1988 áprilisától 1989 má­jusáig dolgozott a „Palota“ épí­tésénél. KOVÁCS LAJOS HATHÓNAPOS KÉNYSZERMUNKA - A grafománia szolgálatában - (Folytatás a 2. oldalról) abból a szempontból, hogy se­gítse megszilárdítani a PFSZ vezető tisztét. Sokkal inkább jelentette kettőjük nagyon ben­sőséges kapcsolatának alapját, s azt, hogy Hasszán szabad kezet kapjon Arafattól. — Oliescu érintkezésbe fog lépni veled, amint lerázzuk a főnökeinket. Rendben van „Anette“? Hasszán alig észrevehetően megrázkódott, amint a titkos nevét említettem. Láthattuk odakint a kertben sétáló két vezért, akik olyan egyformának tűntek, mint két tojás. Mindketten ugyanazt a khaki színű szvettert és nad­rágot viselték, és azt az öltöze­tet, amelyet Romániában gyár­tottak a PFSZ számára. Egy­más mellett sétáltak, egyfor­mán­ gesztikuláltak. Hasonszőrű katonás felszerelésükben olya­nok voltak a lágyan megvilágí­tott márványszobrok, szökőku­tak és különleges cserjék kö­zött, mintha tündérországban sétálnának. A kert ahhoz a víz­parti kastélyhoz tartozott, ame­lyet az előző román vezetőnek, Gheorghe Gheorghiu-Dej-nek építettek tizenöt évvel ezelőtt, személyes lakóhelyül. A ha­talmas elnöki lakosztályokat és magánirodákat olyan, az életet kellemessé tevő dolgok vették körül, mint a filmszínház, üveg­ház, tornaterem, fedett uszoda, a nagy csónakkikötő, s volt még­­ több luxuslakás is. Az egyik Dej állandó barátnőjéé volt, egy jól ismert színésznőé, egy­­,egy pedig két lányáé és a csa­ládjuké. Dej 1965-ben bekövet­kezett halála után Ceausescu megtámadta személyes túlzásai­ért, rezidenciáját „nem proletá­rénak nevezte, majd átalakí­totta vendégházzá legmagasabb rangú látogatói számára. Ám az új rezidencia, amit tíz évvel később Ceausescu önmagának épített, ha lehet, még fény­űzőbb lett. Hasszán és én követtük Ceau­­sescut és Arafatot. Néhány perccel később a­­ két vezető kezet rázott, ömlengve meg­csókolták egymást, hátbavere­­gették, majd újra megcsókolták egymást, aztán megint csak ke­zet ráztak. ABU NIDAL „FEKETE JÚNIUS“ Gyalog jöttünk el Ceau­sescu­­val, mivel rezidenciája csak néhány percre volt onnan. Ste­fan Andrei várakozott a kapu­nál. — Semmiféle hivatalos talál­kozó Arafattal, semmiféle hiva­talos közlemény. Hajnalban el­utazik, reggelire már az irodá­jában lesz. Ugyanolyan titok­ban, mint ahogy jött az éjsza­ka — mondta Ceausescu. El­sietett, nem is válaszolt And­rei „Éljen Ceausescu Elnök!“ köszöntésére, a leghétköznapibb üdvözlési formára, amellyel őt illették és amelyet csak közvetlen alárendeltjei használ­tak. — Maga most visszamegy, Pacepa — mondta­­ nekem Ceau­sescu. — Beszél Hasszánnal. Ne felejtse el, hogy mennyire sze­reti a Chivas Regalt. Andrei még mindig a kapu­nál várt. Erre az­ estére nagy gonddal megszervezett egy va­csorát, amelyen külügyminisz­terré való kinevezését ünnepel­te meg. Azt akarta, hogy­ vele menjek. Megmondtam neki, hogy Ceausescu még egy fontos ügyet bízott rám, de megígér­tem, hogy később ott leszek. Fél óra múlva elhagytam Ceausescu rezidenciáját. — A „Rómába“ — mondtam sofőrömnek. „Róma“ a nem hivatalos gúnyneve volt egy régi és elegáns DIE Biztonsági épületnek, amelyet különleges ügyekre tartottam fenn. Azért hívták így, mert a Rósna ut­cában volt. Mire odaértem, Hasszán, Munteanu és Olcescu már kényelembe helyezték ma­gukat a kék bársony fotelek­ben. A barátságos szoba köze­pén álló fekete coctail asztalon két üveg skót wihsky feküdt a jégkockákon és egy pohár „tea“ is volt ott. A konspiráció olyan mélyen Hasszán vérébe ivódott, hogy már a Chivas Regalját is álcázta. — Emlékszel a „Sukeiri“ tervre, Abu Munteánu? — kezdte Hasszán. — Hát persze! — Munteánu felém fordulva magyarázni kez­dett: — Ez egy befolyásszerző mű­velet, amit együtt kezdtünk. Tábornok. Ahmed Sukeiriről kapta fedőnevét, az első­ PFSZ elnökről, aki megtervezte­ a Nemzetközi Szövetséget és az Alkotmányt, és aki a „hatnapos háború“ alatt nőnek álcázva szökött meg Jeruzsálemből. — A „Sukeiri“ művelet Ara­fat elnök kedvence —■ folytat­ta Hasszán. — A terv az, hogy mérsékelt­nek mutassuk őt. Ö személye­sen szervezte be az első ügynö­köt, „Solomon“-t. Emlékszel rá, Abu Munteanu? — Ö volt az a doktor, aki megszervezte az El-al Busza el­leni támadást 1970-ben a mün­cheni repülőtéren? Ö volt az, akit az Elnök arra biztatott, hogy mutasson békülési és kö­zeledési szándékot Izrael iránt és akit később ő maga árult el? — Igen. És emlékszel „Hel­­muth“-ra is? — Az osztrák ügynökötökre? — Nos, hát akkor én most elmesélek nektek ezekről. Az Elnök elküldte „Solomon“-t Bécsbe, ahol „Helmuth“ segít­ségével fölvette a kapcsolatot néhány baloldali izraeli poli­tikussal, és útjára indította a „békülési tervet“ — magyaráz­ta rám nézve. — Az egyetlent, amit együtt dolgoztunk ki Abu Munteanuval. Ezután „Hel­muth“ terjeszteni kezdte a föl­nagyított történetet. És most a nagy hír: „Solomon“ és izraeli partnere fogják megkapni a Kreisky-díjat, amit a békéért, az emberi jogokért, vagy va­lami ilyesmiért adnak. Hát nem érdekes? — És mi a te politikai hasz­nod ebből? — kérdezte Olies­cu, cseppnyi gyanakvással a hangjában.(Folytatjuk)

Next