Bihari Napló, 1990. február (1. évfolyam, 25-48. szám)
1990-02-01 / 25. szám
i —-----------------------------:--------------------- v BN 1990. II. 1. A VÁLASZTÁSOKIG BIZONYÍTHAT! Mint az NMH municipiumi Tanácsának üléséről tudósító cikkünkben hírül adtuk, Vaideanu Horia úr csak azzal a feltétellel fogadta el a polgármesteri kinevezést, ha az előző munkahelyének alkalmazottja maradhat, ahonnan a fizetését is kapja arra a periódusra amíg a polgármesteri tisztséget tölti be. Ehhez a vállalat dolgozóinak beleegyezésére volt szükség. Szinte már monotonná váltak a hozzászólások, kísértetiesen emlékeztettek a régi gyűlések sablonjára. Egy biztos. Szinte mindenki csak jó dolgot mondott városunk új polgármesteréről. A jelenlévő 78 dolgozó szavazatai alapján (75 mellette, 2 ellene, 1 tartózkodás) megszavazták, hogy Vaideanu úr továbbra is a vállalat dolgozójaként szolgálja a polgármesteri székből a nép ügyét. Tudósításunkat felhasználjuk arra, hogy teret biztosítunk Vaideanu úr azon óhajának, hogy válaszolhasson a Crisana libera hasábjain megjelent vádakra. Az újságon keresztül válaszolok. Vajon ő, az újságíró érdeklődött más helységek melegvíz és fűtési helyzetéről az elmúlt években? Én csak pár adattal szeretnék válaszolni. Az elmúlt években hőenergiából átlagban 50 000 gigakalóriával léptük túl a tervet. Az akkori törvények értelmében elítélhettek volna. A melegvíz szolgáltatására fordított energiát átlagban 10 000 megawattórával léptük túl évente. Párttag voltam, s ezt vállalom. Önként léptem be, mert hittem az ügyben. Hibákat is követtem el, sokra ráébredtem, másokért megkaptam a büntetésem. — És a foci, Vaideanu úr? — Szeretem a futballt, hisz aktív játékos voltam, de tíz éve nem léptem már pályára. Jenei Imre edző hívott, hogy segítsek az FC Bihornak. Tiszteletbeli elnök is voltam másfél évig, akkor megbetegedtem. A csapat sem jutott be az A- osztályba, így mindkettőnket kitettek. Amit el tudok mondani, hogy két éve meccsen sem voltam. Ez minden. — Köszönöm. BOGDÁN ILDIKÓ MAGÁN KIÁLTVÁNY Hogy szabad vagyok és demokrata, hiszem és tudom.. Hogy hol és mikor, ez is bizonyos. Csak az aggaszt, kikkel? — hatalmi és érdekvédelmi szervezeteken belül. Engedtessék meg, ne azonosuljak azokkal, akikkel eddig sem: a kutakból párttitkárrá vedlett, most forradalmárrá átalakulhat, a vezércikken csiszolt tollú, eddig suttogó, most harsány hangúra váltó irodalmárral, a nagyvezér álmait dübörgő és kiszolgáló, most a nép fiaként tetszelgővel. „Józanabbak“ ezek kiszerződését próbálják szavatolgatni, aggályaimat eloszlatni: 1. a társadalmi levegőszennyeződést megszüntető berendezések kezdetlegesek; 2. az önkiszerződést feltételező erkölcsi erő a ki tudja hányadik színüket váltó kaméleonoknál kizárt dolog. Hogyan és kikkel hát tovább?, mikor lehalkultak az enforradalom zajai, mikor a diktatúrázók kiruccanásai is gyérülnek, ám az ölelésre tárt kezek is lelassultak. Az „oszd meg és uralkodj“ magja mintha most csírázna! Mert most már szabad osztódni, forgácsolódni! Levegőre sóvárgó, megőrzött és leendő barátaim, álljunk egymás mellé, nyissunk ablakot, ajtót! Ne tördeljük az épen maradt gerinceket, de ne egyengessük az elferdülteket sem! Engedtessék meg, vállalhassuk végre magunkat, egymást! U. i. A kifordított szűrök viselői maradjanak volt ruhatárosuknál. PATAKI ISTVÁN 3 (Folytatás az 1. oldalról) neki készül, grandomániás elképzeléseit hivatott kiszolgálni. Az élményanyag eléggé Szolzsenyicin ízű, az ország harminc megyéjéből több ezer Iván Gyenyiszovics ette a keserű kényszermunka kenyerét. Voltak, akik mit sem sejtve örömmel szálltak fel a vonatra, nagyobb lesz a fizetés, belekóstolnak