Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)
1990-12-01 / 281. szám
281. szám Nagyvárad 1990. december m l. ÉVFOLYAM 1. szombat 8 oldal, 5 lej ÜNNEPI GONDOLATOK December 1. nemzeti ünnep lett ettől az évtől — ünnepeljünk tehát! Ne mondjuk azt, hogy a 72 esztendővel ezelőtti eseményből „csak“ a parlamenti döntés faragott ünnepet! Mert 1918. december 1. tényleg új korszak kezdetét jelezte a Kárpátok táján: egy nemzet táguló határai közé gyűjtötte (majdnem) valamennyi gyermekét. Százezer román nyilvánította ki egyetértését azzal, hogy Erdély, a Partium és a Bánság többmilliós és többnemzetiségű lakossága e naptól Románia népének részévé váljék. Ne pazaroljuk az időt a különböző ünnepek összehasonlítgatásával! Fogadjuk el, hogy december első napja másmilyen, mint május elseje. A nemzetközi munkásszolidaritás napján senkinek sem jut eszébe, hogy Chicagóba kéne menni, az 1386-os tüntetések tiszteletére. December elseje oly szorosan fűződik Gyulafehérvárhoz, hogy az ottani megemlékezésnél mi sem természetesebb. Ne törjük fölöslegesen a fejünket azon, hogy más nemzeti ünnepet is találhattak volna. Igaz, a román nép történelmében akadna még olyan alkalom, amely az augusztus 23-at helyettesíthetné. Például: január 24. Amikor (1859-ben) Moldva és Havasalföld népe, kijátszva egyes nagyhatalmak rosszindulatú gáncsoskodását, létrehozta a román nemzeti államot. Vagy május 9., hiszen az 1877-ben kikiáltott függetlenséget a törökökkel vívott háború hőseinek a vére szentesítette. Ez mind igaz, de nem változtat a tényen: Erdélynek az Osztrák—Magyar Monarchiából való kiválása dicsőbb alkalomnak találtatott az előbb felsoroltaknál. Az már végképp nem Jeltét téma, hogy más országok függetlenségük vagy forradalmuk évfordulóját avatják ünneppé. Így a testvérinek elkönyvelt Franciaországban sem borulnak zászlódíszbe a házak Elzász- Lotaringia valamelyik visszatérésének emlékére. Pedig mindkét világháborúban sok áldozatot hoztak ezért a földért. Az ünnep kijelölése azonban szuverén belügy, a vita teljesen fölösleges. Eszünkbe ne jusson sápítozni attól a ténytől, hogy 1918. december elseje után a Románia területén lakó magyarok képviselői nem tartottak a gyulafehérvárihoz hasonló népgyűlést, mely jé>»ároryí» volna az uniót. Ugyan, kit lehetne ma már felelősségre vonni ezért a rendezési hibáért? Ünnepeljünk, hiszen a trianoni béke világossá tette, hogy az erdélyi magyarság kisebbséggé válásába a világháború győztes nagyhatalmai beleegyeztek. Ezt mai szóhasználattal úgy mondhatnánk: a demokratikus Nyugat áldását adta a változásra. Ünnepeljünk, mert a december elsejei határozat a nemzeti kisebbségek (az akkori kifejezéssel: „együttélő népek“) számára olyan jogokat írt elő, amelyeknek gyakorlati biztosítását a mai Romániában is csak helyeselni lehetne. Milyen szép volna, ha a gyulafehérvári akarat betűje szerint, a kisebbség saját nyelvén művelhetné a bíráskodást és a közigazgatást! É s a határozat, mikor az anyanyelven folyó „képzés“ jogát törvényesíti, egy szóval sem utal arra, hogy az egyetemi oktatás kivétel lenne a szabály alól. Ünnepeljünk, mert az ország elnöke kijelentette: december elseje az össznépi egység (politikai és nemzeti hovatartozástól függetlenül) megvalósulása számára méltó keretet biztosíthat. A megbékélés — többek között — azt jelentheti, hogy a kisebbségi csoportokat a közös haza lakói között immár nem tekintik mostohagyerekeknek. Nem dörgölik szüntelenül az orruk alá, hogy ők később érkeztek erre a földre, hogy mennyit rosszalkodtak régen, és még ma is milyen helytelen a magaviseletük. Nem szégyenítik meg őket úgy, hogy az édes gyermekek régi hősiességét unos-untalan sorolhatják nekik. Nem tartják szokásaikat barbároknak csak azért, mert a család