Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)
1990-12-22 / 298. szám
4 MÍG INNEN GÉP AZ ÁLLAM TULAJDONÁBA VAN Hazánk mezőgazdaságát, akárcsak a többi kelet-európai országban, szovjetunióbeli kolhozok mintája alapján szervezték meg, és tették tönkre sikeresen az elmúlt 45 évben. Ezeknek a gigantikus termelőszövetkezeteknek a létrejötte vonta maga után a mezőgazdasági gép- és traktorállomások létrehozását. A reálisan gondolkodó személyek már rég rájöttek e mesterségesen létrehozott mamutvállalatok életképtelenségére, de csak a tavaly decemberi fordulat tette lehetővé a változások korának megkezdését a mezőgazdaságban. A régi dolgokról, a jelen gondjairól és a jövő kilátásairól beszélgettünk Szabó Miklóssal és Szőnyi Lászlóval a diószegi gépállomás igazgatójával, illetve főmérnökével. — 1970-ben alakult Diószegen egy gépállomás, ami kezdetben nem is működött rosszul — meséli Szabó Miklós igazgató. — Majd tíz évvel később az óriási vállalatok létrehozásának korában egyesítettek bennünket a székelyhídi gépállomással. A gondok akkor kezdődtek. Minél nagyobb volt a vállalat, annál nehezebb volt átlátni, irányítani. Minden az államé volt, a dolgozók nem voltak megfelelően érdekeltté téve, munkájukat nem fizették meg. Az idő előrehaladtával egyre inkább rájöttünk, hogy nem ez a megfelelő létezési forma. A változásra csak a forradalom után nyílt lehetőség. Amint alkalom adódott és a kormány már nem gördített akadályt utunkba, rögtön különváltunk. — Mi a helyzet a gépek tulajdonjogával? — Ma még minden gép az állam tulajdonában van. Ez azonban csak január elsejéig érvényes, mert ettől a dátumtól kezdődően már mint kereskedelmi társaság működünk. Miután az állami vagyon felértékelődik, — a jelenlegi tervek és törvények értelmében —, ennek a harminc százalékát kiosztják a lakosság köreiben részvénypapírok formájába. Akkor pedig a részvényekkel mindenki oda társul be, ahova akar. Az elkövetkezendő években tehát először harminc százalékban, a továbbiakban pedig egyre nagyobb arányban, a gépállomás teljes vagyona átmegy a részvényesek tulajdonába. — A jelenlegi holt szezonban mivel foglalkoznak a gépállomás dolgozói? — Akárcsak eddig, a téli szezonban a gépek karbantartása, a hiányzó alkatrészek be . SZci Ívj 1 -lcivu».. uilli egyáltalán nem könnyű dolog. Nagyon nehéz alkatrészhez jutni, az ipar nem termel elegendő mennyiségben, és ahhoz, hogy tavasszal teljes lendülettel tudjunk kezdeni, tökéletesen rendbe kell tenni gépeinket. Teljes önállóságra kell berendezkednünk, el kell tartanunk magunkat , és ehhez jó állapotban lévő gépek szükségesek. — Az idén kiknek a részére dolgoztak — kérdezem Szőnyi László főmérnököt. — Az eltelt év még nem volt elég a földtörvény kidolgozására. Holott ez kellett volna legyen az első dolga a parlamentnek, mert az életszínvonal emelésének első feltétele egy életerős mezőgazdaság létezése, így a munkálatok nagy részét a termelőszövetkezeteknek végeztük. — Főmérnök úr, hány alkalmazottja van a gépállomásak, és mennyi azoknak a száma, akik tulajdonképpen nem termelnek. — Mintegy kétszáz alkalmazottunk van, amiből tizenhat az inproduktív. Ezzel magyarázható, hogy az idén is negreséggel zárunk, 4,5 millió lej a tiszta jövedelmünk, amiből 2 milliót kiosztottunk az alkalmazottak között. — Igazgató úr, az ön véleménye szerint milyen jövője van a Mezőgazdasági Gép- és Traktorállomásnak? — Az elkövetkező években kereskedelmi részvénytársaság formájában fogunk működni, és egy szolgáltató szerviz állomás szerepét töltjük be. Mindaddig, amíg a mezőgazdasági gépeket gyártó ipar nem tér rá a kis- és farmgazdaságok számára szükséges gépek