Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)
1990-12-14 / 291. szám
4 KAPASZKODJUNK..., MÍG VAN MIRE! Azt hiszem, kevesen varrnak a város lakosai között olyanok, akik ne foglalnák naponta „imába“ a váradi Közszállítási Vállalat nevét. Akár reggel, akár délben vagy este fürtökben lógunk a villamosok, autóbuszok lépcsőin, azért, hogy eljussunk munkahelyeinkre, vagy pedig munka után haza. Az autóbusz- és villamosjegyek árait fölemelték, immár két hónapja, de semmilyen javulás nem tapasztalható a tömegközlekedésben. Ezért kerestem fel Páll József mérnök urat, a Közszállítási Vállalat főmérnökét, aki készségesen válaszolt kérdéseimre. — Mérnök úr, mivel magyarázható, hogy a tömegszállítás városunkban egyre rosszabb? Miért kellett emelni az árakat? Mit kapnak az utasok a megemelt viteldíj ellenében. — Az tény, hogy a buszokon és villamosokon, főleg csúcsidőben egyre nehezebb utazni. Sajnos, ennek nagyon objektív okai vannak. Először is nem tudunk alkatrészekhez jutni. A gumiköpenyeket úgy tudtuk csak biztosítani a buszok számára, hogy a magyarországi kabai gumigyártól kaptunk ötszáz darabot, ajándékba. A szerződésekben lekötött járműveket nem kapjuk meg. A gyárnak nincs motorja, nincs mit beszerelnie a karosszériába. Sorolhatnám órákig mindazt, ami hiányzik. Még februárban Iasi-ban összegyűltek az ország városaiból a tömegközlekedést biztosító vállalatok vezetői és egy petíciót nyújtottak be a kormányhoz, melyben feltüntették mindazt, amire elengedhetetlenül szükségünk lenne. A mai napig csupán annyi történt, hogy a kormány kinevezett egy bizottságot, amelynek ki kell dolgoznia egy programtervezetet a problémák megoldására. (Mintha már ismerős lenne ez az intézkedés?! szerk. megj.). A magunk részéről az összes lehetséges alkatrészgyártó vállalattal tartjuk a kapcsolatot, sajnos, kevés eredménnyel. A kocsiparkunk közben egyre romlik. Ma ott tartunk, hogy csúcsidőben 30—36 villamost, és mintegy ötven autóbuszt tudunk biztosítani, ami nagyon kevés. A közeljövőben még kilátás sem igen van a javulásra. Mi is úgy állunk, mint a nemzetgazdaság legtöbb gyára, üzeme, azzal a különbséggel, hogy mi sokkal inkább szem előtt vagyunk. A viteljegyek árának az emelésére azért volt szükség, mert fennállásunk óta először lett vállalatunk veszteséges. A demokráciát sokan úgy értelmezték, hogy most már jegy nélkül is utaznak. Nagymértékben csökkent a bevételünk. A másik ok a karbantartási költségek rendkívüli megdrágulása. Olyan termékek is vannak, amelyek ára a tízszeresére emelkedett. Eladott bérleteink száma nőtt, mivel az árak változatlanok maradtak, s ez valamennyit javított egyenlegünkön. Az áremelés tehát a jelenlegi kocsipark üzemben tartásához kellett. — Ön szerint mikor fogunk végre civilizált körülmények között utazni Nagyváradon? — A város forgalmának civilizált körülmények közötti lebonyolításához vissza kellene térnünk az 1978—79-es állapotokhoz. Akkor ugyanis csak autóbuszokból több mint 140 darab közlekedett a város utcáin. Amíg a kormány nem intézkedik, amíg nincs lehetőség pótalkatrészek, új autóbuszok, villamoskocsik beszerzésére, addig semmilyen javulást nem tudok ígérni. A jelenlegi körülmények között egyre nő a kényszerpihenőre ítélt járműveink száma. ★ Kedves olvasó: A fentiek után nem árt, ha némi fizikai