a fővárosi életbe, a tapasztalat, a megismert körülmények azonban hamar lehűtötték lelkesedésüket. A diktátor parancsára A behívó még a pelyhedző szakállúakból is vegyes érzelmeket vált ki, hogyan fogadhatta ezt egy negyvenöt-ötven éves ember, aki rég maga után tudta a katonaságot, csupán emlékeiben hordozta a valamikori kaszárnyái életét. De a behívó ott volt az asztalon, családi katasztrófaként nehezedett a telkekre. A szakemberek legjobbjait szippantotta fel az építőtelepekről szerte az országban a diktátor parancsa. Huszonöt és ötven év közötti ácsok, betonozók, kőművesek, csempézők, mozaikozók hagyták itthon családjaikat, szüleiket, gyermekeiket, háztáji gazdaságukat. A speciális munkához egészséges, munkabíró, tapasztalt szakemberek kellettek. Mert a grandiózus építménynek jelképeznie kell ugye a szocializmus nagy győzelmét, a bőségben, boldogságban élő népet, de mindenek előtt azt a „kivételes értékű“ személyt, akit már „zsenge ifjúkorától kezdve egyetlen cél vezérelt...“ És megkezdődött a mundérba bújtatott építők katona élete. A masírozás, a reggeli és esti névsorolvasás, a jelentéstétel, mindaz, ami velejárója a kaszárnyás életnek. Reggel és este katonai tehergépkocsikkal indultak, érkeztek, speciális igazolvánnyal léphettek be a nagy mű építőtelepére. De a 11 kapu közül nem akármelyiken, csak azon, amelyik szűk munkahelyükre vezetett. A kíváncsiskodó természetűeket hamar kijózanították az épületrészeknél, a bejáratoknál strázsáló fegyveres őrök. A parancs különben mindenki számára egyértelmű volt: „közleledés csak földszinttől fölfelé, az őrök figyelmét átjátszva senki be ne merészkedjen az átjárókba, folyosókra, melyek a földalatti helyiségekhez vezetnek. Az utolsó szusszanásig A munkaidő reggel héttől este hétig tartott, délben megszakítva egy órás ebédszünettel. A felügyelők vigyáztak arra, hogy fel ne üsse fejét a lazítás, a parancsnokok naponta ellenőrizték az elvégzett, vagy éppen az el nem végzett munkákat. Számtalan esetben előfordult, hogy szombaton délután, vagy vasárnap pótműszakot kellett tartani a „terv teljesítése érdekében“. A bihari építők becsületére válik a magas szaktudással elvégzett mesteri munka, a bennük élő alkotás, önmegvalósítás vágyának bizonyítása. Volt mivel és volt miből dolgozni. Némelyikük addig még soha nem látott darukra, nehézgépekre és más felszerelésekre csodálkozhatott. Míg az ország építőtelepein hiányoztak az anyagok, a beszerzők nem győztek eleget kilincselni értük — a „Palota“ mindent megkapott. A „mindenből“ a legjavát! Az országosan hiánycikknek számító kábelek, szigetelő anyagok, ragasztó anyagok, ólomlezmerek (ezt a tetők szigetelésére használták) az igényeknek megfelelően álltak az építők rendelkezésére. A motoria? Ugyan kérem! Azzal csak a vidéki építőtelepek bíbelődtek, hogy jusson is maradjon is, elég legyen a hónap végéig. Még a gondolattól is borsózott az illetékesek háta, beleértve a minisztériumokat is, ha valahol elakadna a munka. Ott és akkor a „szabotálok“, a „hazaárulók“ nagyon hamar eltűntek a süllyesztőben. Este a gépkocsioszlop visszaindult a kaszárnyába, újra kezdetét vette a létszámellenőrzés, a jelentéstétel. Vacsora után az emberek holtfáradtan estek az ágyba, tisztálkodtak vagy levelet írtak, olvastak. Várták a 45 nap elteltét, amikor 2—3 napra hazautazhatnak, szerethetik családjukat, jóllakhatnak, aludhatnak, ahogyan az egy szabadságos katonának dukál. A látogatás Rendszerint szombaton került rá sor, de előfordult, hogy vasárnapra esett. Az építők tudták, hogy beletartozik a heti programba. „Jön a tulaj!“ „Ez sem bír megülni a ...!