előállítására, ránk szükség lesz. A föld megműveléséhez szükséges gép .. ... m* biztosítani tudjuk. A parasztság egyelőre nem rendelkezik olyan anyagi összegekkel, hogy a nagy gépeket megvegyék, és sok az olyan gép is, amelynek megvétele fölösleges egy kisgazdaság számára, mert nem tudják kihasználni. Gondolok itt például a kombájnokra. Később pedig akár egy szervizállomás formájában is el tudom képzelni tevékenységünket. A magam részéről bízom a jövőben. Jó szakembergárdával rendelkezünk és embereink dolgozni is szeretnek. Ezt mutatják az eddigi eredményeink is. Most már a földtörvénynek kellene minél előbb megszületnie, és akkor majd szép lassan a tisztázódott tulajdonjogi viszonyok fényében a mi jövőnk is világosabban fog kirajzolódni. BENKE PÉTER „VAJJIDÓ PARASZTVILÁG” Tévedés ne essék, nem Duba Gyula regényét akarjuk méltatni, hanem a földművelők helyzetéről szólni. Röviden: Január első napjaiban (1990.) megjelent az ideiglenes földtörvény. Nem fedte a rég követelt igényeket, hézagos volt. Mit mondhatunk?... Azokban a helységekben, ahol galiba, veszekedés alakulhatott, ott sok minden megtörtént. Főleg a dombvidéken szabadult el a pokol. Ideiglenes törvényhozóink nem számoltak igazán a parasztok évezredes földszeretetével, a réggel való azonosulási vágyukkal. Tudomásunk szerint, munkájuk során nem kérték sem a földművelők, sem pedig a vidéki szakemberek alapos véleményét. Tény, hogy (majdnem) mindenki kapott 50 áj területet. Dolgozzon. Lehetséges átszervezési formák azonban szóba sem kerültek. Tavasszal földbe jutott a mag. A nyár elején nagyon szép termés mutatkozott. Egyes mtsz-ekben dolgozó szakemberek véleménye az volt, hogy végre ők is megmutathatják, mint kell gazdálkodni. A valóság azonban más! Azok a gazdaságok értek el számottevő eredményeket, amelyek a múlt rendszerben is jól gazdálkodtak. Meg kell jegyeznünk, hogy egyetlen kevésbé jól működő mtszről_ sem tudunk, amelyik hozzásegítette volna kérelmezőit nagyobb művelhető területhez. Pedig volt ilyen természetű kérés. Minek ilyen kezdeményezés, ha van egy rossz földtörvényecske, amivel kényelmesen lehet takarózni. A „nyakas parasztok“ nem elégedtek meg ennyivel. Megtörték az egyes mtsz-ek és vezetőik ellenállását, következésképpen megalakultak az első földművelő társulások. De minden átszervezés ideiglenes törvényre alapult Senki sem tudott semmi biztosat. Közben a honatyák nyári szabadságukat töltötték. A földtörvény megvitatására úgy hallatszott, hogy ősszel kerítenek sort. (Nyakunkon a tél.) Ez a halogatás mér csak azért is nagy hibának számítható, mert bizonytalanságban tartja az ország lakosságának majd egyharmadát Lehet, hogy képviselőink így akarták biztosítani az átszervezési folyamatot?! Nem hinnénk. Az embereknek kenyér kell. Tény, amely sajnos bebizonyosodott, hogy hiába osztották ki a föld egy részét, csökkentve a gazdaságokra háruló megművelhető terület nagyságát, még mindig találni betakarítatlan kukoricát, cukorrépát és műveletlen parcellákat. (Bukarestben most dolgozzák ki a földtörvény ki tudja, hányadik változatát.) Nos fát, csak ennyit adott nekünk „parasztoknak“ az elmúlt ilyeY- Sokat, vagy keveset? — ezt döntse el valamennyi háza táján igyekvő földművelő. P. FARAGÓ JÓZSEF BN 1990. XII. 22. A FÖLD HÍVÓ SZAVA Gyermekkorom emlékeiből néha-néha előtör a földért való viaskodás tettlegességig fajuló, az egész falut felbolygató eseménye, amikor a gazda ásóval rontott szomszédjára néhány centis barázda elszántásáért. Dübörgött a föld a két nekiveselkedő naptól, széltől cserzett, agyonkoptatott csizmája alatt, békés szerszámok összeakaszkodása vetett szikrát a békés lelkekben