erőnlét-fejlesztő tornagyakorlatokba kezd, hogy a közszállítási járművek lépcsőjén kapaszkodva kibírja azt az időt, amíg a kormány hajlandó lesz tenni valamit e gondok megoldásáért. S ahogy én ezt a kormányt az eltelt hat hónap alatt megismertem, ez az idő elég hosszúra fog nyúlni. BENKE PÉTER BN 1990. XII. 14. i lHUN UTAKON Nem kell a Szahara végtelen dűnéire gondolni, sem más hegyi pusztaság sziklás útjait képzeletben felidézni, mert elég, ha az autós kimegy Nagyvárad utcáira. Könnyedén megállapítható: borzalmasak! Taxis ismerősök elbeszéléséből és saját tapasztalatból tudom, tudjuk, hogy hány valamirevaló útburkolatot találunk a Pece-parti Párizsban ... Az új lakótelepeket átszelő utak építéséről csak annyit, hogy lebetonozzák, majd három hónap, egy év múlva felbontják és befoltozzák. Általában a rossz csatornázás, vagy más miatt, de feltörik. Egyszer, ha majd a privatizáció behatol az építők táborába, talán másképp lesz. Addig szemlélődjünk tovább madártávlatból. A felújított utak különleges ismertetőjelei a tíz-tizenöt centiméter mélységű csatornalejáratokat álcázó gödrök. A gyanútlan vezető akkor eszmél, amikor kobakja a plafonborításon csattan. Van, aki már feltérképezte a nemrég aszfaltozott Kolozsvári utat. Reggelente profi autósok sora szlalomozik jobbrabalra a Körös-part mentén. Ilyen kanyargós száguldásnak más következménye nem lehet, csak egy veszélyes összecsattanás. összegezve: ha valaki nem tudja, hol törhetett el gépkocsija lengéscsillapítója (teleszkóp), a lengők csuklói, az gondoljon a mesés útburkolatokra. Más, baleseteket előidéző mulasztásokról feltétlen szólni kell. Szinte egyik utcán sem látszik a festett jelzés. Elkoptak a középen futó szaggatott és folyamatos vonalak. (Legfontosabb útjelző köd esetén.) Kolozsvár felé menet itt-ott még látszik a fehér jelzés, de Székelyhíd irányába csak elvétve találni. A Várad utcáin uralkodó viszonyokról inkább ne beszéljünk, szavakban úgy sem kifejezhető az elkopottság, a lépten-nyomon felbukkanó gödrök. Más, Sáros aszfaltcsíkon gurulnak az autók bármely bekötőút elágazásánál, mindkét irányba. Tanúja voltam egy vérfagyasztó jelenetnek, amely a főegyházi mezőgazdasági termékek szállítására használt „csapásnál“ történt. A műút enyhe kanyarrészét ujjnyi vastag sárréteg borítja, amit a csepergő eső síkos pályává puhít. Egy Dacia—1300-as előz. A tapasztalatlan úrvezető ijedten a fékre tapos és... megkezdődik a haláltánc. Iszonyatos pörgés-farolás után átbukfencezik az útját álló vasbetonhídon. Szerencsére senki sem sérült meg, inkább nagyobb volt a rémület, de ebből ennyi is elég. Valahányszor volán mellé ülök, képzeletemben megjelenik útjaink siralmas állapota és a leírt eset. 7. Szerencsére úticélomhoz érek. Egyelőre. P. FARAGÓ JÓZSEF MIT TUDNAK A VILLANY AUTÓK ? Bemutatták a Fiat Panda „Elettrát“. Megkezdték a Peugeot 205 elektromos változatának gyártását. Az Audi és a BMW nagy, elektromos limuzinokkal kísérletezik. A nemzetközi autópiacon az 1990-es év az elektromosság jegyében indult. A korábban közönyös nagy cégek ma feltűnő érdeklődést mutatnak a fejlesztés iránt. A villanyautó előnyei nyilvánvalóak: semmiféle kártékony anyagot nem bocsát a levegőbe, szinte nesztelen, olcsón fenntartható. Ugyanilyen szembeszökőek árnyoldalai is: lassú, kicsi a hatótávolsága