többsége más hagyományokat követ Nem .lkának rájuk, ha beszélik még az anyanyelvüket. Az ünnepi asztalnál, a torta felszeletelésekor nekik is egyenlő darabot juttatnak. Ünnepeljünk, mert az 1 918-as egyesülési határozat nyomán létrejött (nyugati) határokat valamennyien elismerjük. Ünnepeljünk, mert az ünneplő ország a mi hazánk is, ahol szeretnénk megmaradni és emberhez méltó életet élni. NEUMANN OTTÖ aaMBÉfcBMi 2. oldalon [UNK]Antásioi fiéFiAsszeisit Érdekes „színfoltja“ volt a tiltakozó megmozdulásoknak az a különös csoport, mely kedd este lepte... 4. oldalon Ebben a környezetben látható, viharos századunk legnagyobb püspökének, MARTON ÁRON pápai trónállónak .. . NÉPES KÜLDÖTTSÉG UTAZIK MEGYÉNKBŐL A GYULAFEHÉRVÁRI NÉPGYŰLÉSRE Tegnap a megyeszékhely nagytermében ünnepélyes keretek között került sor az alábbi hitvallás aláírására, amelyet a Gyulafehérváron, sorra kerülő nagy népgyűlésre visz el Bihar megye népes küldöttsége: hitvallás M;*i, akik ma, 1990. november 30-án összegyűltünk a nagyváradi Állami Színház termében, az egész román néppel egyetlen érzelmi és gondolati egységben. Bihar megye egész lakossága képviselőinek népgyűlésén — azonosulunk az ország parlamentjének történelmi határozatával, hogy december 1-jét kiáltsák ki a román nép nemzeti ünnepévé. A nemzet választottjainak határozatát igazságos politikai tettként értékeljük, melynek célja, hogy úgy állandósítsa a tudatban ennek az egyedülálló napnak a jelentőségét, mint törtón elírniuk örökkévalóságának pillanatát. Örömmel értesültünk arról, hogy Gyulafehérvárott, az egyesülés erődjében 1990. december 1-jén első alkalommal kerül sor, minden szembenállás és mesterkedés ellenére, az ország törvényhozó testületének ünnepi ülésszakára, a román egység-érzelem örökkévalóságának szimbólumára. Noha a román föld szélső nyugati határán élünk, szívünk együtt dobbant és dobbant azsms testvéreink stílével, ugyanazon hit és eszme nevében, mely valósággá tette tavasztól őszig az emlékezetes 1918-as esztendőt. Hallgatva a történelem hívására, a nemzeti ösztönre, szeretnénk mindnyájan jelen lenni minden románok lelki fővárosának, Gyulafehérvárnak felemelő ünnepi pillanatán. Ám elődeinkhez hasonlóan elhatároztuk, hogy Bihar számos lakosától kísérve küldöttséggel képviseltetjük magunkat, gondolatunk és akaratunk meghatalmazott szóvivőivel. Felhatalmazzák Bihar szenátorait és képviselőit a Prefektúra és a Polgármesteri Hivatal, az értelmiség, a munkásság, a parasztság, a hadsereg küldötteit, és Nagy-Romániát építő leszármazottaikat, a fiatalságot. Ők, a modern Románia alapvető építményének, egységnek, szabadságnak és demokráciának tolmácsolói, legőszintébb reményeink kifejezői. E mélységes és örök egység-érzelem nevében meggyőződésünk, hogy a nemzetünket mindenkor jellemző erővel és bölcsességgel legyőzhetjük a pillanat viszályait, megosztottságát, és létünket s lelkiismeretünket a harmónia és a méltóság nemes eszméi beteljesülésének , szenteljük a decemberi, forradalom által megnyitott úton. Ezen határozatunkba belefoglaltuk mindazt, mit őseink akartak, mindazt, mi lelkesít minket, és legtisztábban gyermekeinkben és unokáinkban is lobogni fog. Isten minket úgy segéljen! Nagyvárad, 1990. november 30. Aláírták a teremben jelen lévő szenátorok és képviselők, a megye vezetősége, pártok képviselői. Nagyvárad és a megye városainak pol (Folytatt*i a 8. eMtaivel Imi I 9 € LA\ Diplomáciai botrány A NAGYKÖVET „VÁDIRATA” Simion Pop, Románia budapesti nagykövete nyilatkozatot adott a Tineretul Liber című lapnak. A három részben (november 27-én 28-án) megjelent anyag a diplomácia berkeiben szokatlanul éles megjegyzéseket tartalmaz Magyarország külpolitikája, a magyar hírközlés és az RMDSZ elméje. Többek között „túlzó