Bihari Napló, 1993. július (4. évfolyam, 127-149. szám)
1993-07-24 / 144. szám
z- HOLITIKA NAPRÓL NAPRA fi SZÜLETÉSNAPI AJANDÉR Ne kérdezzék, kik és hányan gratuláltak Adrian Paunescu költő-szenátornak ötvenedik születésnapja, avagy „forradalmi tevékenységének“ eme kerek évfordulója alkalmából. Az sem tudható, hogy hányan nem gratuláltak neki, és az sem, hogy hányan pocskondiázták tovább. Egy dologban viszont biztosak lehetünk: a Szocialista Munkapárt (mely akár visszakeresztelkedhetne kommunista pártnak, amiatt a fokozódó imilyen-amolyan „szocialista“ és „szociáldemokrata“ pártburjánzás miatt), nemcsak hogy gratulált Pounescunak, hanem egy szülinapi ajándékkal is meglepte! Nem is akármilyennel: egy pártalelnöki karosszéket adtak át neki. Tehát a Barca-menti bárd Verdét balkeze lett. Eddig minden világos, akár egy Szebenbe honosult német szemeteshordó. Mégis felsejlik, és a levegőbe hasít a kérdés: miért? Sokan ugyanarra a következtetésre jutottak: az SZMP választásokra készül, mégpedig előrehozott választásokra! S ha Úristen is úgy akarja, a párt győzni fog! S akkor véget vetnek minden olyan disznóságnak, mint demokrácia, szabad sajtó, Európa, miegyéb. S ehhez nagyon jó, ha „kéznél van“, a párt keze ügyében van Pounescu sztentori hangja. Hiszen ő már harcolt, „az illegalitásban“, átesett a tűzkeresztségen, '89 decemberében vagy három napig- Azt megelőző érdemeiről nem is beszélve, hiszen ki rittyentett nála sikerültebb hexametereket a megboldogult Ceaușescu tiszteletére? Talán még annak is eljön az ideje, hogy Verdes elvtárs hódolatára heptametereket faragjon. (Hacsak meg nem tette ez ideig.) Mi több: érdemeit előregyártott újságok is dúsítják. Tehát, munkára elvtársak! Szerintünk Pounescu nem egykönnyen állt kötélnek. Már csak azért sem, mert nemrégiben „megviccelték“ Budapesten. Lehet, hogy épp ott hallotta a legidőszerűbb viccet is, mely szerint megkérdik, hogy „kinek volt könnyebb dolga, Leninnek vagy... Jelcinnek?“. A válasz: „Természetesen Leninnek, mert neki csupán munkásokból és parasztokból kellett kommunistákat gyártania ... Jelcinnek viszont kommunistákból kell munkásokat és parasztokat gyúrnia!.. — moldovan — VIHAR A PSZP-BEN Igen csekély érdeklődés kísérte a Liberális Párt 1993 Bihar megyei szervezetének első sajtóértekezletét: a helyi sajtót csak a Bihari Napló és a Jurnalul de dimineata újságírói képviselték. A házigazdák többsége különben alig néhány napja még a Polgári Szövetség Pártjának tagja volt, így érthető, hogy Octavian Bot parlamenti képviselő és Catalin Ionascu, a területi szervezet elnöke főleg a „válás“ körülményeivel foglalkozott. Azt, hogy valójában mi történt a PSZP megyei szervezetében, egyelőre igen nehéz tisztázni: azok, akik a Liberális Párthoz csatlakoztak, azt állítják, hogy a polgári liberális csoportosulás, vagyis a párt tagjainak 80 százaléka, mintegy 100 személy szintén kilépett a PSZP-ből. Ezzel szemben a Traian Bodea, a PSZP újonnan választott megyei elnöke által közreadott közlemény szerint, a 200 aktív tagból csupán 11 távozott. Az álláspontok csupán egyetlenegy kérdésben egyeznek meg: a volt elnökség 11 tagja lemondott (illetve a másik verzió szerint kizárták őket), és a Liberális Párthoz csatlakozott. Lényegében ők szervezték újra a liberálisok — a megyében igen silányan működő — fiókszervezetét. Távozásuk okairól, valamint a válásról az első, szerdán tartott sajtóértekezletükön számoltak be. Mivel a másik fél, a