és drága. Az első jó megoldásokhoz az amerikai General Motors jutott el, amely megalkotta a hipermodern Impactot. Ez egy kétszemélyes, rendkívül áramvonalas kupé, az orra impozáns és erőszakos, hátulja hangsúlyozottan aerodinamikus. Rendkívüli teljesítményekkel büszkélkedhet a benzines autókkal folytatott versenyben. Nyolc másodperc alatt 96,5 kilométeres óránkénti sebességre gyorsul, maximális sebessége 160 kilométer óránként, amelyet egy megszakító 120-ra korlátoz, 90-es utazósebességgel 200 kilométert képes megtenni. Feltöltése nagyjából hat órát vesz igénybe. Az Impact elég drága. Ma még... Sztrájkolnak a Munka szövetkezet hímzőrészlegének munkásnői. Pénteken álltak le, én szombaton voltam az egységnél, de eljövetelemkor még senki nem tudta, mikor kezdik el újra a munkát. A nyolcvan asszony felháborodását egy idén márciusban megjelent kormányhatározat váltotta ki, melynek értelmében bizonyos, nehéz körülmények között dolgozók fizetési pótlékra jogosultak. Ide tartoznak a szövőnők is. A bonyodalmat az okozza, hogy az említett részlegen hat szövőgép működik egy teremben a hímző- és varrógépekkel, melyek zajosabbak, így mindenki egyformán szenved a 90 decibelt meghaladó zajtól, de a fizetéskiegészítést csak a szövőgépeken dolgozó nők kaphatják. Persze, a szabály alkotói nem gondoltak-gondolhattak arra, hogy ilyen helyzet előadódhat. A munkásnők képviselői panaszukkal felkeresték a szövetkezet elnökét, majd néhány nap múlva írásban is benyújtották sérelmüket. De mert azóta sem kaptak semmi választ, sztrájkba kezdtek. Láttam az iratokat. A Határozatot, az átiratot, melyben a vezetőség kéri a helyzet kivizsgálását a megyei felettes szervtől. A fizetéskiegészítést viszont csak a bukaresti központ engedélyezheti. De kell hozzá Egészségügyi Igazgatóság és a Munkavédelmi Igazgatóság határozata is. Az ügy folyamatban van, de a válaszra — mely igencsak kétséges — várni kell. Novák úr, a szövetkezet elnöke elmondta: ezen a részlegen a legnagyobbak a fizetések. Háromezren alul senki nem keres, de nem ritka a 4- gyel kezdődő szám sem. — Van olyan részlegünk, ahol hetekig állnak, nincs alapanyag. 1000—1200 lejes fizetést alig érnek el. Ők nem jönnek panaszkodni, nem sztrájkolnak! A méltatlankodó munkásnők nem értik meg, hogy ha megkapják a 7 százalékos pótlékot, emelnünk kell a termékek árát. Az itt készült kegytárgyak ára így is elérte a 2000 lejt. Aztán — nézze, milyen minőségű munkát végeznek! Nézem. A hímzés mellett rojtos az anyag, itt-ott lyukak éktelenkednek ... — Kérdem én — folytatja az elnök —, ha ilyen terméket állítanak elő, és az árakat is tovább kell emelnünk, ki fogja megvenni? Raktáron marad az egész, akkor aztán nézhetik a fizetésüket! (Mit mondjak? Mivel monopolhelyzetben vannak, míg a konkurencia meg nem jelenik, meg fogják venni ezeket a kegytárgyakat.) A néma gépek közül elősereglenek az asszonyok. Egymás szavába vágva sorolják panaszaikat. Leginkább azt sérelmezik, hogy egyetlen vezető sem vette a fáradságot, hogy bemenjen hozzájuk. Sem a panasz bejelentésekor, sem később. Csak amikor híre ment, hogy az újsághoz fordultak, jelent meg az alelnök, és közölte velük: a saját zsebük bánja ezt a leállást. — Pedig ez előre bejelentett sztrájk! Kötelesek a fizetés 50 százalékát kifizetni! Sztrájkoltak már mások