néhány göröngy miatt, mert az ősi rög, a verejtékkel megdolgozott rög szentebb volt mindennél, élet-halál harcot követelt eltulajdonításának vétsége. A negyven évvel ezelőtti történet csak folytatása, leegyszerűsített szimbolikája volt a szívós küzdelemnek, az ősök évszázadokon keresztül kitartó föld iránti ragaszkodásának. A föld az életet, a biztonságot, a jólétet, a békét, a megnyugvást jelentette a parasztember számára. Érthető, ha foggal-körömmel védte, óvta az illetéktelenektől, ha értékrendjében szent ereklyeként tisztelte, becsülte, alázattal fordult feléje, hogy belélegezze éltető leheletét, erőt, biztatást merítsen belőle holnapi, holnaputáni munkájához. Háborúk, forradalmak, kétségbeesett lázadások dübörögtek végig szerte a világban a föld megvédéséért, a föld birtoklásáért, a békés szántóvető ősi ösztönének engedelmeskedve ragadta meg a kaszát, a villát igazáért, a társadalmi igazságtevésért Mert mindennél erősebb volt a föld hívó szava, a föld iránti határtalan szeretete. Hány és hány reményt keltő, magvető, fűhúzó tavasz telt el azóta. Volt földreform, földosztás, volt kuláklista, beszolgáltatás, kikényszerített szerződéskötés. Voltak pátosszal körített demagóg szavak a virágzó mezőgazdaságról, a parasztság jólétéről, közben annak, aki szántott, vetett, aratott olajért, cukorért, kenyérért kellett kilincselnie, több évtizedes munkájának pár lejes nyugdíj volt a bére. A tavaly decemberi fordulat a falusi embernek is megmelengette a szívét, hiszen felsejlett rég titkolt vágyának beteljesülése. Kit illet az ősi föld, ha nem azt, aki verejtékes munkával megműveli, ki meri megkérdőjelezni jogát mindenkori tulajdonához? Senki más, csak ő hallhatja a kibomló sarj sercegését, az érett szemek acélos pengését, a frissen szántott barázda lélegzését, az áldást hozó langyos zápor zenéjét. Csak ő hallhatja a föld hívó szavát! Aztán eltelt a tavasz, és a nyár és az ősz, bizonytalansággal, kétségekkel, várakozásokkal, nem egy helyen önbíráskodással, egymásra emelt kapák, villák csengésével. Ősszel kétségek között szántottak, majd vetettek. Minek, kinek? Kinek a földjébe? Valahol az ősi jogot hónapok óta vitatják. Vagy elvitatják? Jöjjön egy újabb tavasz? Egy újabb gyötrelmes, sóhajtásokkal teli esztendő? Miközben a föld egyre várja, hívja szülötteit? De hova? A közösbe, az egyéni parcellákra? Ünnepeljünk? A parasztember őszintesége és nyíltsága mellett óvatos is. Szinte hallom, amint mondja: várjunk még vele! K. L. IPARGAZDASÁGUNK A VÁLTOZÁS KORÁBAN A tavalyi év decemberének sorsdöntő eseményei, a temesvári népfelkelés, majd a totalitárius elnyomó rendszer megdöntésének napjai után a társadalmi megújulás remélt lehetőségeinek keretében, egy romos nemzetgazdaság örökségének súlyos terheivel is számolnunk kellett. Az ország ipara a hiánygazdaság talán leginkább sújtott kárvallottjaként állt előttünk. Jóllehet az utóbbi évtizedek alatt a halmozási fejlesztési alap átlagban nem volt kevesebb a nemzeti jövedelem egyharmadánál, Romániában az urbanizáció szintje, az aktív lakosságnak a szolgáltatások keretében foglalkoztatott hányada, valamint a 10 000 lakosra jutó főiskolai hallgatók száma — hogy egyebeket ne említsünk — a KGST-államok bármelyikénél alacsonyabb volt. Ehhez járult hozzá az ipari termelőeszközök magasfokú fizikai és erkölcsi kopása, aminek egyik következményeként a tényleges teljesítményük alig érte el a 80 százalékot. Az ipar szerkezetében olyan energia- és anyagigényes ágazatok kerültek előtérbe, amelyek noha az ipari energiaforrások több mint a felét fogyasztják, mindössze 19 százalékkal járulnak hozzá az ipari össztermelés értékéhez. A