Bihari Napló, 1997. augusztus (8. évfolyam, 149-170. szám)
1997-08-19 / 161. szám
1997. augusztus 19. Sohase gondoltam, hogy bármilyen előnyöm származhat a néprajzzal való foglalatosságomból. Amikor - emberöltővel ennek előtte - eljegyeztem magam e tudományággal, nem reméltem, hogy éppen ennek köszönhetően járhatom be, no nem Tolnát és Baranyát, hanem Bácskát és a Bánságot. Az igazat megvallva, már rég tervezgetem: föl kellene keresnem Jugoszláviában élő testvéreinket, hogy személyesen győződhessem meg a nemzetiségi kérdés titói, „igazságos” megoldásának sikeréről. Miután pedig kiderül, hogy a szó és a tett, a propaganda és a valóság nem járt egyazon úton, még inkább vágytam az ottani helyzet megismerésére. Kapva kaptam hát a kínálkozó akalmon, hogy a Magyar Néprajzi Társaság és a helybeli kutatók szervezte szabadkai tanácskozáson az erdélyi csoport tagjaként részt vegyek. A dolgozatok felolvasását, megvitatását egy három napra terjedő autós kirándulás követte a Délvidék, vagy amint manapság emlegetik, a Vajdaság magyarok (is) lakta helységébe. A táj A: ÚTIRAJZ Valójában a Nagy-Alföld déli részén, a Duna-Tisza közi homokvidék nyúlványán, majd láptalaján, végül a telecskai löszháton fut az autónk. Horgos, Szabadka, Ómoravica határában szőlőültetvények, nagy kiterjedésű gyümölcsösök, majd szántóföldi növények. Nem hiába tartják Bácskát Európa egyik legjobb termőtalajú, kedvező éghajlatú régiójának, de oly magasra nőtt kukoricát és napraforgót, mint itt, életemben még nem láttam. A búza is jól fizetett, de ezt már ottjártunk előtt learatták. Magánbirtokok és szövetkezetiek váltogatják egymást. Helyenként egyegy akácos tanya is feltűnik, akárcsak évtizedekkel ezelőtt Biharországban. Néhányszor átrobogtunk a Monarchia idején mélyített Ferenc-, majd Ferenc József-csatorna hídjain. Becsapottnak éreztem magam, mert a térképen vastag kék vonalakkal jelölt, hajózható vizek nem szélesebbek (esetleg mélyebbek) a mi Körös-csatornánknál. A múlt A törökök másfél-kétszázados uralma idején az Árpád-kori magyar települések sorra elpusztultak, a táj elvadult Azonban élelemre és katonai segítségre a győzteseknek is szükségük volt. A már korábban leigázott szerbek egyes csoportjaival kezdtek szót érteni, és határőr katonákként a Duna-Tisza közére is telepítettek belőlük, így a korábbi magyarlakta területeken már a 15. században megjelentek a rácok, a bunyevácok és a sokácok. Számuk a karlócai békekötés (1699) után hamarosan gyarapodni kezdett, hiszen a törököket felváltó osztrák hatalom jobban bízott bennük, mint az engedetlen és sok gondot okozó magyarokban. A 18. század elején aztán nagyszámú német telepest is irányítottak főképp a középső s a nyugati területekre, a legtöbb kiváltságot biztosítva nekik (sorozás- és adómentesség, ingyenházhely, és földbirtok, pénzsegély), csakhogy maradjanak Ebben az időben keletkeztek a szlovákok a ruszinok a Bánságban pedig a románok szigetszerű telepei. A magyarokat később, főleg a 18. század második felétől édesgették ide az osztrák nagybirtokosok Munkás kezekre volt szükség a gaz verte mezők, a mocsarak határolta' szigetek megműveléséhez. A fölöttébb tarka etnikai képet mutató Vajdaságban a magyar lakosság aránya 1880-ban is csupán 22,9 százalékot ért el. A polgárosodásnak a természetes szaporulatnak és a csángók al-dunai betelepítésének köszönhetően 1910- ben jegyezték a legnagyobb, a 432 ezres lélekszámot, ami 28,8 százalékot jelentett. (Kocsis Károly és társa: Magyarok a határon túl, a Kárpát-medencében. Bp. 1992. 66.) A jelen Trianon után az új államalakulat, az S H-S Királyság 45 ezer magyar értelmiségit, közigazgatási alkalmazottat és nagybirtokost utasított ki, viszont behozta a maga tisztviselőit; a többezernyi országgyarapító szerb önkéntest pedig házhellyel, jól termő földdel jutalmazta a magyar s a német városok, falvak tőszomszédságában. Ezek nyomán 1931-re a magyarok aránya 22,3 százalékra csökkent. Az 1941-1944 közötti magyar államhatalom csupán átmeneti javulást hozott, mert utána visszatértek a bosszúra szomjas telepesek a csetnikek és a felfegyverzett bandákkal együttesen üldözték, pusztították a magyarokat. Matuska Márton újságíró 20 ezerre becsüli az