is, azok is megkapták! — mondják a munkásnők. — Már nem bízunk a vezetőségben! Csak ígérgetnek, de nem tesznek semmit. Azt mondják, Bukarestbe kell menni a jóváhagyás ügyében. Hát menjenek! Az a dolguk! — Mindenki azt mondja, nagy a fizetésünk. Megdolgozunk érte! Nemegyszer mi „vittük“ a Szövetkezetet, mikor a többi részlegen nem volt munka! — Mi dolgozni akarunk. De a jogainkhoz ragaszkodunk! — Sok minden van itt, ami nem tisztázott. A fix fizetésüeknek fizették a szombatokat. Nekünk csak novembertől. Miért? — Emelték a normák értékét. De a pénzünk ugyanannyi! — Nem írják ki a normaértékeket. A munkalapokon nincs feltüntetve, hány darabot készítettünk el. — De van itt egyéb is. Nézze! Az ablakokat rongyokkal kellett körültömködjük, a fűtőtestek hidegek, az öltöző a folyosó, a WC sötét. Az öltözőben még szekrény sincs, szegekre akasztjuk a ruháinkat. — Nemegyszer nekünk kell végeznünk az anyagszállító munkáját is! Alig győzöm jegyezni a panaszokat. Visszatérek az irodába. Útközben a részleg mesternőjével beszélgetek. Véleménye szerint nem kellett volna leállni. — Van közöttük, aki megértőbb, aki dolgozna. De a többiek nem engedik! A vezetőség is hibás, mér a rendelet életbelépésekor tisztázniuk kellett volna a helyzetet a központtal. Idegesek, türelmetlenek az emberek. Ha tudják, hogy próbáljak tenni értük valamit, másként reagálnak sok mindenre. Mondom az elnöknek, mit hallottam a munkásoktól. Szerinte az 50 százalékos fizetés követelése alaptalan. Ők csak termelés után fizethetnek. És újra elismeri: az ügy folyamatban van. Várni kell. Hangsúlyozza: nem adott ugyan sem szóbeli, sem írásbeli választ, de a szükséges lépéseket megtette. —"Azt tudják, — mondja — hogy a normák értéke emelkedett. De azt már nem veszik észre, hogy ezt az „ugyanannyi pénzt“ most csak öt nap után kapják! Nem írjuk ki a normák értékét, de a mesternő mindig közli velük, tudják, mennyiért dolgoznak. És a munkalapokon feltüntetett darabszám? Egyszerű visszaszámolással ellenőrizhetik... — A fűtési gondokról nem is tudtam — folytatja. — Megoldjuk. Az öltözők, pontosabban a szekrények kérdése már nehezebb. Kicsi az öltöző, nincs hely. De — ha egyáltalán megmaradhat a hímzőrészleg, ki fogjuk bővíteni, szekrényeket fogunk beszerezni. A villanykörték még két napig sem tartanak. Egyszerűen nyomuk vész. Pótolni nincs honnan. Végezetül az alelnök végigkísér a fémmegmunkáló részlegen. Kopácsolás, szótlan emberek semmittevése. — Nincs olyan hónap, hogy ne állnának le anyaghiány miatt — mondja. — Rengeteg a gondunk. Minden alkalmazottnak szeretnénk munkát biztosítani. Nem könnyű. Igyekszünk minél többet tenni értük. Vettünk egy mikrobuszt, hogy a mozgásképteleneket a munkahelyre és hazaszállíthassuk. Nemrégen egy mentőautót szereztünk, azt is átalakítjuk erre a célra. — Miért nem mentek be a hímzőnőkhöz? Másként éreznék ők is magukat, ha valaki időt szakítana egy kis beszélgetésre. — Tudja, én minden reggel körüljárok a részlegben. De hozzájuk valóban nem szoktam bemenni. Tudom, hogy van munkájuk, hogy a mesternőjük érti a dolgát. Oda kell mennem, ahol gondok vannak! Lehet, hogy a közvetlen emberi szó, a dolgok egyszerű, világos magyarázata elejét vehette volna ennek a helyzetnek. Rá kellett volna szánni egy kis időt. T. SZABÓ EDIT A níMI ÖNÖK SZTRÁJKJA