Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)

1990-12-22 / 298. szám

4 MÍG INN­EN GÉP AZ ÁLLAM TULAJDONÁBA VAN Hazánk mezőgazdaságát, akár­csak a többi kelet-európai or­szágban, szovjetunióbeli kol­hozok mintája alapján szervez­ték meg, és tették tönkre si­keresen az elmúlt 45 évben. E­­zeknek a gigantikus termelő­­szövetkezeteknek a létrejötte vonta maga után a mezőgazda­­sági gép- és traktorállomások létrehozását. A reálisan gon­dolkodó személyek már rég rájöttek e mesterségesen létre­hozott mamutvállalatok élet­képtelenségére, de csak a tavaly decemberi fordulat tette lehe­tővé a változások korának meg­kezdését a mezőgazdaságban. A régi dolgokról, a jelen gondjairól és a jövő kilátásairól beszélgettünk Szabó Miklóssal és Szőnyi Lászlóval a diószegi gépállomás igazgatójával, illet­ve főmérnökével. — 1970-ben alakult Diószegen egy gépállomás, ami kezdetben nem is működött rosszul — me­séli Szabó Miklós igazgató. — Majd tíz évvel később az óriá­si vállalatok létrehozásának korában egyesítettek bennünket a székelyhídi gépállomással. A gondok akkor kezdődtek. Minél nagyobb volt a vállalat, annál nehezebb volt átlátni, irányíta­ni. Minden az államé volt, a dolgozók nem voltak megfele­lően érdekeltté téve, munká­jukat nem fizették meg. Az idő előrehaladtával egy­re in­kább rájöttünk, hogy nem ez a megfelelő létezési forma. A változásra csak a forradalom után nyílt lehetőség. Amint al­kalom adódott és a kormány már nem gördített akadályt u­­tunkba, rögtön különváltunk. — Mi a helyzet a gépek tu­lajdonjogával? — Ma még minden gép az állam tulajdonában van. Ez a­­zonban csak január elsejéig érvényes, mert ettől a dátum­tól kezdődően már mint keres­kedelmi társaság működünk. Miután az állami vagyon fel­értékelődik, — a jelenlegi ter­vek és törvények értelmében —, ennek a harminc százalékát kiosztják a lakosság köreiben részvénypapírok formájába. Akkor pedig a részvényekkel mindenki oda társul be, ahova akar. Az elkövetkezendő évek­ben tehát először harminc szá­zalékban, a továbbiakban pe­dig egyre nagyobb arányban, a gépállomás teljes vagyona át­megy a részvényesek tulajdo­nába. — A jelenlegi holt szezon­ban mivel foglalkoznak a gépállomás dolgozói? — Akárcsak eddig, a téli szezonban a gépek karbantar­tása, a hiányzó alkatrészek be­ . SZci Ívj 1 -lcivu».. uilli egyáltalán nem könnyű dolog. Nagyon nehéz alkatrészhez jutni, az ipar nem termel ele­gendő mennyiségben, és ahhoz, hogy tavasszal teljes lendület­tel tudjunk kezdeni, tökélete­sen rendbe kell tenni gépein­ket. Teljes önállóságra kell be­rendezkednünk, el kell tarta­nunk magunkat , és ehhez jó állapotban lévő gépek szüksé­gesek. —­ Az idén kiknek a részére dolgoztak — kérdezem Szőnyi László főmérnököt. — Az eltelt év még nem volt elég a földtörvény kidolgozá­sára. Holott ez kellett volna le­gyen az első dolga a parla­mentnek, mert az életszínvonal emelésének első feltétele egy életerős mezőgazdaság létezése, így a munkálatok nagy részét a termelőszövetkezeteknek vé­geztük. — Főmérnök úr, hány alkal­mazottja van a gépállomásak, és mennyi azoknak a száma, akik tulajdonképpen nem ter­melnek. — Mintegy kétszáz alkalma­zottunk van, amiből tizenhat az inproduktív. Ezzel magya­rázható, hogy az idén is negre­séggel zárunk, 4,5 millió lej a tiszta jövedelmünk, amiből 2 milliót kiosztottunk az alkalma­zottak között. — Igazgató úr, az ön véle­ménye szerint milyen jövője van a Mezőgazdasági Gép- és Traktorállomásnak? — Az elkövetkező években kereskedelmi részvénytársaság formájában fogunk működni, és egy szolgáltató szerviz­ állo­más szerepét töltjük be. Mind­addig, amíg a mezőgazdasági gépeket gyártó ipar nem tér rá a kis- és farmgazdaságok