“ — járt a suttogás szájról-szájra, ami még így is sok veszélyt hordozott magába, hiszen a szekusok rendszeresen elözönlötték a terepet. Megkezdődött a súrolás, seprés, mázolás, fémjesítés, az útvonal „sterilizálása“. A mérnökök, műépítészek, építésvezetők vigyázzba merevedve, félelemtől reszketve várakoztak, kiveri-e megint a balhét. Sokadszorra cserélték a faburkolatot, szedhették fel a márványpadozatot, csiszolhatták a mozaikbetéteket, ragaszthatták ötödszörre is „végleges“ helyére a kiöntött ornamentikát. Két-három óra elteltével nagy kő esehetett le az építők szívéről, a házigazda steppjével körülvéve eltávozott. Egy hétre újra beköszöntött a viszonylagos nyugalom. A szerencsések A „koncsentrások“ mellett szerencséseknek érezhették magukat azok a csoportok, akik szerződéses alapon kerültek a „Palotához“. Nem mintha nagyon akarták volna, de ez is eléggé egyoldalú volt, menni kellett. Az áthelyezés eredetileg három hónapra szólt, amiből aztán öt-hat hónap lett, majd megújítás, amiben szintén nem volt semmi beleszólásuk az építőknek. Azért voltak valamivel szerencsésebbek, mert nem kellett kaszárnyába lakniuk, beköltözhettek a bihariak által épített egyik átadás előtti tömbház lakásaiba. Komfortra azért nem kell gondolni, ez nehezen lett volna elképzelhető nyolc-tíz lakóval egy háromszobás lakásban. Reggel öt óra után már mindenki talpon volt, hogy hozzájusson a fürdőszobához. Haza csak kéthetenként jöhettek, aki betegségre vagy családi gondokra hivatkozva véglegesen távozott, helyébe másvalakit kellett küldeni. A valamikori táborokban is elsőszámú törvény volt, hogy stimmeljen a létszám. A „szerencsés“ csoportoknak a napi tizenkét órás műszak után megadatott az a lehetőség, hogy megismerjék a fővárost, színházba, moziba menjenek. Ütjük rendszerint egy-egy élelmiszer üzlet felé vezetett. Sokak a jó kereset reményében indultak útra, de rá kellett jöjjenek, hogy a megszerzett pénzt felszippantják a talponállók, a büffék, a vendéglők, a cukrászdák. Kantin csak délben állt rendelkezésükre, reggel és este mindenki ott evett, ahol tudott. Pedig ők még napi 16— 18 lejes kiszállási díjat is kaptak ... A koncsentrások szemében mégis ők voltak a mázlisták. ★ A fentis élményanyagot Pancu Nicolae, az Építő és Szerelő Fővállalkozó Tröszt mérnöke bocsájtotta rendelkezésemre, aki 1988 áprilisától 1989 májusáig dolgozott a „Palota“ építésénél. KOVÁCS LAJOS HATHÓNAPOS KÉNYSZERMUNKA - A grafománia szolgálatában - (Folytatás a 2. oldalról) abból a szempontból, hogy segítse megszilárdítani a PFSZ vezető tisztét. Sokkal inkább jelentette kettőjük nagyon bensőséges kapcsolatának alapját, s azt, hogy Hasszán szabad kezet kapjon Arafattól. — Oliescu érintkezésbe fog lépni veled, amint lerázzuk a főnökeinket. Rendben van „Anette“? Hasszán alig észrevehetően megrázkódott, amint a titkos nevét említettem. Láthattuk odakint a kertben sétáló két vezért, akik olyan egyformának tűntek, mint két tojás. Mindketten ugyanazt a khaki színű szvettert és nadrágot viselték, és azt az öltözetet, amelyet Romániában gyártottak a PFSZ számára. Egymás mellett sétáltak, egyformán gesztikuláltak. Hasonszőrű katonás felszerelésükben olyanok voltak a lágyan megvilágított márványszobrok, szökőkutak és különleges cserjék között, mintha tündérországban sétálnának. A kert ahhoz a vízparti kastélyhoz tartozott, amelyet az előző román vezetőnek, Gheorghe Gheorghiu-Dej-nek építettek tizenöt évvel ezelőtt, személyes lakóhelyül. A hatalmas elnöki lakosztályokat és magánirodákat olyan, az életet kellemessé tevő dolgok vették körül, mint a filmszínház, üvegház, tornaterem, fedett uszoda, a nagy csónakkikötő, s volt még több luxuslakás is. Az egyik Dej