Bihari Napló, 1993. július (4. évfolyam, 127-149. szám)

1993-07-24 / 144. szám

z- HO­LIT­I­KA NAPRÓL NAPRA fi SZÜLETÉSNAPI AJANDÉR Ne kérdezzék, kik és hányan gratuláltak Adrian Paunescu költő-szenátornak ötvenedik születésnapja, avagy „forradalmi te­vékenységének“ eme kerek évfordulója alkalmából. Az sem tud­ható, hogy hányan nem gratuláltak neki, és az sem, hogy há­nyan pocskondiázták tovább. Egy dologban viszont biztosak le­hetünk: a Szocialista Munkapárt (mely akár visszakeresztelked­­hetne kommunista pártnak, amiatt a fokozódó imilyen-amolyan „szocialista“ és „szociáldemokrata“ pártburjánzás miatt), nemcsak hogy gratulált Pounescunak, hanem egy szülinapi ajándékkal is meglepte! Nem is akármilyennel: egy pártalelnöki karosszéket adtak át neki. Tehát a Barca-menti bárd Verdét balkeze lett. Eddig minden világos, akár egy Szebenbe honosult német sze­meteshordó. Mégis felsejlik, és a levegőbe hasít a kérdés: miért? Sokan ugyanarra a következtetésre jutottak: az SZMP vá­lasztásokra készül, mégpedig előrehozott választásokra! S ha Úristen is úgy akarja, a párt győzni fog! S akkor véget vetnek minden olyan disznóságnak, mint demokrácia, szabad sajtó, Eu­rópa, miegyéb. S ehhez nagyon jó, ha „kéznél van“, a párt keze ügyében van Pounescu sztentori hangja. Hiszen ő már harcolt, „az illegalitásban“, átesett a tűzkeresztségen, '89 decemberében vagy három napig- Azt megelőző érdemeiről nem is beszélve, hi­szen ki rittyentett nála sikerültebb hexametereket a megboldo­gult Ceaușescu tiszteletére? Talán még annak is eljön az ideje, hogy Verdes elvtárs hódolatára heptametereket faragjon. (Ha­csak meg nem tette ez ideig.) Mi több: érdemeit előregyártott újságok is dúsítják. Tehát, munkára elvtársak! Szerintünk Pounescu nem egykönnyen állt kötélnek. Már csak azért sem, mert nemrégiben „megviccelték“ Budapesten. Le­het, hogy épp ott hallotta a legidőszerűbb viccet is, mely szerint megkérdik, hogy „kinek volt könnyebb dolga, Leninnek vagy... Jelcinnek?“. A válasz: „Természetesen Leninnek, mert neki csu­pán munkásokból és parasztokból kellett kommunistákat gyárta­nia ... Jelcinnek viszont kommunistákból kell munkásokat és parasztokat gyúrnia!.. — moldovan — VIHAR A PSZP-BEN Igen csekély érdeklődés kísérte a Liberális Párt­ 1993 Bihar megyei szervezetének első sajtóértekezletét: a helyi sajtót csak a Bihari Napló és a Jurnalul de dimineata újságírói képviselték. A házigazdák többsége különben alig néhány napja még a Pol­gári Szövetség Pártjának tagja volt, így érthető, hogy Octavian Bot parlamenti képviselő és Catalin Ionascu, a területi szervezet elnöke főleg a „válás“ körülményeivel foglalkozott. Azt, hogy valójában mi történt a PSZP megyei szervezetében, egyelőre igen nehéz tisztázni: azok, akik a Liberális Párthoz csatlakoztak, azt állítják, hogy a polgári liberális csoportosulás, vagyis a párt tagjainak 80 százaléka, mintegy 100 személy szintén kilépett a PSZP-ből. Ezzel szemben a Traian Bodea, a PSZP újonnan vá­lasztott megyei elnöke által közreadott közlemény szerint, a 200 aktív tagból csupán 11 távozott. Az álláspontok csupán egyetlen­egy kérdésben egyeznek meg: a volt elnökség 11 tagja lemondott (illetve a másik verzió szerint kizárták őket), és a Liberális Párthoz csatlakozott. Lényegében ők szervezték újra a liberálisok — a megyében igen silányan működő — fiókszervezetét. Távozá­suk okairól, valamint a válásról az első, szerdán tartott sajtó­­értekezletükön számoltak be. Mivel a másik fél, a PSZP-ben maradottak álláspontját még nem ismerjük, a témára a jövő hét folyamán visszatérünk, és a véleményeket ütköztetve próbáljuk felvázolni a PSZP megyei szervezetén belül történteket. (K.L.I.) 1993. július 24—25. FURA ÖTLET?