szá­mára szükséges gépek előállítá­sára, ránk szükség lesz. A föld megműveléséhez szükséges gé­p .. ... m­* bizto­sítani tudjuk. A parasztság egy­előre nem rendelkezik olyan anyagi összegekkel, hogy a nagy gépeket megvegyék, és sok az olyan gép is, amelynek megvétele fölösleges egy kis­gazdaság számára, mert nem tudják kihasználni. Gondolok itt például a kombájnokra. Ké­sőbb pedig akár egy szervizál­lomás formájában is el tudom képzelni tevékenységünket. A magam részéről bízom a jövő­ben. Jó szakembergárdával rendelkezünk és embereink dolgozni is szeretnek. Ezt mu­tatják az eddigi eredményeink is. Most már a földtörvénynek kellene minél előbb megszület­nie, és akkor majd szép las­san a tisztázódott tulajdonjogi viszonyok fényében a mi jö­vőnk is világosabban fog kiraj­zolódni. BENKE PÉTER „VAJJIDÓ PARASZTVILÁG” Tévedés ne essék, nem Duba Gyula regényét akarjuk méltatni, hanem a földművelők helyzetéről szólni. Röviden: Január első napjaiban (1990.) megjelent az ideiglenes földtörvény. Nem fedte a rég követelt igényeket, hézagos volt. Mit mondhatunk?... Azokban a helységekben, ahol galiba, vesze­kedés alakulhatott, ott sok minden megtörtént. Főleg a dombvidé­ken szabadult el a pokol. Ideiglenes törvényhozóink nem számol­tak igazán a parasztok évezredes földszeretetével, a réggel való azonosulási vágyukkal. Tudomásunk szerint, munkájuk során nem kérték sem a földművelők, sem pedig a vidéki szakemberek alapos véleményét. Tény, hogy (majdnem) mindenki kapott 50 áj területet. Dolgoz­zon. Lehetséges átszervezési formák azonban szóba sem kerültek. Tavasszal földbe jutott a mag. A nyár elején nagyon szép ter­més mutatkozott. Egyes mtsz-ekben dolgozó szakemberek véle­ménye az volt, hogy végre ők is megmutathatják, mint kell gaz­dálkodni. A valóság azonban más! Azok a gazdaságok értek el szá­­­­mottevő eredményeket, amelyek a múlt rendszerben is jól gaz­dálkodtak. Meg kell jegyeznünk, hogy egyetlen kevésbé jól működő mtsz­­ről_ sem tudunk, amelyik hozzásegítette volna kérelmezőit nagyobb művelhető területhez. Pedig volt ilyen természetű kérés. Minek ilyen kezdeményezés, ha van egy rossz föld­törvényecske, amivel kényelmesen lehet takarózni. A „nyakas parasztok“ nem elégedtek meg ennyivel. Megtör­ték az egyes mtsz-ek és vezetőik ellenállását, következésképpen megalakultak az első földművelő társulások. De minden átszerve­zés ideiglenes törvényre alapult Senki sem tudott semmi biztosat. Közben a honatyák nyári szabadságukat töltötték. A földtörvény megvitatására­­ úgy hallatszott, hogy ősszel kerítenek sort. (Nya­kunkon a tél.) Ez a halogatás mér csak azért is nagy hibának számítható, mert bizonytalanságban tartja az ország lakosságának majd egyharmadát Lehet, hogy képviselőink így akarták bizto­sítani az átszervezési folyamatot?! Nem hinnénk. Az embereknek kenyér kell. Tény, amely sajnos bebizonyosodott, hogy hiába osztották ki a föld egy részét, csökkentve a gazdaságokra háruló megművel­hető terület nagyságát, még mindig találni betakarítatlan kuko­ricát, cukorrépát és műveletlen parcellákat. (Bukarestben most dolgozzák ki a földtörvény ki tudja, hányadik változatát.) Nos f­át, csak ennyit adott nekünk „parasztoknak“ az elmúlt ily­eY- Sokat, vagy keveset? — ezt döntse el valamennyi háza táján igyekvő földművelő. P. FARAGÓ JÓZSEF BN 1990. XII. 22. A FÖLD HÍVÓ SZAVA Gyermekkorom emlékeiből néha-néha előtör a földért való viaskodás tettlegességig fajuló, az egész falut felbolygató eseménye, amikor a gazda ásóval rontott szomszédjára néhány centis barázda elszántásáért. Dübörgött a föld a két nekiveselkedő naptól, széltől cserzett, agyonkoptatott csizmája alatt, békés szerszámok össze­­akaszkodása vetett