PSZP-ben maradottak álláspontját még nem ismerjük, a témára a jövő hét folyamán visszatérünk, és a véleményeket ütköztetve próbáljuk felvázolni a PSZP megyei szervezetén belül történteket. (K.L.I.) 1993. július 24—25. FURA ÖTLET? Botorság nem örülni a jónak. Miközben a politikusok keverik azt a bizonyost Románia és Magyarország között, addig a gazdasági, kereskedelmi, kulturális szakemberek fejlesztik a két ország közötti kapcsolatokat. A minap hallottam a tévében, hogy az utóbbi időben a cserekereskedelem volumene a másfélszeresére nőtt a tavalyihoz képest, és hogy már több mint 1100 közös vállalkozás működik. Szerencsére oda jutottunk, hogy a két ország szakemberei javasolják román, illetve magyar kereskedelmi kirendeltségek létesítését. A magyar kirendeltséget Kolozsvárra javasolják. Ehhez lenne néhány észrevételem. A jelenlegi kolozsvári légkörben ennek a kirendeltségnek a létesítése kétséges, vagy nagyon el fog húzódni. Márpedig az idő pénz! Tudjuk (románok, magyarok egyaránt), hogy Nagyvárad csendes város, alig vesz tudomást (néhány hőzöngő kivételével) a román— magyar nézeteltérésekről. Szerencsére vannak olyan vezetőink, akikkel szót lehet érteni, akik nem hördülnek fel a magyar szó hallatán. Kulturális hagyományaink, rendezvényeink a jó viszonyt ápolják. Másrészt a megyében rengeteg a román—magyar vegyes vállalkozás. Ezek alapján logikusnak tűnik az az ötlet, hogy a magyar kirendeltséget épp itt lehetne létrehozni. Hely lenne. Kapásból csak kettő: a T. Vladimirescu utcai sokat vitatott, új tömbház (a Polgármesteri Hivatal szomszédságában!), vagy az Olasz temető melletti új tömbház (a Dacia sugárúton). Az előnyök nyilvánvalóak: a határ, Budapest közelsége, a néhány hét alatti megvalósítás lehetősége, a váradi légkör jótékony hatása, a közös vállalkozások sokasága, a helyi RMDSZ jó viszonya a többi politikai párttal, a gyors kapcsolat létesítésének lehetősége, és még sorolhatnám. Ez csupán egy újságírói agyszülemény, de azt hiszem, elgondolkozhatna rajta a város vezetősége, az RMDSZ, a Kereskedelmi Kamara, a Vállalkozók Szövetsége. Rövid idő alatt jelentős lépést tehetnénk, mely emelné a város rangját, sok gazdasági előnyt biztosítana számunkra. Meghallja valaki? (Szegedi) BOLYAI... (Folytatás az I oldalról) kérdéskörével foglalkozó előadások hívták fel magukra a figyelmet. Számunkra, váradiak számára Gheorghe Gorun tudományos kutató gyakorlati bemutatója a váradi várról bizonyult fölöttébb hasznosnak, hiszen ki-ki igen keveset tud a várban az utóbbi években végzett ásatásokról, azok eredményeiről. A közvélemény, jobban mondva a helyi történelmi múlt iránt érdeklődők között is kevesen tudják, hogy ezen ásatások eredményességének bizonyítéka: megtalálták a tatárjárás előtti vár bizonyos maradványait. Persze, hogy akkor is volt vára a városnak, azt a költő (Janus Pannonius) üzenetéből tudtuk, de nem reméltük, hogy maradványai fellelhetőek, mert a múlt század nyolcvanas éveiben végzett ásatások során ezt nem tudták bizonyítani. A középkori századok eszmei áramlatai (a reformáció) után napjaink emberét vonatkozásai, mondhatnánk időszerűsége miatt, természetszerűleg érdekelték-érdeklik a tizennyolcadik—tizenkilencedik századi Habsburg-birodalom etnikai kérdései, amit mai szóhasználattal nemzetiségi kérdésnek nevezhetünk. Félúton, ennyit az Akadémiáról. VIHAR A TANÁCSTEREMBEN (Folytatás az l. oldalról) szóló is befejezte mondókáját és újra szavaztak. Huszonketten