és karikatúraszerű“ jelzőkkel illetik a magyar vezetés álláspontját a Romániához fűződő kapcsolatokban. Innen már csak egy lépés volt „felfedezni“, hogy a szomszédos ország politikusai „irredenta és sovény módon keresik a vélt és valós hibákat a román állásfoglalásokban, és így próbálják a Közös Európa Házban való együttműködést megakadályozni. A nagykövet hibáztatja még a magyarországi sajtót és televíziót, hogy elferdítik a romániai valóságot és fasisztának titulálják a Vatra Româneasca szervezetet. Az RMDSZ fő bűne: „olyan nemzetiségi jogokat próbál kicsikarni, amilyeneket a „durva elmagyarosításnak“ kitett magyarországi román kisebbség, még legszebb álmaiban sem kívánhat magának“A magyar külügyminisztérium gyorsan reagált: csütörtökön bekérették a román nagykövetet és tudomására hozták, hogy — amennyiben nem kér nyilvánosan bocsánatot kijelentéseiért — Antall miniszterelnök többé nem hajlandó őt fogadni. Kapunyitás a segélynyújtóknak HÍGORSZÁGBAN JÁR A KORMÁNYFŐ Péntekre virradó éjjel, több mint egyhetes külföldi útjának végén hazaérkezett Petre Roman miniszterelnök. Amrit repülőtéri nyilatkozatában értékelte, tárgyalásai hasznosak voltak. Dél-amerikai partnereinél felfedezte a „közös latin származásban gyökerező rokonszenvet“, de a konkrét együttműködés lehetőségei is ígéretesek. Románia halat, húst, bort, szenet stb. importálhat a három latin-amerikai országból, vagy megkaphatja a jogot az említett termékek közös feldolgozásához. Németországi, alig negyvenórás tartózkodása főleg attól vált emlékezetessé, hogy nagyon jelentős politikai személyiségekkel és üzletemberekkel tárgyalhatott. „Hidakat vertem és kapukat nyitottam Románia ipari fejlesztése és a sürgős Segély elérése felé“ — összegezte látogatásainak eredményeit a kormányfő. MEGRÁZÓ TÖRVÉNYTERVEZET Zengő hangon olvasta fel törvényjavaslatát a szenátus csütörtöki ülésén Romulus Vulpescu. Előbb röviden kifejtette, hogy miért szükséges jogilag is megvédeni a román nyelvet. A lényeg: szinte ez az egyetlen olyan érték, amely a történelmi viharok közepette is megmaradt a nemzetnek. Maga a törvényjavaslat rövid, ám megrázó: 1. Romániában a román nyelv az egyetlen nemzeti nyelv. (Folytatása a 8. oldalon) MEGYIKNEK SIKERÜL...” Olvasom a Rompres november 28-i 152. számú telex-hírét és szomorúan könyvelem el látásom súlyos romlását. Aztán megdörzsölöm szemeimet, de a betűkt ugyanúgy sorakoznak: „Petre Roman... kifejezte készségét, hogy együttműködjön Németországgal a romániai német kisebbség jogait szavatoló kétoldalú egyezmény megkötése végett.“ Még ha valaki nem különösen jártas a politikai kötélhúzás sportjában, akkor is rádöbbenhet: itt egy égbekiáltó igazságtalanság történt! Senki sem sajnálja a hazai német etnikumtól nemzetiségi jogaik államközi egyezményben rögzített biztosítását. Sőt! Mi sem természetesebb annál, hogy egy ilyen szerződés jöjjön létre az anyanemzetet képviselő állam és a szülőföld vezetői között. De ezt az elvet valamennyi kisebbség esetében alkalmazni kéne! A magyar állam hasonló próbálkozásai azonban sorra kudarcba fulladtak a decemberi fordulat utáni hónapokban, kormányunk kemény ellenállása miatt. Máa* annyira ismerjük vezetőinket, hogy nincs szükségünk magyarázataikra sem. Előre tudjuk, mivel érvelnének: 1) A magyarországi románság jogfosztottsága; 2) A hazai magyar kisebbség „privilégiumai“ már így is túlnőttek az általánosan elismert emberi jogok valamennyi előírásán, tehát a „külső”1 beavatkozás fölösleges. Ezek persze csak ködösítések. A valóságot az ősi bölcsesség és az ismert csúfolkodás parafrázisa hibátlanul tükrözi. Mármint: „Quod licet Jovi, non licet bovi.” (Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek.) Mert: „Szebb a márka, mint a forint!“ (NO.)