ártatlanul kivégzett, elpusztított testvéreink számát. (Matuska M.: A megtorlás napjai, Újvidék 1991, 385.) A sajátos jugoszláviai szocializmus 1960-tól engedélyezte az országon kívüli munkavállalást. Ennek következtében a fiatalok tömegesen vándoroltak ki, a zárt etnikai közösségek pedig felbomlottak, a falvak kezdenek elöregedni. Nemzetiségünk gyors megfogyatkozását elősegítették a vegyes házasságok, a városokba költözöttek nyelvi asszimilációja, újabban a katonaság elől Magyarországba menekült huszonévesek hiánya. Az ezt megelőző népszámlálás adatai szerint 1991-ben a Vajdaságban 341 ezer, azaz 16,9 százalék vallotta magát magyarnak. Ma ennél is kevesebben vannak. Mi jellemzi a megtelepedés szempontjából a bácskai-bánsági magyarokat? A sziget-lét. Csupán a Tisza jobb partjához tapadó etnikai területen (Magyarkanizsától Óbecséig) és a Horgos-Szabadka-Bácstopolya háromszögben találunk többségi városokat. Másutt a felszívódás, a megsemmisülés előterében álló vidéki közösségek harcolnak fennmaradásukért, vagy megadják magukat a várható pusztulásnak. Kultúrájában él a nemzet „Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.” Móricz Zsigmondnak e gondot könnyítő, bánatot oldó novellaindítása jut eszembe, amikor bácskai élményeim füzérét szemelgetem. Mert lám, a szülőföld elhagyása, a nemzeti lét föladása mellett - hála Istennek - jó néhány „el nem sodort falura” is akadtunk. Ilyen például Kupuszina, ez a szlávos nevű község, amelyet 1750-ben felvidéki magyarok és szlovákok alapítottak, s amelynek manapság 2500 lakosa 90 százalékban magyarnak vallja magát, a többi szerbnek. A József Attila Általános Iskola I-VII. osztályában magyarul tanulnak - még szerbek is -, kivéve néhány családot. Egy kismonográfia az 1919 óta megszakítás nélkül folyó művelődési mozgalomról ad számot. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesületnek van színjátszó és tánccsoportja, fúvószenekara, leánykórusa, amelyek távoli településekre is elviszik a magyar szó, dal és tánc szépségeit. Mindez a lelkes faluvezetőknek, pedagógusoknak köszönhető, akik bokros teendőik mellett tájházukba gyűjtik a kallódó néprajzi értékeket, a folklórt pedig írásban vagy hangszalagon örökítik meg. Ady vagy Adi? Bolyongásunk során jóleső érzéssel nyugtáztuk ama tényt, hogy a magyarok lakta városokban, községekben népünk jeles személyiségeiről is neveztek el utcát. Azonban örömünket a szokatlan, elferdítő írásmód tépázta meg. Például az egyik táblán latin betűkkel ez állt: ulica Adi - Ady utca; másutt pedig: ulica Petőfi Sándora - Petőfi utca. Mi, erdélyiek erősen csóváljuk a fejünket - Miért kell e közismert neveket átírni? Itteni vezetőnk meg rajtunk csodálkozik: - Nemhogy örülnének, így írjuk, mert így döntött a Jugoszláv Tudományos Akadémia. Mivel Romániában nem várt ellenkezést váltott ki a kétnyelvű hivatalos feliratok ügye, fokozottan figyeltem arra, miként oldották meg e kérdést a szerbiai hatóságok. Tapasztalatom tömören így foglalhatom össze: jobban, demokratikusabban és korábban, mint nálunk. A gyakorlatban viszont számtalan változatra találtam. Például Horgos és Magyarkanizsa be- és kijáratánál egymás alatt két helységnévtábla, viszont Szabadka előtt egy, noha e város lakóinak 49 százaléka magyar. Az indóház város felé tekintő homlokzatán öles betűk hirdetik: Vasútállomás, de a peron fölött csupán ez áll latin betűkkel: Subotica. A többnyelvűség legkövetkezetesebb alkalmazásával a városházi bejáratoknál találkoztunk. A magyarok lakta községekben még az itt székelő hivatalok - képviselőtestület, közbevételi igazgatóság, szabálysértési bíróság - is három külön táblát kapnak. Ezt Zomborban bizonyítékként le is fényképeztem, annál inkább, mivel itt a magyarok aránya csupán 17 százalékot ér el A bennünket fogadó szerb szóvivő helységüket a tolerancia városaként mutatta be. Ennek ellenére a magyar nyelvű táblán is a szerb helyesírású Sombor tűnik fel. Viszont a 90 százalékban kisebbség lakta Magyarkanizsán a rövidebb, de saját helyesírású Kanizsa olvasható. És a többi felirat? Zentán a középiskola bejárata fölött cirill betűvel, mellé nyelvünkön is kőbe vésték: Gimnázium. Szabadkán rengeteg a magánpraxisú ügyvéd. Foglalkozásukról