mellette! Tehát felépül a rehabilitációs központ. A kérelmezők megkapták a 6000 négyzetméternyi terület 99 évre szóló használati jogát. Hatalmas várakozás előzte meg Cornel June, a Közszállít Vállalat igazgatója lemondási kérelmének megvitatását. Mint ma hírül adtuk, a tömegharag lemondásra kényszerítette az igazgatót. „Nem volt más választásom. Különben sem én, sem a polgármester nem hagyhattuk volna el a termet“ — vallotta be a tanács előtt az igazgató. S mivel a városatyák többsége a történtekről csak az újságokból értesült, nagy érdeklődéssel hallgatták az igazgató, majd a polgármester tényfeltárását. Azután pedig leszögezték: csak a tanács dönthet a Közszállítási Vállalat igazgatójának sorsáról. A tanács nevezze ki, a tanács válthatja le! Senki más! Megtartja azon jogát, hogy saját belátása szerint, a szakszervezetek megkérdezése nélkül nevezzen ki igazgatót alárendelt vállalatai élére! Tízen kértek szót, de a tíz közül egyetlenegy sem értett egyet az igazgató lemondásával. Hiszen amióta ott van, valami változott a közszállításban. Jó irányban! Fegyelmet követelt, a kihágásokat büntette, s ez nem tetszett egyeseknek. De sokaknak nem is volt különösebb bajuk az igazgatóval, s ezért meglepődtek a „spontán megnyilvánulás“ következményein. Mert a szakszervezeti vezetők állítják: ami történt, csupán spontán megnyilvánulás volt! A hétfőre meghirdetett ülés ugyanúgy, mint a munkabeszüntetés, az erőszak, a szitokzápor. Mindehhez a szakszervezetnek nem volt semmi köze! Nem volt munkakonfliktus sem! Tény, hogy a történtek kivizsgálására ügyészségi eljárás indult, de egyúttal felülvizsgálják az igazgat ellen irányuló vádakat is. Ezért az igazgatónak a helyén kell maradnia. A vállalatnál! Tehát menjen vissza a pihenőszabadságáról, vezesse a céget és vesse alá magát e kivizsgálásnak. Az eljárást megsürgeti a tanács, hiszen csak a zárójelentés függvényében dönthet az igazgató sorsáról. KABÓK ISTVÁN VMDK- TANÁCSTAG A MAGYARSÁG HELYZETE NYUGAT-BÁCSKÁBAN A nyugat-bácskai körzet alatt ezúttal három község — Zombor, Apatin és Hódság — területét értjük. A magyarság helyzetét meghatározó tényezőket alapvetően két csoportra kell bontani: 1. Az állami keretek által meghatározott, illetve a rendszerből eredő tényezők; 2. Helyi tényezők. Mindkét tényezőcsoport jelentősen meghatározza a magyarság helyzetét és közérzetét, bár megjegyzendő, hogy az első tényezőcsoport sokkal nagyobb súllyal esik latba, tehát az a fontosabb. A múltról csak néhány mondatot szólnék, annyit, amennyi elengedhetetlen a jelen világosabb megértéséhez. Nyugat- Bácska az egykori Délvidék, azaz Dél-Magyarország része volt, egészen az 1918 végén bekövetkezett — a szerb hadsereg általi — megszállásig, illetve az azt követő — az 1920- ban megkötött trianoni békeszerződés által jóváhagyott — bekebelezésig. Magyarán: nem a magyarok vándoroltak Jugoszláviába, hanem Jugoszlávia (Szerbia) él a szerbek vándoroltak ide, az itt élő magyarság tehát az őslakosságot képezi. A trianoni szerződéstől napjainkig, a jugoszláv, illetve a szerb politika irántunk a beolvasztás politikája volt. A módszert illetően voltak és vannak ugyan különbségek, de a célt illetően tökéletes ma is az egyetértés az összes — valamit is számító — párt között, erről még majd lesz szó a későbbiekben. Ha két nép együtt él, elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb súrlódások és összecsapások, ettől a magyarok és a szerbek sem