állandó barátnőjéé volt, egy jól ismert színésznőé, egy,egy pedig két lányáé és a családjuké. Dej 1965-ben bekövetkezett halála után Ceausescu megtámadta személyes túlzásaiért, rezidenciáját „nem proletárénak nevezte, majd átalakította vendégházzá legmagasabb rangú látogatói számára. Ám az új rezidencia, amit tíz évvel később Ceausescu önmagának épített, ha lehet, még fényűzőbb lett. Hasszán és én követtük Ceausescut és Arafatot. Néhány perccel később a két vezető kezet rázott, ömlengve megcsókolták egymást, hátbaveregették, majd újra megcsókolták egymást, aztán megint csak kezet ráztak. ABU NIDAL „FEKETE JÚNIUS“ Gyalog jöttünk el Ceausescuval, mivel rezidenciája csak néhány percre volt onnan. Stefan Andrei várakozott a kapunál. — Semmiféle hivatalos találkozó Arafattal, semmiféle hivatalos közlemény. Hajnalban elutazik, reggelire már az irodájában lesz. Ugyanolyan titokban, mint ahogy jött az éjszaka — mondta Ceausescu. Elsietett, nem is válaszolt Andrei „Éljen Ceausescu Elnök!“ köszöntésére, a leghétköznapibb üdvözlési formára, amellyel őt illették és amelyet csak közvetlen alárendeltjei használtak. — Maga most visszamegy, Pacepa — mondta nekem Ceausescu. — Beszél Hasszánnal. Ne felejtse el, hogy mennyire szereti a Chivas Regalt. Andrei még mindig a kapunál várt. Erre az estére nagy gonddal megszervezett egy vacsorát, amelyen külügyminiszterré való kinevezését ünnepelte meg. Azt akarta, hogy vele menjek. Megmondtam neki, hogy Ceausescu még egy fontos ügyet bízott rám, de megígértem, hogy később ott leszek. Fél óra múlva elhagytam Ceausescu rezidenciáját. — A „Rómába“ — mondtam sofőrömnek. „Róma“ a nem hivatalos gúnyneve volt egy régi és elegáns DIE Biztonsági épületnek, amelyet különleges ügyekre tartottam fenn. Azért hívták így, mert a Rósna utcában volt. Mire odaértem, Hasszán, Munteanu és Olcescu már kényelembe helyezték magukat a kék bársony fotelekben. A barátságos szoba közepén álló fekete coctail asztalon két üveg skót wihsky feküdt a jégkockákon és egy pohár „tea“ is volt ott. A konspiráció olyan mélyen Hasszán vérébe ivódott, hogy már a Chivas Regalját is álcázta. — Emlékszel a „Sukeiri“ tervre, Abu Munteánu? — kezdte Hasszán. — Hát persze! — Munteánu felém fordulva magyarázni kezdett: — Ez egy befolyásszerző művelet, amit együtt kezdtünk. Tábornok. Ahmed Sukeiriről kapta fedőnevét, az első PFSZ elnökről, aki megtervezte a Nemzetközi Szövetséget és az Alkotmányt, és aki a „hatnapos háború“ alatt nőnek álcázva szökött meg Jeruzsálemből. — A „Sukeiri“ művelet Arafat elnök kedvence —■ folytatta Hasszán. — A terv az, hogy mérsékeltnek mutassuk őt. Ö személyesen szervezte be az első ügynököt, „Solomon“-t. Emlékszel rá, Abu Munteanu? — Ö volt az a doktor, aki megszervezte az El-al Busza elleni támadást 1970-ben a müncheni repülőtéren? Ö volt az, akit az Elnök arra biztatott, hogy mutasson békülési és közeledési szándékot Izrael iránt és akit később ő maga árult el? — Igen. És emlékszel „Helmuth“-ra is? — Az osztrák ügynökötökre? — Nos, hát akkor én most elmesélek nektek ezekről. Az Elnök elküldte „Solomon“-t Bécsbe, ahol „Helmuth“ segítségével fölvette a kapcsolatot néhány baloldali izraeli politikussal, és útjára indította a „békülési tervet“ — magyarázta rám nézve. — Az egyetlent, amit együtt dolgoztunk ki Abu Munteanuval. Ezután „Helmuth“ terjeszteni kezdte a fölnagyított történetet. És most a nagy hír: „Solomon“ és izraeli partnere fogják megkapni a Kreisky-díjat, amit a békéért, az emberi jogokért, vagy valami ilyesmiért adnak. Hát nem érdekes? — És mi a te politikai hasznod ebből? — kérdezte Oliescu, cseppnyi gyanakvással a hangjában.(Folytatjuk)