­ ­ Botorság nem örülni a jónak. Miközben a politikusok keverik azt a bizonyost Románia és Magyarország között, addig a gazdasági, ke­reskedelmi, kulturális szakemberek fejlesztik a két ország közötti kapcsolatokat. A minap hal­lottam a tévében, hogy az utóbbi időben a cserekereskedelem volumene a másfélszeresére nőtt a tavalyihoz képest, és hogy már több mint 1100 közös vállalkozás működik. Szerencsére oda jutottunk, hogy a két ország szakemberei javasolják román, illetve magyar kereskedelmi kirendeltségek létesítését. A magyar kirendelt­­séget Kolozsvárra javasolják. Ehhez lenne né­hány észrevételem. A jelenlegi kolozsvári légkörben ennek a kirendeltségnek a létesítése kétséges, vagy na­gyon el fog húzódni. Márpedig az idő pénz! Tudjuk (románok, magyarok egyaránt), hogy Nagyvárad csendes város, alig vesz tudo­mást (néhány hőzöngő kivételével) a román— magyar nézeteltérésekről. Szerencsére vannak olyan vezetőink, akikkel szót lehet érteni, akik nem hördülnek fel a magyar szó hallatán. Kul­turális hagyományaink, rendezvényeink a jó viszonyt ápolják. Másrészt a megyében renge­teg a román—magyar vegyes vállalkozás. E­­zek alapján logikusnak tűnik az az ötlet, hogy a magyar kirendeltséget épp itt lehetne létre­hozni. Hely lenne. Kapásból csak kettő: a T. Vladimirescu utcai sokat vitatott, új tömbház (a Polgármesteri Hivatal szomszédságában!), vagy az Olasz­ temető melletti új tömbház (a Dacia sugárúton). Az előnyök nyilvánvalóak: a határ, Buda­pest közelsége, a néhány hét alatti megvalósí­tás lehetősége, a váradi légkör jótékony hatá­sa, a közös vállalkozások sokasága, a helyi RMDSZ jó viszonya a többi politikai párttal, a gyors kapcsolat létesítésének lehetősége, és még sorolhatnám. Ez csupán egy újságírói agyszülemény, de azt hiszem, elgondolkozhatna rajta a város ve­zetősége, az RMDSZ, a Kereskedelmi Kamara, a Vállalkozók Szövetsége. Rövid idő alatt je­lentős lépést tehetnénk, mely emelné a város rangját, sok gazdasági előnyt biztosítana­­ szá­munkra. Meghallja valaki? (Szegedi) BOLYAI... (Folytatás az I oldalról) kérdéskörével foglalkozó elő­adások hívták fel magukra a figyelmet. Számunkra, váradi­­ak számára Gheorghe Gorun tudományos kutató gyakorlati bemutatója a váradi várról bi­zonyult fölöttébb hasznosnak, hiszen ki-ki igen keveset tud a várban az utóbbi években végzett ásatásokról, azok ered­ményeiről. A közvélemény, jobban mondva a helyi törté­nelmi múlt iránt érdeklődők között is kevesen tudják, hogy ezen ásatások eredményessé­gének bizonyítéka: megtalál­ták a tatárjárás előtti vár bi­zonyos maradványait. Persze, hogy akkor is volt vára a városnak, azt a­­ költő (Janus Pannonius) üzenetéből tudtuk, de nem reméltük, hogy ma­radványai fellelhetőek, mert a múlt század nyolcvanas é­­veiben végzett ásatások során ezt nem tudták bizonyítani. A középkori századok eszmei áramlatai (a reformáció) után napjaink emberét vonatkozá­sai, mondhatnánk időszerűsé­ge miatt, természetszerűleg ér­­dekelték-érdeklik a tizennyol­cadik—tizenkilencedik száza­di Habsburg-birodalom etni­kai kérdései, amit mai szó­­használattal nemzetiségi kér­désnek nevezhetünk. Félúton, ennyit az Akadé­miáról. VIHAR A TANÁCSTEREMBEN (Folytatás az l. oldalról) szóló is befejezte mondókáját és újra szavaztak. Huszonketten