szikrát a békés lelkekben néhány göröngy miatt, mert az ősi rög, a verejtékkel megdolgozott rög szentebb volt mindennél, élet-halál harcot követelt eltulajdonításának vétsége. A negyven évvel ezelőtti történet csak folytatása, leegyszerű­sített szimbolikája volt a szívós küzdelemnek, az ősök évszázado­kon keresztül kitartó föld iránti ragaszkodásának. A föld az életet, a biztonságot, a jólétet, a békét, a megnyugvást jelentette a pa­rasztember számára. Érthető, ha foggal-körömmel védte, óvta az illetéktelenektől, ha értékrendjében szent ereklyeként tisztelte, be­csülte, alázattal fordult feléje, hogy belélegezze éltető leheletét, erőt, biztatást merítsen belőle holnapi, holnaputáni munkájához. Háborúk, forradalmak, kétségbeesett lázadások dübörögtek végig szerte a világban a föld megvédéséért, a föld birtoklásáért, a bé­kés szántóvető ősi ösztönének engedelmeskedve ragadta meg a ka­szát, a villát igazáért, a társadalmi igazságtevésért Mert minden­nél erősebb volt a föld hívó szava, a föld iránti határtalan sze­­retete. Hány és hány reményt keltő, magvető, fűhúzó tavasz telt el azóta. Volt földreform, földosztás, volt kuláklista, beszolgáltatás, kikényszerített szerződéskötés. Voltak pátosszal körített demagóg szavak a virágzó mezőgazdaságról, a parasztság jólétéről, közben annak, aki szántott, vetett, aratott olajért, cukorért, kenyérért kellett kilincselnie, több évtizedes munkájának pár lejes nyugdíj volt a bére. A tavaly decemberi fordulat a falusi embernek is megmelengette a szívét, hiszen felsejlett rég titkolt vágyának beteljesülése. Kit illet az ősi föld, ha nem azt, aki verejtékes munkával megműveli, ki meri megkérdőjelezni jogát mindenkori tulajdonához? Senki más, csak ő hallhatja a kibomló sarj serce­gését, az érett szemek acélos pengését, a frissen szántott barázda lélegzését, az áldást hozó langyos zápor zenéjét. Csak ő hallhatja a föld hívó szavát! Aztán eltelt a tavasz, és a nyár és az ősz, bizonytalansággal, kétségekkel, várakozásokkal, nem egy helyen önbíráskodással, egymásra emelt kapák, villák csengésével. Ősszel kétségek között szántottak, majd vetettek. Minek, kinek? Kinek a földjébe? Valahol az ősi jogot hónapok óta vitatják. Vagy elvitatják? Jöjjön egy újabb tavasz? Egy újabb gyötrelmes, sóhajtásokkal teli esztendő? Miközben a föld egyre várja, hívja szülötteit? De hova? A közösbe, az egyéni parcellákra? Ünnepeljünk? A parasztember őszintesége és nyíltsága mellett óvatos is. Szinte hallom, amint mondja: várjunk még vele! K. L. IPARGAZDASÁGUNK A VÁLTOZÁS KORÁBAN A tavalyi év decemberének sorsdöntő ese­ményei, a temesvári népfelkelés, majd a tota­litárius elnyomó rendszer megdöntésének napjai után a társadalmi megújulás remélt lehetőségei­nek keretében, egy romos nemzetgazdaság örök­ségének súlyos terheivel is számolnunk kellett. Az ország ipara a hiánygazdaság talán legin­kább sújtott kárvallottjaként állt előttünk. Jól­lehet az utóbbi évtizedek alatt a halmozási fej­lesztési alap átlagban nem volt kevesebb a nem­zeti jövedelem egyharmadánál, Romániában az urbanizáció szintje, az aktív lakosságnak a szol­gáltatások keretében foglalkoztatott hányada, valamint a 10 000 lakosra jutó főiskolai hallga­tók száma — hogy egyebeket ne említsünk — a KGST-államok bármelyikénél alacsonyabb volt. Ehhez járult hozzá az ipari termelőeszközök magasfokú fizikai és erkölcsi kopása, aminek egyik következményeként a tényleges teljesítmé­nyük alig érte el a 80 százalékot. Az ipar szer­kezetében olyan energia- és anyagigényes ága­zatok kerültek előtérbe, amelyek noha az ipari energiaforrások több mint a felét fogyasztják, mindössze 19 százalékkal járulnak hozzá az ipari össztermelés