voltak mentesek. Most nem térek ki a régebbi konfliktusokra, csak a legutóbbi háborúban (a II. világháborúról van szó) történtekre, azt is csak azért, mert mindmáig komoly hatással van az itteni magyarságra. Mint ismeretes, 1942 elején a magyar csendőrség és katonaság, az úgynevezett razzia során, Dél-Bácskában mintegy 4000 ■ szerbet és zsidót ölt meg. E gonosztett természetesen semmivel sem igazolható, de magyarázható a szerb (kommunista) tevékenységgel azon vidéken. A magyar csendőrség és katonaság tettét tehát az ellenállás, a szerb (kommunista) gerillatevékenység váltotta ki. De mi váltotta ki azokat a szörnyűségeket, melyek 1944 végén és 1945 elején játszódtak le ezen a vidéken? Amikor 1944 őszén a partizáncsapatok — szovjet segítséggel — bevonultak erre a területre, olyan megtorlás következett a magyar lakosságon, mely mind számarányát tekintve, mind kegyetlenségben többszörösen felülmúlta a razziát. Röpke néhány hét leforgása alatt mintegy 40 000 magyart, javarészt nemzőképes férfit mészároltak le. Jegyezzük meg, hogy a magyar lakosság sehol se tanúsított fegyveres ellenállást. Igaz, másmilyet sem! Nem hálás feladat összehasonlítani e két gaztettet, ám ha mégis minősíteni kell, akkor a razzia súlyos háborús bűncselekmény volt (a főbűnösök el is nyerték büntetésüket), a háború végén kitervelt és végrehajtott megtorlás viszont előre megtervezett genocídium volt. Mármost mi köze ennek a mához? Több mint hinnők! Először is, ezért a népirtásért, mind a mai napig, senkit felelősségre nem vontak, de még csak meg sem nevezték azokat, akik e szörnyűséget elkövették. Másodszor, ezek az áldozatok — kevés kivételtől eltekintve — halott poraikban is meg voltak/meg vannak gyalázva, hisz többnyire a dögtemetőben hantolták el őket, szemétdombot telepítettek rájuk, de építettek a tömegsírokra különféle létesítményeket is. (Zoöiborban például az autóbuszállomást). Az elmúlt évtizedek során sokat beszéltek és írtak a razziáról, ugyanakkor a magyarok elleni atrocitásokról még csak beszélni sem volt szabad, ezt ma is tagadják. Illetve ha mégis beszélnek róla, azt állítják, hogy akiket „megbüntettek“, azok kivétel nélkül mind fasiszták voltak, vagyis mind a mai napig a kollektív bűnösség elvét hirdetik. Amíg a razziát, az azt megelőző és követő eseményeket agyonkutatták, a Szerb Tudományos Akadémia hallani sem akar róla, hogy komoly tudományos kutatásokat végezzenek a magyarság ellen elkövetett atrocitásokról. Ennyit a múltról. Mielőtt visszakanyarodnánk a mához, szeretném megjegyezni, hogy az együttműködésnek is voltak a múltban szép példái, ám ezeket csak többnyire a magyar fél hangoztatja, kivéve ha ezeket a példákat a szerb eszme szolgálatába lehet állítani. A háború utáni (szocialista) Jugoszláviáról — keleten és nyugaton — az volt a vélemény, hogy ott aránylag jól megoldották a nemzeti kisebbségek kérdését. Ez így is volt — papíron! Egyetlenegy felelős Itteni magyar vezető sem állította, hogy nekünk itt semmi jogunk nem volt. Csakhogy: 1. ezek a jogok a gyakorlatban nehezen vagy egyáltalán nem valósultak meg; 2. nem volt ugyanis felelős, akin számon lehetett volna kérni a törvények által biztosított jogok gyakorlati megvalósítását; 3. a szocialista (kommunista) rendszerből adódóan, nem is lehetett igazán számon kérni ezeket; 4. mindez beolvadásunk minél fájdalommentesebb folyamatát volt hivatva biztosítani, nem pedig identitásunk eredményes megőrzését. (folytatjuk)