mellette! Tehát felépül a rehabilitációs központ. A kérelmezők megkapták a 6000 négyzetméternyi terület 99 évre szóló haszná­lati jogát. Hatalmas várakozás előzte meg Cornel June, a Közszállít Vállalat igazgatója lemondási kérelmének megvitatását. Mint ma hírül adtuk, a tömegharag lemondásra kényszerítette az igazga­tót. „Nem volt más választásom. Különben sem én, sem a polgármester nem hagyhattuk volna el a termet“ — vallotta be a tanács előtt az igazgató. S mivel a városatyák többsége a tör­téntekről csak az újságokból értesült, nagy érdeklődéssel hallgat­ták az igazgató, majd a polgármester tényfeltárását. Azután pe­dig leszögezték: csak a tanács dönthet a Közszállítási Vállalat igazgatójának sorsáról. A tanács nevezze ki, a tanács válthatja le! Senki más! Megtartja azon jogát, hogy saját belátása szerint, a szakszervezetek megkérdezése nélkül nevezzen ki igazgatót a­­lárendelt vállalatai élére! Tízen kértek szót, de a tíz közül egyet­lenegy sem értett egyet az igazgató lemondásával. Hiszen amió­ta ott van, valami változott a közszállításban. Jó irányban! Fe­gyelmet követelt, a kihágásokat büntette, s ez nem tetszett egye­seknek. De sokaknak nem is volt különösebb bajuk az igazga­tóval, s ezért meglepődtek a „spontán megnyilvánulás“ követ­kezményein. Mert a szakszervezeti vezetők állítják: ami történt, csupán spontán megnyilvánulás volt! A hétfőre meghirdetett ü­­lés ugyanúgy, mint a munkabeszüntetés, az erőszak, a szitokzá­por. Mindehhez a szakszervezetnek nem volt semmi köze! Nem volt munkakonfliktus sem! Tény, hogy a történtek kivizsgálására ügyészségi eljárás indult, de egyúttal felülvizsgálják az igazgat ellen irányuló vádakat is. Ezért­­ az igazgatónak a helyén kell maradnia. A vállalatnál! Tehát menjen vissza a pihenőszabad­­ságáról, vezesse a céget és vesse alá magát e kivizsgálásnak. Az eljárást megsürgeti a tanács, hiszen csak a zárójelentés függvé­nyében dönthet az igazgató sorsáról. KABÓK ISTVÁN VMDK- TANÁCSTAG A MAGYARSÁG HELYZETE NYUGAT-BÁCSKÁBAN A nyugat-bácskai körzet a­­latt ezúttal három község — Zombor, Apatin és Hódság — területét értjük. A magyarság helyzetét meghatározó ténye­zőket alapvetően két csoportra kell bontani: 1. Az állami keretek által meghatározott, illetve a rend­szerből eredő tényezők; 2. Helyi tényezők. Mindkét tényezőcsoport je­lentősen meghatározza a ma­gyarság helyzetét és közérzetét, bár megjegyzendő, hogy az el­ső tényezőcsoport sokkal na­gyobb súllyal esik latba, tehát az a fontosabb. A múltról csak néhány mon­dat­ot szólnék, annyit, amennyi elengedhetetlen a jelen vilá­gosabb megértéséhez. Nyugat- Bácska az egykori Délvidék, azaz Dél-Magyarország része volt, egészen az 1918 végén bekövetkezett — a szerb had­sereg általi — megszállásig, il­letve az azt követő — az 1920- ban megkötött trianoni béke­­szerződés által jóváhagyott — bekebelezésig. Magyarán: nem a magyarok vándoroltak Ju­goszláviába, hanem Jugoszlá­via (Szerbia) él­­ a szerbek vándoroltak ide, az itt élő ma­gyarság tehát az őslakosságot képezi. A trianoni szerződéstől nap­jainkig, a jugoszláv, illetve a szerb politika irántunk a be­olvasztás politikája volt. A módszert illetően voltak és vannak ugyan különbségek, de a célt illetően tökéletes ma is az egyetértés az összes — va­lamit is számító — párt kö­zött, erről még majd lesz szó a későbbiekben. Ha két nép együtt él, elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb súrlódások és összecsapások, ettől a magya­rok és a szerbek sem voltak mentesek. Most