hiányosságokat tovább sorolhatnánk a dolgozók munkával kapcsolatos magatartásának romlásáról, az ésszerűtlen gazdálkodói szemléletről, a pártállam apparátusának a meghirdetett forradalmi munkás-demokrácia mögött fészkelő önkényéről és bürokráciájáról, ami többek között öncélúvá tette az amúgy is erőltetett iparosítást, hatékonyság- és termékenység-ellenessé a tervszerűsítést. Az ipar látszólagosan kiegyensúlyozott és csupán papírforma szerinti sokoldalú fejlődése takarta a kitermelő, energia és nyersanyag-forrásokat biztosító ágazatok baljós lemaradását a feldolgozó ágazatokkal szemben, egy, a bel- és külföldi gazdasági élet valós tendenciáit figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitika következtében. Noha mindezek ellenére léteztek iparunk fellendülésének konkrét elemei, a megújulást és előrelépést célzó nyilatkozatok és programok a piacgazdaságra való áttérést illetően, — tizenkét hónap elteltével az ipari termelés szerkezetváltásának üteme, a mennyiségi szint és a minőségi színvonal jóval az elvárások alatt maradt. Anélkül, hogy statisztikai adatokra, vagy az elmúlt 1989-es évre vonatkozó összehasonlító becslésekre hivatkoznánk, jelentős visszaesésről adhatunk számot Mi tagadás, amint az neves közgazdászainknak a „Tribuna Economics“ szakfolyóiratban közölt elemzéséből is kitűnik, ipargazdaságunk (is) válsághelyzetben van. Ám ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a válságjelenség pozitív, a kilábalást sejttető távlatait sem. Az okok alapos vizsgálata fényt derít az igen bonyolult dologi, jogi, pénzügyi összefüggésekre, nem is tús..., de az ezeket átszövő emberi szubjektivitás szempontjairól. Mert igaz, hogy iparvállalataink és a magánkezdeményezés is krónikus anyaghiánnyal küzdenek, de ugyanakkor laza munka- és technológiai fegyelmet, alacsony munkaintenzitást is jócskán tapasztalhatunk, amit tetéznek a vezetés, a szervezés, az irányítás hiányosságai. Az is igaz, hogy a piacgazdaságra való áttérést célzó, az ipari tevékenységet, a szabad kezdeményezést és privatizációt, valamint a külföldi tőke vonzását és egyebeket ösztönző számos jogi szabályzó jelent meg, ezek egy része azonban kiegészítésre, pontosításra szoruló fehér foltoktól tarkállanak és hatékonyságuk gyakran elsikkad a nemtörődömség, a bürokratikus érdektelenség, sőt a rosszindulat rögös útvesztőiben. Aztán itt vannak a pénzügyi vonatkozású, jószándékú, de téves döntések. Amerikában élő hazánkfia, Anghel Rugina tekintélyes közgazdász szerint a nemrégen elindított árliberalizálást kötelezően árubőségnek és a szabad kezdeményezés konszolidációjának kellett volna megelőznie, így egyszerűen árdrágítás, és inflációt tápláló tényező lett belőle. Minthogy a lejnek a dollárhoz viszonyított ötven százalékot megközelítő leértékelése is az. Tanulhattunk volna az angol, a francia, az olasz és a többi nyugat-európai piacgazdaság második világháború utáni kudarcra ítélt kísérleteiből. Annak idején megpróbálták pénzleértékelés révén helyrebillenteni fizetési mérlegüket — sikertelenül. Ezt tettük mi is, ahelyett, hogy pénzreform végrehajtásával fogtunk volna hozzá a gazdaság helyreállításához. Most, amikor az elmúlt tizenkét hónap mérlegét próbáljuk elkészíteni, ideje volna a tapasztalatlanságból vagy éppen késleltető szándékból eredő tévedések és hiányosságok tárgyilagos és valósághű feltárásának nyilvánosságra hozásának. Ez az értékelés ipargazdaságunk jövője szempontjából is szükséges lenne. De nekünk is cselekednünk kell mindennapi munkánk eredményessége érdekében. Lépjük hát át az új esztendő küszöbét megújhodó szemlélettel és jó szándékú tenniakarással. Dr. WESSELÉNYI TIBOR