kétnyelvű táblák tudósítanak. Ellenben a belgrádi típusú helyesírás itt is fejcsóválásra késztet. Például Nagy János így hirdeti magát: Ivan Nad, s a végső mássalhangzó - a lágyítás jeleként - egy vonalkával áthúzva. No, ezt a megoldást mi aligha fogadnék el! Van-e szerbhorvát nyelv? E kérdés évtizedek óta nyugtalanít, s ezért indulásomkor elhatároztam: most aztán tiszta vizet öntök a pohárba. Utólag bevallom: ez a nedű nem lett teljességgel tiszta, mert nemcsak a helyesírásba, de a nyelvészetbe is beleszólt az állampolitika. Addig, amíg Európa előtt a délszláv népek testvéri egyetértését kellett bizonyítani, e két nyelvet írásban kötőjellel kapcsolták össze. Mihelyt a jobb gazdasági helyzetben lévő horvátok kinyilvánították önállósodási, elszakadási szándékukat, a kötőjelet elválasztó vesszővel cserélték föl, és manapság inkább a két szláv nyelv különbözőségét hangsúlyozzák. Nyelvészettel foglalkozó tanároknál tudakolódtam: hangtani (kiejtésbeli), nyelvtani vagy szókincsbeli eltérésre alapozzák-e a két nép filológusai korábbi álláspontjuk megtagadását? Határozott válasz helyett kollégáim a magyar tájnyelvekre hivatkoztak. Lám, a csongrádiak, a palócok, a székelyek vidéki sajátosságokkal színesítik magánhangzóikat, szókincsüket, kisebb mértékben a szavak mondattá fűzését. E jelenséget minden közepes és nagyobb nyelvnél, így a szerbnél is megtaláljuk. Az utóbbi évtizedben a horvátok a kiejtésbeli eltéréseket fölerősítik, mintha a székelyek egy szép napon beszédüket önálló nyelvnek nyilvánítanák, és elrendelnék, hogy ezentúl csak a pityóka, a törökbúza, a csitke, a tömpöly főnév, a sirül ige s az effélék használtassanak. Az az igazság, hogy a poli-Zombon a városházán magyar felirat is vantikai ellentéttől eltekintve e két délszláv nép fiai megértik egymás beszédét. Létezik-e jugoszláv nemzetiség? Meglátásom szerint e kategória afféle fából vaskarika. Délnyugati szomszédállamunknak az 1929-ben kimondott új elnevezése azt volt hivatva érzékeltetni, hogy megszületett a délszláv népek, a szerbek, horvátok, szlovénok stb. közös hazája, amelyben mindenik megőrzi a maga nemzeti sajátosságát. Ma már tudjuk, elképzelésük csődöt mondott. Ennek ellenére a népszámlálási kérdőíveken továbbra is szerepel. Szerintem két embercsoport vallhatja jugoszlávnak magát. Elsősorban a megrögzött internacionalisták, a konok marxisták, a régi rendszer hívei, kiszolgálói és hasznot húzói. A másik a gyávák, a megalkuvók rétege. - Miért hívjam ki magam ellen a szerb hatóság haragját? Miért kerüljek ellentétbe a hatalommal vallásom, nemzetiségem miatt? - kérdezik a szolgalelkűek, akiknek 90 százaléka éppen a Vajdaságban él, közöttük szép számmal vannak magyarok. Mégis bizakodom Felfedezőutamon sokat szándékoztam markolni. Ezért nem nyílott lehetőségem a mélyebb összefüggések meglátására. Ellenben a sorakozó pillanatképek a jugoszláviai magyarok mindennapi életének megannyi részletét tárták elénk. Akadtak közöttük elszomorítóak, döbbenetesen tragikusak, de szívderítőek és napfényben fürdők is. Búcsúzásként ez utóbbiak közül idézek föl egy igaz történetet, azt, amit dr. Penovátz Antaltól, tudós útitársamtól hallottam. Falujában, a Szabadkához közel eső Pacséron történt 1941-ben. Amikor a honvédek bevonultak a Délvidékre, az ide vezényelt alakulat parancsnoka összeszedette az itteni szerbeket, hogy „megfizessen” a magyarok huszonkét éves szenvedéséért. Ekkor a református tiszteletes a századoshoz sietett, és lebeszélte szándékáról. Három és fél év múltán ismét fordult a történelem kereke. Jöttek a bosszúra szomjas csetnikek. Most a benn maradt szerb jegyző állott a fegyveresek elé, és megakadályozta a kollektív felelősségre vonást. A Pacséron történteket példaértékűnek tekintem. A Vajdaságban élők számára más megoldást nem látok, mint a toleranciát, az egymás elfogadását, a kölcsönös tiszteletet. Testvéreink számára pedig korparancs anyanyelvük, hagyományaik, magyarságtudatuk megőrzése. Ha nem így cselekednének, létüket adnák föl, és sajátosságuk méltósága kerülne ebek harmincadjára. Dánielisz Endre Bácskai barangolás A zentai gimnáziumban két nyelven folyik az oktatás Szabadkán a századfordulón épült a gyönyörű városháza