értékéhez. A hiányosságokat tovább sorolhatnánk a dolgozók munkával kapcsolatos magatartásának romlásáról, az ésszerűtlen gaz­dálkodói szemléletről, a pártállam apparátusának a meghirdetett forradalmi munkás-demokrácia mögött fészkelő önkényéről és bürokráciájáról, ami többek között öncélúvá tette az amúgy is erőltetett iparosítást, hatékonyság- és termé­kenység-ellenessé a tervszerűsítést. Az ipar látszólagosan kiegyensúlyozott és csupán papír­forma szerinti sokoldalú fejlődése takarta a kitermelő, energia és nyersanyag-forrásokat biztosító ágazatok baljós lemaradását a feldol­gozó ágazatokkal szemben, egy, a bel- és kül­földi gazdasági élet valós tendenciáit figyel­men kívül hagyó gazdaságpolitika következ­tében. Noha mindezek ellenére léteztek iparunk fel­lendülésének konkrét elemei, a megújulást és előrelépést célzó nyilatkozatok és programok a piacgazdaságra való áttérést illetően, — tizenkét hónap elteltével az ipari termelés szerkezetvál­tásának üteme, a mennyiségi szint és a minőségi színvonal jóval az elvárások alatt maradt. Anél­kül, hogy statisztikai adatokra, vagy az elmúlt 1989-es évre vonatkozó összehasonlító becslé­sekre hivatkoznánk, jelentős visszaesésről adha­tunk számot Mi tagadás, amint az neves köz­gazdászainknak a „Tribuna Economics“ szak­folyóiratban közölt elemzéséből is kitűnik, ipar­­gazdaságunk (is) válsághelyzetben van. Ám ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a válságjelenség pozitív, a kilábalást sejttető táv­latait sem. Az okok alapos vizsgálata fényt derít az igen bonyolult dologi, jogi, pénzügyi összefüggésekre, nem is tús..., de az ezeket át­szövő emberi szubjektivitás szempontjairól. Mert igaz, hogy iparvállalataink és a magánkezdemé­nyezés is krónikus anyaghiánnyal küzdenek, de ugyanakkor laza munka- és technológiai fe­gyelmet, alacsony munkaintenzitást is jócskán tapasztalhatunk, amit tetéznek a vezetés, a szer­vezés, az irányítás hiányosságai. Az is igaz, hogy a piacgazdaságra való áttérést célzó, az ipari tevékenységet, a szabad kezdeményezést és privatizációt, valamint a külföldi tőke von­zását és egyebeket ösztönző számos jogi sza­bályzó jelent meg, ezek egy része azonban ki­egészítésre, pontosításra szoruló fehér foltoktól tarkállanak és hatékonyságuk gyakran elsikkad a nemtörődömség, a bürokratikus érdektelen­ség, sőt a rosszindulat rögös útvesztőiben. Aztán itt vannak a pénzügyi vonatkozású, jószándékú, de téves döntések. Amerikában élő hazánkfia, Anghel Rugina tekintélyes közgazdász szerint a nemrégen elindított árliberalizálást kötelezően áru­bőségnek és a szabad kezdeményezés konszo­lidációjának kellett volna megelőznie, így egy­szerűen árdrágítás, és inflációt tápláló tényező lett belőle. Minthogy a lejnek a dollárhoz viszo­nyított ötven százalékot megközelítő leértéke­lése is az. Tanulhattunk volna az angol, a fran­cia, az olasz és a többi nyugat-európai piacgaz­daság második világháború utáni kudarcra ítélt kísérleteiből. Annak idején megpróbálták pénz­leértékelés révén helyrebillenteni fizetési mér­legüket — sikertelenül. Ezt tettük mi is, ahelyett, hogy pénzreform végrehajtásával fogtunk volna hozzá a gazdaság helyreállításához. Most, amikor az elmúlt tizenkét hónap mér­legét próbáljuk elkészíteni, ideje volna a tapasz­talatlanságból vagy éppen késleltető szándékból eredő tévedések és hiányosságok tárgyilagos és valósághű feltárásának nyilvánosságra hozásának. Ez az értékelés ipargazdaságunk jövője szem­pontjából is szükséges lenne. De nekünk is cse­lekednünk kell mindennapi munkánk eredmé­nyessége érdekében. Lépjük hát át az új esz­tendő küszöbét megújhodó szemlélettel és jó szándékú tenniakarással. Dr. WESSELÉNYI TIBOR

Next