nem térek ki a régebbi konfliktusokra, csak a legutóbbi háborúban (a II. világháborúról van szó) történ­tekre, azt is csak azért, mert mindmáig komoly hatással van az itteni magyarságra. Mint ismeretes, 1942 elején a ma­gyar csendőrség és katonaság, az úgynevezett razzia során, Dél-Bácskában mintegy 4000 ■ szerbet és zsidót ölt meg. E gonosztett természetesen sem­mivel sem igazolható, de ma­gyarázható a szerb (kommu­nista) tevékenységgel azon vidéken. A magyar csendőrség és katonaság tettét tehát az ellenállás, a szerb (kommunis­ta) gerillatevékenység váltot­ta ki. De mi váltotta ki azo­kat a szörnyűségeket, melyek 1944 végén és 1945 elején ját­szódtak le ezen a vidéken? Amikor 1944 őszén a parti­záncsapatok — szovjet segít­séggel — bevonultak erre a te­rületre, olyan megtorlás követ­kezett a magyar lakosságon, mely mind számarányát te­kintve, mind kegyetlenségben többszörösen felülmúlta a raz­ziát. Röpke néhány hét lefor­gása alatt mintegy 40 000 ma­gyart, javarészt nemzőképes férfit mészároltak le. Jegyez­zük meg, hogy a magyar la­kosság sehol se tanúsított fegyveres ellenállást. Igaz, másmilyet sem! Nem hálás fel­adat összehasonlítani e két gaztettet, ám ha mégis minősí­teni kell, akkor a razzia sú­lyos háborús bűncselekmény volt (a főbűnösök el is nyer­ték büntetésüket), a háború végén kitervelt és végrehajtott megtorlás viszont előre meg­tervezett genocídium volt. Már­­mo­st mi köze ennek a mához? Több mint hinnők! Először is, ezért a népirtásért, mind a mai napig, senkit felelősségre nem vontak, de még csak meg sem nevezték azokat, akik e ször­nyűséget elkövették. Másod­­szor, ezek az áldozatok — ke­vés kivételtől eltekintve — halott poraikban is meg vol­­tak/meg vannak gyalázva, hisz többnyire a dögtemetőben han­tolták el őket, szemétdombot telepítettek rájuk, de építettek a tömegsírokra különféle léte­sítményeket is. (Zoöiborban például az autóbuszállomást). Az elmúlt évtizedek során sokat beszéltek és írtak a raz­ziáról, ugyanakkor a magyarok elleni atrocitásokról még csak beszélni sem volt szabad, ezt ma is tagadják. Illetve ha mégis beszélnek róla, azt állít­ják, hogy akiket „megbüntet­tek“, azok kivétel nélkül mind fasiszták voltak, vagyis mind a mai napig a kollektív bű­nösség elvét hirdetik. Amíg a razziát, az azt megelőző és kö­vető eseményeket agyonkutat­ták, a Szerb Tudományos A­­kadémia hallani sem akar ró­la, hogy komoly tudományos kutatásokat végezzenek a ma­gyarság ellen elkövetett atroci­tásokról. Ennyit a múltról. Mi­előtt visszakanyarodnánk a má­hoz, szeretném megjegyezni, hogy az együttműködésnek is voltak a múltban szép példái, ám ezeket csak többnyire a magyar fél hangoztatja, kivéve ha ezeket a példákat a szerb eszme szolgálatába lehet állí­tani. A háború utáni (szocialista) Jugoszláviáról — keleten és nyugaton — az volt a véle­mény, hogy ott aránylag jól megoldották a nemzeti kisebb­ségek kérdését. Ez így is volt — papíron! Egyetlenegy felelős Itteni magyar vezető sem állí­totta, hogy nekünk itt semmi jogunk nem volt. Csakhogy: 1. ezek a jogok a gyakorlat­ban nehezen vagy egyáltalán nem valósultak meg; 2. nem volt ugyanis felelős, akin számon lehetett volna kérni a törvények által bizto­sított jogok gyakorlati megva­lósítását; 3. a szocialista (kommunista) rendszerből adódóan, nem is lehetett igazán számon kérni ezeket; 4. mindez beolvadásunk mi­nél fájdalommentesebb folya­matát volt hivatva biztosítani­, nem pedig identitásunk ered­ményes megőrzését. (folytatjuk)

Next